Szittyakürt, 1979 (18. évfolyam, 2-12. szám)
1979-06-01 / 6. szám
1979. június hó ttlftVAKOftt 5. oldal DR. KOVÁCS ERNŐ-. V. GERMÁNOK — MAGYAROK . . az igazság az, hogy a németek és magyarok egybeforrott életérdekei által annyira egymásra vannak utalva, hogy minden európai krízis még csak jobban összefűzi őket. ” Bismarck A románokról már beszéltünk, kik országunk keleti bástyáját, Erdélyt, történelmi határainkon kívül élő testvéreik segítségével foglalták el és tartják birtokukban. Amikor germánokról szólunk, akkor ősi királyaink idejében, majd a török hódoltság után betelepített németekről, szászokról van elsősorban szó; de ugyanakkor az osztrák és a német birodalmak (tehát Európa legnagyobb számú népének) országunkba bevándorolt rokonaihoz és hozzánk való viszonylatairól is meg kell emlékeznünk. Kezdjük talán az utóbbival. Amikor Árpádék és a lombárdiai, vagy a bajor uralkodók szövetségi kapcsolatait említjük (tulajdonképpen még visszább is mehetnénk az avarokig), hogy a magyar—német érintkezés történeti távlatát érzékeltessük. Az időkben tehát főleg külpolitikai tényezőként jelentkezett a német-kérdés. Az országban csak mint hadifogoly, rabszolga, vendég, túsz, küldöttség, vagy mezítlábas hittérítő fordult meg belőlük egynéhány. Hadaink pedig északon a Hansa városokig, délen Svájcba sarcolták a “nimötöt”, amíg lehetett. Géza Fejedelem (helyesebben Kán, vagy király) és fia, a Vajkból Istvánná lett nagy királyunk alatt befejeződő forradalmi átalakulásokban már nagy szerep jutott a behozott németségre, elsősorban a bajor király lányát, István feleségét, Gizellát kísérő udvari népre, katonaságra, főtisztekre és papokra. A nemzetségi hagyományokat és politikát védő ellenforradalmárok, Koppány, Tonuzóba, Ajtony, a bizánci tájékozódású anyai nagybácsi, az erdélyi Gyula, a német fegyveres segítséggel szemben alulmaradnak. A kíméletlen véres küzdelemben a törzsi, nemzetségi ország átalakul európaiszabású, feudális keresztény állammá. (De majd egy századig küzd még a régi rend az újjal és megint német fegyverekkel győz az utóbbi, mint Vata felkelésekor.) Ezzel indul meg a németség századokon át tartó bevándorlása; ázsiai hagyományaink és szentistváni elvként is, a “vendégek” (“hospes”) előtt mindég nyitott határokon át. Ma, a trianoni és párizsi békék után nem meggyőződésünk, hogy az Imre herceghez szóló királyi és atyai “Intelmek” ténylegesen hasznosak voltak államiságunkban, kijelentvén: “mert gyenge és törékeny az egy-nyelvű Birodalom”. Talán jobb lett volna a besenyőket (akik zömmel az ukránokba olvadtak be) vagy a kunokat (akiknek_ nagyrésze a Kárpátokon kívüli oláhokba szívódtak fel) letelepíteni? Őseink súlyos dilemmájukból az európai tájékozódást választották, ami harcot jelentett ősi hagyományaink és a rokon népekkel szemben, de a nyugatiak, vagyis elsősorban a németek invázióitól sem mentettek meg. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy a kuruclabanc ellentét, politikai orientációnk két sarkallatos történelmi iránya már a honfoglalással kezdődött és korunkig folytatódott.