Szittyakürt, 1979 (18. évfolyam, 2-12. szám)

1979-05-01 / 5. szám

1979. május hó

ttlTTVAKÖHT

11. oldal

HOGYAN VESZETT EL ERDÉLY?

Az idősebb nemzedék még tudja, hogy az oroszok és az angolok odaígérték Romániának Erdélyt, ha megtámadják a Központi hatalmakat. 1916. aug. 27-én orvul be is törtek Erdélybe, de a Központi Hatalmak dec. 6-án már Bukarestet is elfoglalták és külön békét kötöttek velük. Ezért a nyugati hatalmak 1918-ban szóba sem akartak állni a románokkal.

Sajnos, mégis másként történt, mert a szabadkőművesek kongresszusa 1917. június 28— 30-án Párizsban már elhatározta Ausztria—Magyarország megsemmisítését, benne Magyarország feldarabolását, amit a Párizs-környéki békékben Wilson 14 pontjában meghirdetett “népek önrendelkezési joga” ellenére szószerint végre is hajtottak (SzalayJ.: Igazságok Közép-Európa körül. II. köt. 73. old.).

Ettől függetlenül, erre sohasem kerülhetett volna sor, ha Lukasits altábornagy városparancsnok minden külön parancs nélkül szétveri az “őszirózsásnak” nevezett, csatornákból előbújt patkányok forradalmát és hidegre teszi a degenerált, “farkastorkú” Károlyit redikális, szabadkőműves bandájával együtt. De egy a forradalom után sem tehette volna be a lábát egyetlen román, szerb és cseh sem, ha Károlyi részeges hadügyminisztere, Linder Béla, a szabadkőművesek nyomására szét nem zülleszti az idegen földről hazatérő magyar csapatokat már a határon. A sors különös iróniája, hogy ebben a vészterhes időben nekünk nem volt Kemál pasánk, aki fittyethányva a győztes nagyhatalmaknak egyszerűen visszafoglalta Törökország európai részét, hanem csak egy degenerált grófunk, egy idegenfajú és idegen ajkú és idegen érdekeket szolgáló Jászi Oszkárunk és egy hadseregünket szétzüllesztő, részeges hadügyminiszterünk. Hogy a magyar katona mire lett volna képes még abban a zavaros helyzetben is, elég legyen megemliteni a minden központi és anyagi támogatás nélkül harcoló maroknyi Székely hadosztályt és az "Iglói géppuskásokat”.

Az elmúlt 60 év alatt könyvtárnyi munka és ta nulmány jelent meg az I. világháborút lezáró eseményekről, s benne Magyarország embertelen, gálád megcsonkításáról. Mégsem lesz érdektelen, ha a 60. évforduló alkalmából újból és újból felvetjük ezt a kérdést különösen Erdéllyel kapcsolatban, melynek magyar-székely népe most vívja élethalálharcát a puszta megmaradásért. Márcsak azért is, mert van ennek a kérdésnek olyan vonatkozása is, amiket szeretnek elhallgatni, vagy legalább is megszépíteni. (Lásd a Látóhatár 55. évf. 2. számát, amit a vele egyhúron pendülő írók teljes egészében Jászi Oszkárnak szenteltek 80. születésnapja alkalmából és amiről a Magyar Végvár 55. évf. júliusi számában írtam kritikát.)

A Magyarság (Bp.) 1933. jan. 12-i számában megjelent “Maniu Gyula bizalmasa elmondja, hogyan játszották át Jászi Oszkárék Erdélyt a románok kezére” című, aláírásnélküli cikk ismerteti Sever Stoica, erdélyi román újságíró Kolozsvárt megjelent könyvét. (Sajnos, a cikk nem adja meg a könyv címét, se románul, se magyarul.) Ebből idézem a fontosabb részeket:

“Magyar szempontból sok érdekes adatot tartalmaz Stoica könyve. Kár, hogy nem évtizedekkel ezelőtt jelent meg, amikor Jancsó Benedek és néhány politikai tanítványa a magyar társadalom teljes közönye és meg nem értése mellett mutatott rá a magyarországi román irredenta munkájára. Stoica azt sem hallgatta meg, aminek bevallása ma román szempontból bűn. Megírja Maniu diákkoráról azt is, hogy amikor a zilahi református kollégium növendéke volt, egy diákverekedés alkalmával egyik magyar tanuló megbántotta egy román társa nemzeti érzését, mire az igazgató nyomban tanári szék elé állította az illető magyar diákot és a tanári kar büntetésből kizárta az iskolából. Ilyen megértő szellem honolt az ősi iskola falai között, jelenti ki szószerint a szerző ... És az ilyen megértő szellemű iskolából kikerülve, Maniu, a románajkú magyar nemesi család ivadéka, a magyar királyi járásbíró fia, akit tanuló társai nyolcadikosztályos korában a legnagyobb diákkitüntetéssel tiszteltek meg, mert megválasztották az önképzőkör titkárának, mint a kolozsvári egyetem hallgatója már ellátogat a moldvai Roman városban tartott diákkongresszusra, s mint az

egyetemi román diákkör elnöke államellenes hangú kiáltványt fogalmaz meg, amely miatt szembekerül az egyetem rektorával, anélkül, hogy ez ránézve bármi hátrányos következménynyel járt volna.

