Szittyakürt, 1979 (18. évfolyam, 2-12. szám)

1979-06-01 / 6. szám

6. oldal «ItmKÖfcT 1979. június hó

összekapcsolva-, velünk állnak, vagy buknak”. . . “Alapvetően különböznek a szlávoktól s románoktól. Délkelet-Európa legfontosabb tényezője számunkra a magyarság. ” És a világ és a mi tragédiánk ott kezdődött el, hogy ezt a tapasztalt, nagy diplomatát tette skartba trónralépése után II. Vilmos német császár. Ezt a kivételes képességű és tekintélyű államférfit, aki az európai egyensúlyt oly mesteri módon és hosszasan fenn tudta tartani, fajtájánál oly ritka tulajdonság, a bölcs mérséklet révén. Távozásával gátszakadás történt a német politikában és a militarizmus, nemzeti türelmetlenség, ipari imperializmus, hegemóniára törés uralkodott el az egész világon és ez minket is magával ragadott.

Már a mi időnkben, román uralom alatt, szász ifjakkal való vitáinkban, fölmerült mindég az “Apponyi-Gesetz”, az Apponyi-féle iskolatörvény az ő kultuszminisztersége, a koalíciós kormány idejéből (1905 —1910). Ez komoly panaszra adott okot, nemcsak a szászoknál, de az összes kisebbségeknél. Mert hiába volt a Deák—Eötvös-féle liberális nemzetiségi törvény kodifikálva (1868, 44. te.), az nem lett se szellemében, se betűje szerint úgy végrehajtva, mint azt szerzői elgondolták. Az Apponyi-féle iskola-rendeletek (néhány évvel a világháború előtt!) előírták a magyar nyelv tanítását, óvodai és elemi fokon. Ezt a sok iskolával és nagy hagyományokkal rendelkező szászok vezetői erősen sérelmezték. Ez annál is inkább kerülendő lett volna, mert a köznép rokonszenvezett a magyarokkal; de a közigazgatási kérdéssé lefokozott nemzetiségi problémák a magyar királyságból Bécsfelé vitték a szász nemzet szívét. Például gyakori csendőrségi panasz volt az, hogy a szász templomokban az osztrák himnuszt “Gott erhalte, Gott beschütze unser Kaiser unsere Land” szöveggel énekelték, vagyis “Isten éltesse és védje császárunkat és országunkat” (nem pedig királyunkat?!). Kis dolgok, mai szemmel nézve, nevetséges fogások, de a vádak is; ám elég ahhoz, hogy mindkét oldal dühösen acsarkodjon egymásra.

így haladt Magyarország a világháború, a vereség, az állam fölosztása felé. És amíg a svábság erősen magyarosodon, középosztályunk, főtisztviselőink jelentős hányadát alkotva, vagy olyan szellemi embereket adva a magyar közéletnek, mint Herceg Ferenc, vagy a Rákosi-család (Jenő, a soviniszta kormánypárti közíró, Szidi a nagy színésznő és Viktor a regényíró, 48/49 szerelmese, az erdélyi román veszedelem sirály szavú megkiáltója). A felvidéki elmagyarosodott németek szintén fontos egyházi és intellektuális szerepet játszottak a magyar közéletben. (A pesti egyetem szinte cipszer monopolium volt, apáról-fiúra, vagy vőre szállt. Utóbbiak voltak az “apostoli tanárok”.) Nem úgy az erdélyi szászok, akik közül nagyon kevesen állottak a magyarok közé. Igaz, hogy e kevesek, a Fabinyiak, a Schuszterek magasrangú bürokraták egyetemi- és közgazdasági férfiak lettek. Másik fontos karrier a hivatásos katonai pálya volt számukra, de nem a honvédségnél, hanem a közös “k. und. k. ” hadseregben, ahol származásuk, anyanyelvűk és szorgalmuk segítségével nyitva volt az út előttük a legmagasabb rangokig. És ez 1918 után sem változott számukra lényegesen meg. Bár a háborúban hűségesen kitartottak, Magyarország további sorsában nem kívántak osztozni. A 18-decemberében megtartott gyulafehérvári oláh népgyűlésen, a román királyi hadsereg szuronyainak árnyékában, a szászok vezetői is kimondották csatlakozásukat Romániához. Persze anélkül, hogy népüket megszavaztatták volna, 800 éves együttélésünkre pontot tettek. A gyulafehérvárit megelőző Medgyesen lezajlott szász papi és vezetőségi gyűlésen egy családi jóismerősünk, a szászsárosi lutheránus lelkész, Dániel Connert, annyira felizgatta magát a csatlakozás ellenzésében, hogy szállásának kapuja előtt szívrohamban összeesett és meghalt. Nevét át kell adnunk a történelemnek, mert bizony kevesen voltak hűségesek a magyarság nagy történelmi krízise idején. A többség elkábulva a román ajánlatoktól, az addig lenézett, megvetett, a szász falvakból kinézett, vagy csupán azok perifériáin, a cigányok fertályán megtűrt oláhoknál sokkal nagyobb gazdasági érvényesülést reméltek, mint magyar uralom alatt. Magasrangú katonatisztjeiket is azonnal átvették a román hadseregbe. De egy pár év múlva opportunizmusuk gyümölcsét már nem élvezhették a szászok sem és majdnem olyan sorba kerültek, mint a magyarok és székelyek.