- A NÉMETSÉG TÉRHÓDÍTÁSA A németség tömeges beköltözése II. Géza idejében, 1140-től kezdődik az erdélyi szászokkal és tart a XIII. század végéig. Településüket olyan epizódok tarkítják, mint a német lovagrend behívása a Barcaságba, valószínűleg Gertrudis királynő pártfogása révén, majd azok kiverése, amikor felségjogokat kezdenek gyakorolni (1225) és a tatárjárás (1241) mely, miként a magyarok és székelyek, úgy a szászok virágzó községeit is megtizedelte, elpusztította. A németség nyugati települései a XII. század végén kezdődtek meg a gyéren lakott gyepűk körül, később a tatárok által kiirtott magyar faluk helyén. Az északi végeken a legjelentősebb a szepesi szászok, a “cipszerek, ” a városalapító németek megjelenése. Mindkét nép származásilag különbözik az erdélyiektől. Az előbbiek főleg Szászországból, utóbbiak főleg a Rajna vidékéről, Hollandiából, Flandria és más helyekről jöttek Magyarországba, de mindkettő királyi szóra, engedéllyel és kiváltságokkal. Talán az anyaországtól való távolság, elszigeteltség, talán a váraikban való örökös résenállás, a főleg saját erejükben való bizodalom, de egyúttal a magárahagyottság érzése, a valóságérzék, polgári és kereskedő észjárás termelte ki azt az erdélyi-szász típust, mely külömbözött a magyar természettől, mentalitástól és nagyon sokszor határozottan állt szemben a politikában is. Főleg iparosok és kereskedők lévén a lakosság, a szászvárosok hamai; virágzásnak indultak. A Hunyadiak korában a keletre vezető kereskedelem központja Brassó, Fogaras és Nagyszeben. Falvaik pedig mezőgazdaságban és bortelmelésben váltak ki. Veszély esetén vártemplomaik, vagy környező hatalmas városaik védelmében szorgoskodtak. Határvédelmen kívül a királyi levél és okmányok megszabták jogaikat, kiváltságaikat, amelyekre saját népükből kitermelt vezetők, papok féltékenyen vigyáztak. A céh rendszer nyugati típusát is átvették és ezzel nálunk is kialakult a városi polgárság társadalmi rendje, vagy ha úgy tetszik, osztálya. Az erdélyi szászok önkormányzata (az “Universitas Saxorum”), öntudata, büszkesége és a magyar királyság türelmessége folytán nem is történt olyan fokú keveredés, felszívódás, elmagyarosodás közöttük, mint a felvidéki németségnél, mely a századok folyamán jócskán asszimilálódott, részben a magyar, másrészt a szlovák középosztályokban. A középkor végét a németség zöme szerencsésen átvészelte, sőt, kiteljesedett, kivirult, mint a magyarság is, Mátyás király korában. Pedig nehéz idők következtek azután. (Dózsa forradalom, Mohács, kettős királyság, török hódoltság, három részre szakadt Magyarország, erdélyi fejedelemség.) A könyvnyomtatás, a lutheri reformáció, a nemzeti-nyelvi ébredés előharcosai északon a szepességiek, keleten az erdélyiek voltak. Honterus és társai Brassóban lutherizálták a szászságot és könyvnyomdájukban nemcsak a német, de magyar és az első román nyelvű könyvet is kiadták. A német irányba való szellemi tájékozódás, mely a magyar reformációnak is jellemzője volt kezdetben, a nagydisznódi szász lutherista lelkipásztor személyében (Heltai Gáspárban), a magyar irodalom és könyvnyomtatás halhatatlan apostolát találta meg. Ezzel szemben, a Habsburgok királyságával a szászok politikailag az osztrák —német császárság felé fordultak. Persze nem csak ők, a magyarság között is megvolt mindég a német barát és a német-ellenes párt; vagy mondjuk az osztrák- és a török-szövetség hívei, vagy ellenfelei — későbben a kuruc- és labanc-irányzat. De ez most más volt. Itt egy kis, egyedülvaló nép, melynek sorsa “örökös kisebbség”, felfedezte hatalmas, nagy nyugati rokonait és egy nagy hatalom, az osztrák császár, és egyúttal magyar-, meg cseh király, és nem mellesleg, nyugat-római