Maniu vetette fel először a mai kisantant tervet: a nem magyar anyanyelvű magyarországi diákok közös egyesületbe tömörítését és az egyesület gyűlésén ő tett javaslatot Magyarország nemzetiségi alapon autonóm egységekbe történő felosztására. Majd mind fiatal ügyvéd ő igyekszik minden áron meghiúsítani Tisza István béketervét, a nemzetiségekkel való megegyezését és eljuttatta a Tiszával folytatott tárgyalások jegyzőkönyveit Bratianu román miniszterelnökhöz, ahonnan természetesen az az utasítás érkezett, hogy el kell vetni Tisza ajánlatát. A német és osztrák sajtót is Maniu informálgatta néhány társával a magyarországi nemzetiségi viszonyokról. Társai közt voltak Brandsch és Korodi, a későbbi szász képviselők és Ferenc Ferdinánd bizalmasa, Funder, az Österreichische Rundschau szerkesztője. Vilmos császár is állandó érdeklődéssel figyelte az erdélyi román nemzetiségi mozgalmakat és időnként kémeket küldött Magyarországra, hogy pontos helyzetjelentést kapjon a nemzetiségi helyzetről. A bécsi keresztényszocialista vezetőket a magyar kormány minden egyes nemzetiségi vonatkozású lépéséről nyomban értesítették és több Ízben titkos tanácskozásra is kaptak meghívást Maniuék Bécsbe, Ferenc Ferdinándhoz és embereihez.”

“. . . Maniu alakította meg Bécsben a román katonatanácsot, ő próbált közbelépni Belgrádban, a franciáknál, hogy az antant megszállási vonalat mélyebbre tolják ki Magyarországon és ő intézett jegyzéket a Károlyi-kormányhoz, amelyben a román impérium elismerését követelte Kelet-Magyarország huszonhat megyéjére. Ha Linder ebben az időben a hazaérkezett magyar hadsereget szét nem zülleszti és a Károlyi-kormány erélyesen lépett volna fel ezekkel a követelésekkel szemben, Erdély nem jutott volna a mai hihetetlen nyomorba. De erély helyett Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter a jegyzékre a következő ajánlatot tette, mint ahogy azokat Stoica könyvében felsorolja:

1. Román impérium azokon a területeken, ahol a románok többségben élnek.

2. A román impérium egyik vezetője helyet kap a Károlyi-kormányban.

3. A régi törvényeket csak ideiglenesen alkalmazzák, újakat viszont csak a román impérium hozzájárulásával lehet hozni.

4. A régi tisztviselőket a főispánok és a kormánybiztosok kivételével megtartják és csak fegyelmi úton lehet őket eltávolítani.

5. Garantálják a kisebbségi jogok gyakorlati érvényesítését az 1868. évi 44. törvénycikk alapján.

6. A román nemzeti tanács biztosítja a testi és vagyoni épséget.

7. Az ideiglenes román impérium nem folyamodhatik romániai katonaság támogatásáért.

8. A román nemzeti tanács és a magyar kormány bizottságokat alakit az új kormányzati rendszer bevezetése érdekében.

9. Vitás ügyekben döntőbíróság illetékes. Két tagot a román, kettőt az erdélyi magyar nemzeti tanács küld ki, az ötödiket a Károlyi-kormány nevezi ki.

10. Ez a megállapodás a béketárgyalásokig érvényes. Ekkor mindkét fél visszanyeri teljes akciószabadságát.”

“A Maniu elnöklete alatt megtartott aradi értekezlet, amelyet Jászi Oszkár hívott össze s amelyen Apáthy István erdélyi főkormánybiztos, Somló Bódog és Vince Sándor, az erdélyi magyar nemzeti tanács — itt a régi újságban néhány sor olvashatatlan — végleges elutasító válaszát a Károlyi-kormánynak erre a szégyenletes ajánlatára. A románok a következő, szintén pontokba foglalt választ adtak:

1. A román nemzeti tanács nem fogadja el a magyar kormány álláspontját, mert a román nemzeti tanács azt akarja, hogy a román területeken kizárólag maga kormányozhasson.

2. A magyar kormány csak meghatározott közigazgatási hatáskört gyakorolhat.

— Itt újból néhány sor olvashatatlan — a román nemzeti tanács kéri a magyar kormányt,

hogy bocsásson fegyvereket rendelkezésére és utalja ki a román nemzeti gárdák tisztjeinek és katonáinak zsoldját.