A világháborúnak volt még egy óriási jelentése a Németországon kívül élő németség számára: Németország katonai presztízse (hisz az egész világ összefogva tudta csak legyőzni), meg gazdasági és kulturális ereje. (Ez alól még a magyarok sem tudtak kitérni és csodálattal adóztak a német erőnek és szervezettségnek.) A háború után a szászság már nem Bécs, Ausztria, vagy a Habsburgok felé tájékozódott, hanem a Német birodalom felé. Az addig magyar orientációjú svábság is, úgy az elcsatolt részeken (Bánát, Bácska, Felvidék, Erdély), mint Csonkamagyarországon felfedezte a nagy rokont és kezdte kinyitni fülét a mind jobban erősödő pángermán propagandára. A trianoni és versaillesi békeparancs bűnös oktalanságának volt ez is a következménye. A megcsonkított, kirabolt, megnyomorított, lefegyverzett, Kisantant gyűrűbe szorított, jóvátételre kényszerített Magyarország, a kissé hasonló helyzetbe jutott volt fegyvertárs, Németország felemelkedésétől várta sorsának jobbra fordulását. A kommunista forradalmakat Németország saját katonai és polgári ellenállásával verte le. Nem Antant intervencióval, cseh, román és szerb csapatokkal, mint Magyarországon történt.- A PÁNGERMÁNIZMUS HATÁSA -Azonnal megindult a nacionalista, később nemzetiszocialista, hitlerista szervezkedés az igazságtalan béke megváltoztatására, sőt megbosszulására. Tudott dolog, hogy ezek a német körök a magyar ellenforradalom vezetőivel érintkezést kerestek, különböző katonai terveket szőttek, Csehszlovákia és Románia elleni közös akciókat. Magyarország új urai közül többen anyagilag és erkölcsileg is támogatták a német szélső-jobboldalt, amely kezdetben Nyugatmagyarország visszaadásával kecsegtetett. De folytatódott újult erővel a háború alatt kissé szünetelő pángermán agitáció, Stuttgart, Ost-Europaeisches Institut központból a dunai-, és kelet-európai németség felé. Az először Renner osztrák szocialista vezető által 1919-ben javasolt osztrák —német államközösség, az “Anschluss” propagálása is fellángolt, de most már főleg Németország és Ausztria nacionalista köreiben. Ugyanúgy a Szudéták, Danzig, Memel stb. visszakövetelése, tehát ugyanaz a “mindent vissza” jelszóval dolgozó revíziós politika, mely nálunk is külpolitikánk tengelye lett a húszas és harmincas években.

A volt-magyarországi német kisebbségek életében is új fejezet kezdődik. Az idősebb generáció megható példáit mutatja a magyarsághoz való ragaszkodásnak, de a fiatalok disszimilálnak; részben oportunizmusból, a síma érvényesülések miatt, vagy meggyőződésből, nemzeti szempontból. Eszembe van az a délvidéki német diák, akit Párizsban ismertem meg, 1929- ben, újvidéki magyar fiúk társaságában. Kérdésemre, hogy mit szólna a Magyarországhoz való visszacsatoláshoz, őszintén megmondta, hogy népe érdekéből még nem tartja kívánatosnak, míg az meg nem erősödik német

öntudatában. Ez a fiatalember Bécsben tanult és büszkén mutatta katonaruhás fényképét, Heimwehr egyenruhában, rohamsisakban. Szóval nem is kellett Stuttgartba, németbe menni, Ausztriában is megkaphatták a nagynémet áfiumot volt kisebbségeink.