császár, megtalálta híveit — azt a pedált, melyet akkor és majd, lehetőleg és szükségszerint használhat a magyarok ellen és élt is vele! Bár a Habsburgok németországi hegemóniáját ifjú királyunk, IV. László (a Kun), sokezer lovasával segítette diadalra a hatalmas cseh versenytárs, II. Ottokárral szemben, Mohács után elkezdődött élet-halál harcunk az osztrák uralkodóházzal, mely 1526-tól 1918-ig, kereken 300 évig tartott. A német polgárok mellett megteltek városaink, helyőrségeink császári katonákkal; hogy azok osztrák, nagy-német, spanyol, vagy vallon névre hallgattak, az a magyaroknak mind “nimöt” volt. És a szászok, kik szívük szerint a császárhoz húztak, jezsuitákat, ellenreformációt kaptak jutalmul a bigott katolikus fenséges úrtól. A nagy fejedelmek idején, Bocskai, Bethlen, I. Rákózci György korában, a szászok megbecsült, egyenrangú tagjai voltak az erdélyi politikai közösségnek, a három “bevett” nemzetnek. Az Universitas Saxorum, a Szász közösség gyarapodott, vagyonosodon. Iskolái európai szinten, szabadon nevelték vezetőrétegük utánpótlását. A török kiűzésével, az erdélyi fejedelemség megszűntével, Bécshez kapcsolásával a szászság mellérendeltsége hirtelen megváltozott: főszereplők lettek! Ugyanakkor végzetes események zajlottak le a Dunántúlon, Bácskában, majd Temesvár visszafoglalása után, a Bánátban is. Megkezdődött a visszaszerzett területek benépesítése, mondhatnám benémetesítése. Ez a Bánát esetében, de sok más helyen is, valóságos rablóhadjárat volt. Például az ostrom előtt Temesvár környékén 60 magyar falut kiürítettek, de a győzelem után nem engedték a lakosokat visszatérni — helyettük Elzász-Lotharingiából hoztak német és francia katolikusokat. De az Alföld más tájaira is telepítettek, ugyanilyen szempont szerint, például a Rákóczit eláruló gróf Károlyi Sándor szatmár megyei birtokaira. Ezzel a nyakas kuruc magyar nép ollóba fogása megtörtént. Császárhű nemzetiségek vették körül, sőt az ország szívében is elhelyezkedtek. Erdély fővárosa a szász Nagyszeben lett, a katonai kormányzóság székhelye: A Bánátnak Temesvár, hasonló minőségben; tehát parancsuralom, osztrák birodalmi szempontok érvényesülnek. És ennek dacára a magyar faj akkor még bámulatos regeneráló képességével, az elkövetkező aránylag békés évtizedekben versenyre kelt a németséggel, de a többi nemzetiségekkel is. Katonailag pedig az osztrák—porosz örökösödési háburúk hősei, a magyar huszárok, világhírre tesznek szert; majd később, a napóleoni harcokban hasonlóképpen. És más csoda is kezdődött a németséggel. A délmagyarországi paraszttömegekből a felemelkedés a magyarságon keresztül történt; annak voltak elérhető híres iskolái, európai műveltségű főurai, nemessége és papsága, vonzó életstílusa. Megkezdődött a németség csendes, zajtalan, erőszak-nélküli asszimilációja. Hasonló folyamat játszódott le a Felvidéken századok óta. De nem az erdélyi szászoknál — ezek műveltségükre, iskoláikra, sajátos német kultúrájukra, önálló nemzeti létükre, évszázados hagyományaikra büszkén igyekeztek azonban megmaradni, az uralkodó segítségével és minden áron.