5. Hatálytalanítsa a Károlyi-kormány azt a hadügyminiszteri rendeletet, amely korlátozza a román gárdák felállításának lehetőségeit.

Jászi miniszter a válasz meghallgatása után elképedve kérdezte meg, hogy végeredményben mit akarnak a románok?

Maniu felelt meg erre a naív kérdésre az elnöki székből: Teljes elszakadást és Nagyromániát . .

“. . . Kétségtelenül hiteles tehát, hogy Jászi Oszkár a Károlyi-kormány nevében egyenlőrangú tárgyalófélnek ismerte el az akkor még jogilag és tényleg magyar uralom alatt megalakult román forradalmi szervezetet és eltűrte ettől az illegális szervezettől a legsúlyosabb pofont, amilyet csak kormány valaha kaphatott. A román hazaárulás után pedig pontosan teljesítette a Károlyi-kormány Maniuék követeléseit: fegyvereket utaltatott ki a kolozsvári főkormányzósággal, Hogy legyen mivel elfoglalniuk a román nemzeti gárdáknak a védtelen Erdélyt, ingyen vasúti szerelvényeket bocsátott a román nemzeti tanács rendelkezésére, hogy Gyulafehérvárt megtarthassa december elsején a román népgyűlést, mely kimondja a románok és a velük lakó magyarok, székelyek és szászok földjének átcsatolását Romániához. De ezek már csak következmények voltak, a kiindulópont volt azonban Jásziék soha meg nem bocsátható bűne, amikor maguk ajánlottak fel román impériumot egész Kelet-Magyarországra, tekintetbe nem véve a Székelyföld zárttömegű, tiszta magyar néptömbjét s a nyugati törvényhatóságok hatalmas magyar nyelvterületeit. Maniuék követelődztek és igyekeztek halászni a zavarosban. Aki ezt a zavart keltette és Kelet-Magyarország elhalászását lehetővé tette, annak homlokára süti a történelem kitörülhetetlenül Magyarország elpusztításáért a Káin-bélyeget.” (Az aradi értekezlet nov. 12-én volt. Kiemelések az eredeti szöveg után történtek.)

Hogy a kép teljes legyen, idézem Tormay Cecil “Bújdosó könyv”-éből (Bp. 1921.) a következőket:

“Erdély sorsáról Jászi Oszkár alkuzodik ma Aradon ... A galíciai származású, az internacionalista, aki Keleti-Schweizot akar csinálni országunkból és úgy gyűlöl mindent, ami magyar, hogy még faja elővigyázatosságáról is megfeledkezve, amikor rólunk beszélt, tajtékozva csattant fel belőle: ‘Ki kell irtani őket, ha nem engedelmeskednek.’ — Öt küldik oda, hogy tárgyaljon a gyűlölt magyar faj nevében. És úgy tárgyalt, mintha bosszút akarna állni a nemzeten, mely befogadta; lemond arról, ami nem az övé; jogokat ad fel, amelyek a mieink, elalkussza Erdélyt Maniu oláh nemzeti tanácsának, melyet Károlyival maga Jászi segített életre az októberi napon. Aradon az oláhok már nemzeti szuverenitásukról beszélnek: ‘Román impériumot’ követelnek és huszonhat magyar vármegyét! Követelik, hogy a magyar népkormány lefegyverezze a csendőrséget és oszlassa fel a magyar nemzeti gárdát, büntesse meg az erélyes magyar tiszteket, de . . . küldjön fegyvereket az oláh nemzeti gárdák részére és legénységi zsoldot, tiszti fizetéseket a magyar adófizetők pénzéből. Jászi és Varjasi a forradalmi kormánybiztos ezt is megígérte. Az oláhok pedig csak húzták a tárgyalást és egyre élesebb és követelőbb lett a hangjuk, mert hiszen ők tudták, hogy az oláh királysági csapatok minden órával mélyebben nyomulnak be Erdély védtelen földjére.

És mialatt az aradi vármegyeházán folyt a vérszüret az árulók között, lenn a Maros hídján, kelet felől, Mackensen mindig győztes hadseregének főoszlopa dübörgőit át . . . Órák és napok telnek el és ők még mindig mennek . . . szüntelenül, a balkáni hegyek alól, az erdélyi végekről, Magyarországon át . . . zárt sorokban, némán hazafelé.

A reménység vonul el és Károlyi remegve figyeli; ha visszafordulna, ha felemelné öklét... A báránysüveges oláh fej pedig felbukkan a hegyek élén, utánuk néz a németeknek és a bocskor rátipor Erdély szívére.” (148-9. old.)

Jászi Oszkár támogatásával Gyulafehérvárt Erdély különböző részeiből összegyűlt 1228