Hasonló példát hozhatnék a bánáti németség életéből. A szászok árulása, a magyar állam cserben hagyása, még abban is folytatódott, hogy nem alkottak közös frontot a magyarokkal a bukaresti parlamentben az aránylag tekintélyes számú magyar képviselő-csoporttal. így aztán egyenként a román kormányzat könnyen elbánt velük. Rövidesen intézményeiknek majdnem azonos sorsa lett mint a mieinknek. A nagy különbség azonban gazdasági helyzetükben volt. Prosperáltak, hála nagy- és kisiparuknak, kereskedelmüknek, német, osztrák és svájci összeköttetéseiknek, meg tőkeerős bankjaiknak. Különben érdekes lett volna megfigyelni a szász —magyar viszonylatot. A székelyvároskák színmagyar környezetébe került egy-két szász iparos vagy kereskedő család második, vagy harmadik generációja már szinte teljesen elmagyarosodott (a Walterek, a Ponderek, Delik, Schullerek stb.). De ez csak kicsiség volt és a fordítottja is állt, a szászvárosokba került egyes magyar vagy székely családokkal, hogy ilyen neveket találjunk közöttük, mint Szálmai, Pálmai, Mihály, meg a sok Jékely, Zikker (a “székely” név szász nyelvű változatai). Viszont az imperium változása után beözönlött székely—magyar dolgozók, Medgyes, Brassó stb. szász városok néprajzi képét erősen eltolták magyar irányba, úgy, hogy a városi közigazgatásban is szerephez jutottak. A szászság biológiai fennmaradásával küzdött. A születés korlátozás, egykézés nemzeti alapon folyt, talán már századok óta.

És akkor jöttek a nagy-német gondolat gyalog apostolai, a Németországban tanuló diákok, akik a húszas évektől kezdve német politika hullámverését közvetítették az erdélyi szászok és németek felé. Ezzel beteljesedett az erdélyi szászok végzete. Emlékszem, amikor egykorú diák szász atyafiakkal vitatkozva, úgy 1929 — 30 körül, kifogásoltam, hogy miért nem fognak össze az erdélyi magyarokkal? Az volt a válasz: “Mi nem vagyunk kisebbség, mi többségben vagyunk!” Lemondóan legyintettem. A kocka el volt vetve! Ezek az akkor felserdült fiatalok, mint önkéntesek pusztultak el a

II. világháború alatt a Kaukázusi harcokban; és vagy akit nem mentettek ki Erdélyből a németek, azokat az oláhok gyilkolták le, vagy a szovjet deportálta egy millió között teljesedett be a sorsa. A nagynémet birodalmi álom elpusztította az erdélyi szászságot. Csak töredéke él még az ősi földön. A bánáti svábság erősen megtizedelve, de számosabb és talán jobban állja a harcot.

Magyar szempontból, eltekintve az igazságtalan, kollektív büntetéstől, különösen tragikus, hogy a kipusztított, vagy kiüldözött németség helyére oláhok, szerbek, vagy szlovákok ültek, ezzel is további eltolódást okozva a magyarság rovására! Sajnos, a magyarországi németség is ilyen kollektív “moszkovita” bosszúállás áldozata lett az erőszakos kitelepítéssel. Ez a magyar — német viszonyban nehezen orvosolható törést okozott. A benes —sztálini gyakorlat ellenkezik az évezredes magyar hagyományokkal és emlékezzünk Mindszenty hercegprímás tiltakozó felszólalására, mely az igazi magyar lelkűiét kifejezése volt. Annál is megértőbbek kellett volna lennünk, mivel hasonló elbánásban részesítették csallóközi magyar testvéreinket a szovjet-bérenc csehszlovák eszeveszettek. Ez volt a pribékek bosszúja a német megszállásért, a II. világháborúért és annak következményeiért. Pedig nyilvánvaló, hogy a háborút nem mi csináltuk. Magyarországnak más útja nem volt. Az igazi ok, a hamis, rossz béke volt, melyről Lloyd George angol miniszterelnök a húszas években megírta, hogy azok új háború csíráját hintették el. Lord Rothermere cikkei, Mussolini magyarbarátsága emelt ki bennünket szinte reménytelen külpolitikai elszigeteltségünkből. De Hitler törte szét a minket fojtogató fegyveres Kisantant gyűrűt a német fegyverkezéssel és Ausztria elfoglalásával. A szudéta németek visszacsatolásával, az első bécsi döntés visszahozta a Felvidék magyar lakta részét; majd a Kárpátalját, Dél-Erdélyt és Bácskát, tehát csak azt szereztük vissza, ami több mint évezrede a mienk volt és azt sem teljesen.