- A NÉMETSÉG SZEREPE AZ 1848/49-ES SZABADSÁGHARCBAN -így érkezünk a reform korba, a nemzetiségi ébredés, a 48-as forradalmak sorsterhes idejébe. Az osztrák (főleg bécsi) ifjúság fegyverrel is harcolt a honvédek soraiban, mellettünk volt, talán egyedül Európában, a németországi alkotmányhozó nemzetgyűlés — de csak erkölcsi segí tséggel — katonasága nem volt (a frankfurti Pál templom parlamentje). És itthon? Megint milyen külömbség az erdélyi szászok és a cipszerek, meg a délvidéki németség viselkedése között. Utóbbiak a magyarok mellé álltak; az előbbiek a császár pártján maradtak és az Unió, a Magyarországgal való egyesülés ellen foglaltak állást, a románokkal együtt. A Szabadságharcban fegyverrel is harcoltak az osztrákok oldalán. Stefan Ludwig Róth, a medgyesi szász vezető, a honvédek fogságába esett és akasztófára került. (Ezt még 1928-ban, fiatal diákkoromban szememre vetették Medgyesen, a szász fiúk, amikor vitatkoztunk.) Lehet, hogy túlkapás volt ez a kivégzés — semmi esetre sem használt a szász —magyar viszonynak. Elhamarkodott ítélet lehetett, hisz Bem tábornoknak galambszíve mellett szavajárása volt a “felköttetem”, anélkül, hogy gyakorolta volna (lásd gróf Teleky Sándor naplóját). Hogy milyen gyilkos volt a hangulat a szabadságharc idején, és hogy milyen válságos, azt családi elbeszélésekből tudom. Édesanyám mesélte egy szász fiú sorsát, aki világnézeti meggyőződésből a honvédek között harcolt és 1849 után öngyilkos lett, mert családja megtagadta, nemzete kiközösítette magából. Viszont Bem apóról megint Teleky írta, hogy az ellenük harcoló szabad csapat, a szász ifjakból álló “Oroszlán Légió ” (“Die Löwen”) több tagja fogságba került; amikor az egyik kamaszt a tábornok elé vezetik, a gyerekember elkezdett keservesen sírni. Bem lengyeles tört németséggel megvigasztalta: “Weine nikt kleine Jöwe, Ik schicke dik zu deiner Mutter” (vagyis: “Ne sírjál kis oroszlán. Hazaküldelek édesanyádhoz”). Másrészt, amikor Szászrégent elfoglalták a honvédek, az orvlövészek miatt Bem “szabadrablást” rendelt el és még az én gyerekkoromban is mesélték szülővárosomban Székelykereszturon, hogy a mi lakosaink is elmentek “szabadrabolni”, pedig Szászrégen elég messze esett tőlünk. Ez volt a háború. És a béke, a 67-es kiegyezés, Erdély visszacsatolása Magyarországhoz, a szász (és székely!) kiváltságok megszűnése, nem javított a magyarszász viszonyon. Pedig külpolitikailag a német — magyar viszony, illetve a Bismarck által létrehozott egységes Németország, a Hohenzollernek császársága, és az új Osztrák—Magyar Birodalom közötti megértés akkor állott csúcspontján. Talán a legnagyobb német államférfi, Bismarck herceg, a “vaskancellár” és gróf Andrássy Gyula magyar miniszterelnök (Deák és Eötvössel a Kiegyezés létrehozója), a Monarchia “közös” külügyminisztere, a Berlini Kongresszus (1877) “szupersztárjai”, jóbarátok voltak. De a végzet eszközei is, mivel ez a kongresszus bízta meg Ausztria —Magyarországot, hogy a török balkáni hatalmának megrokkanásával felszabaduló Bosznia- Hercegovinát, rendfenntartás végett szállja meg. Ugyancsak Andrássy pártolásával lett Románia független, önálló állam. Továbbá nagy külügyérünk orosz-ellenessége (még 49-es szabadságharcos korából ered) és diplomáciai ügyessége hozta létre a “Három Császár Szövetségét”. Mind olyan tényezők, melyek végül is a világháborúban a magyarság balsorsává lettek. Bismarck magyar barátságának, illetve népünk, nemzetünk, történelmünk megértésének számos példáját adta. Mottónkon kívül idézhetünk számos hasonló kijelentéséből még egyet: “Itt vannak a Duna völgyében a magyarok. Nekünk annyi, mintha csupa német lakna ott, mert azok sorsa a mienkkel van