Hitler nem volt magyarbarát, de Dél-Erdély visszaadásával a románokat már 1940-ben elfoglalták volna az oroszok s ezért kellett a megmaradt Románia határait az olaszoknak és németeknek garantálniuk. De ugyanakkor a magyarság sem volt elégedett a bécsi döntésekkel. A német hatalom csúcsán népcsoportjaik valóságos “állam az államban” voltak; téves viselkedésükkel meggyűlöltették magukat mindenütt és így Magyarországon is; a Volksbundnak külön felségjogokat kötött ki a Teleky által aláírt német — magyar egyezmény, 1940-ben. Magyarország a németek oldalán harcolt a

II. világháború alatt, de erőfeszítése koránt sem volt egyenértékű a 14— 18-assal és éppen akkor mondott csődöt, amikor már saját hazánk határait kellett volna védenünk. Gazdaságilag és élelemmel is segítettük Németországot, de közellátásunk most nem sínylette meg annyira ezt, mint a Nagy Háborúban.- A HORTHY-KORSZAK VÉGNAPJAI -A német megszállás fölösleges volt és elkerülhető lett volna okosabb vezetéssel. De ahogy a konjunktúrát nem használtuk ki minden területi igényünk kielégítésére, úgy ezt a hibás német lépést sem fordította népünk hasznára országvezetésünk. Miért kellett visszajönnie Horthynak 44 márciusában? Miért nem maradt vissza Hitlernél, mint fogoly? Vagy mártír? Úgy legalább használt volna Magyarországnak! Abban az esetben lehetett volna talán elismert ellenkormányt alakítani külföldön! Hadseregünket leszerelték volna, hadviselő státuszunk megszűnt volna és minden felelősség a németek nyakába szakadt volna!? De Horthy a kis intrikák nagymestere, soha senkihez és semmihez nem ragaszkodott, csak a hatalomhoz. Ezt remélte angolszász segítséggel megőrizni. Mit segített volna egy mégelőbbi német megszállás? Nem lett volna talán rosszabb? Talán nem lettünk volna hadviselő felek, vagy még rosszabb helyzetbe kerültünk volna? A Sztójai-garnitura talán már akkor uralomra kerül? A még ütőképes német hadsereg és a Kisantant gyűrűjében vergődtünk volna? Talán a párizsi békénél jobb feltételeket kaphattunk volna, nem Szovjet uralmat? Ez játék a volnával, volnákkal. Szálasi nem kerülhetett volna uralomra, mert Hitlerék soviniszta magyarnak tartották; eszmerendjét a hungarizmust és a konnacionalizmust, e két, Közép-Európát és Nagy-Magyarországot korszerűen rendező elvet, fölöslegesnek, sőt veszélyesnek ítélték, pángermán, ultra-nacionalista, hódító faji gőgjükben. Mi csak utolsó szalmaszál, vagy mentőöv szerepét töltöttük be az ő szemükben; viszont mi nem érettük, hanem Magyarországért harcoltunk a reménytelen küzdelemben is végsőkig. Ezért nincs szükség arra, hogy hungaristák Hitler, vagy Ribbentrop emlékbélyegeket adjanak ki, mert Szálasi és mozgalma lettek volna a túlzó nemzetiszocialisták első áldozatai német győzelem esetén! A normális lélek