Szittyakürt, 1979 (18. évfolyam, 2-12. szám)

1979-05-01 / 5. szám

6. oldal

«ITTVAKÖkT

1979. május hó

Azt hiszem abban mindnyájan egyetértünk, hogy a magyarság jövője biológiai teljesítményének és szellemiségének, erkölcsi erejének függvénye. Vegyük tételünk első részét, fizikai létünk alakulását. Hogy állunk ezzel két világháború és számos forradalom után, 1979-ben? Én mindég egységbe igyekszem látni problémáinkat a magyar glóbuszon, a világ négy táján, 16 millió magyar szemszögéből. Az anyaország, Csonka-Magyarország lakossága közeledik all millióhoz; természetes szaporodása végre pozitív, ha még nem is érte el országosan a 1 % -ot, de úgylátszik felfelé halad még Budapesten is, ahol “elöregedés” folytán a halálozások száma is növekszik (1. Bernát, Bora, Fodor: Világvárosok, nagy városok, Gondolat Kiad., Bp., 1973). De így is megdöbbentő adatok:

Év

Élve született (1000 lakos)

Halálozás

T ermészetes szaporodás %

Fogyás % (1000 lakos)

1951-1955 (átl.)

17.5

10.0

7.5

13.4

1962

8.1

10.4-2.3- 4.4

1969

12.0

11.7

0.1

0.3

Ennek a nagyon lassan pozitívre váló népmozgalmi mérlegnek a magyarországi sport teljesítményekre való hatását, mint egyik biológiai mértéket, részletesen vizsgáltam előző tanulmányomban (Az olimpiai versenyek és a magyarság, Szittyakürt, XVI. évf., 7. sz., 1977. júl.).

AZ ELSZAKÍTOTT TERÜLETEK BIOLÓGIAI HARCA

Az elszakított Felvidék magyar népe, saját becslésük szerint, vitézül állja a biológiai csatát. Dacára az 1945 utáni borzalmaknak, erőszakos kitelepítéseknek a szaporodásuk jó és a magyarság száma felfelé halad (Janics Kálmán: Új Látóhatár, München, 1977/6). A hivatalos statisztikákkal ellentétben a felvidéki magyar népesség a 800 ezerhez áll közel! Az erdélyi magyarok természetes szaporodása vetekedik a románokéval, mely tudvalevőleg mindég magas volt és ma is az. Ezt a hatalmas faji erőt azonban bomlasztja, porlasztja az elvándorlás, szétszórás, oláhok betelepítése állami segédlettel. Ezek komoly veszélyek, amit a magyarság és székelység nagyon nehezen tud kivédeni (Illés Elemér: Erdély Változása, II. kiad., München, Auróra Kiad., 1976). A Délvidéken, Bácskában talán ugyanilyen a helyzet. Se ezekről, se Kárpátaljáról, se Nyugat-Magyarországról, de a “szabad” magyarságról megbízható, pontos, mi embereink által készített felmérés nem áll rendelkezésemre, így csak becslésekkel tudom alátámasztani a “nyugati” magyarság fajbiológiájáról mondandókat. Ez katasztrofális. Egyke, vagy egyse, vagy egészen kis családok. Ez nemzeti szempontból nem megoldás. Azt kellene ajánlanunk, amit Vágó Pali bácsi mondott a Habsburg királyi főhercegekkel kapcsolatban, hogy azok “képesek éjét nappá téve szaporodni”. Ez lett volna a nemzeti emigráció egyik (nem is mellékes) feladata. Vagy nem hisz önmagában sem a magyar emigráns? Hogy utódait el-, és meg is tudja tartani, nem engedi felszívódni az idegen népek tengerében? Természetesen a nyomunkba lépő második, harmadik emberöltőnek a nevelése, meggyőződése olyan kellene legyen, hogy biológiai és nemzeti feladatát különleges, nagymúltú népével, őseivel szemben kegyelettel teljesítse.

16 millió a világ magyarsága, kerekszámban, ez nem elhanyagolható mennyiség. Ezért mondják nekünk az észtek, lettek, finnek szomorú rezignációval: “Könnyű maguknak, nagy nemzetbelieknek”! Mi tudjuk, hogy milyen könnyű volt nekünk és elődeinknek, Európa közepén, népek keresztútjában. Csodálatos, hogy megmaradtunk a Kárpátmedencében, annyi rokonnépünk temetőjében. Sőt, ezek egy része felolvadt, felszívódott nemzetünkben. Fennmaradásunknak éppen az évezredekbe visszanyúló, ott az idők mélyében kialakult nemzeti öntudat, önbecsülés segítette (talán túlbecsülés is?) azt a meggyőződést, hogy különbek, nagyobbak, többek vagyunk, minta környező népek (ne feledjük, lovas nemzet voltunk, könnyen elnézhettünk a gyalogos feje fölött). Életünk parancsa a szakadatlan résenállás, harc volt. Egy kis lankadás és már is ott volt a történelmi csapás, nemzeti tragédia: “Bújt az üldözött s felé kard nyúlt barlangjába. / Szerte nézett s nem leié honját a hazában. ” Az erdélyi testvéreink csupa ősmagyar nevet adnak gyermekeiknek, hogy ne lehessen “elírni” őket olyan könnyen románnak és a szumir-magyar rokonságot ők tartják talán legerősebben (lásd az “Előre” hivatalos napilap újévi naptárát, 1977). A szittya öntudat még Széchenyi és kortársaiban is erős volt és az előttük élt nemzedékeket ez tartotta, ez hajtotta évezredeken keresztül. Ebben van az őskutatás, a sumir nyelv és kultúra jelentősége. Látjuk, mint öntudatosítja honfitársainkat Erdélyben, a kisebbségi életben, az emigrációban és védi őket a beolvadás ellen.

Szomorúan érdekes, hogy Magyarországon van a legtöbb ellenzője, mondhatnám hivatalos ellensége e történelmi iskolának és miért? Mert még minden vonalon sok a “moszkovita” Rákosi utód, felelős helyen, kulcspozícióban. Ugyanakkor azonban a magyar szellemiség legjobbjai (akiket Kazinczy öregúr “istenfiaknak ” nevezett a nemzeti ébredés korában és képes volt napokat szekerezni, hogy megismerje őket) hagyományaink és népünk védelmében bátran, félreérthetetlenül, szókimondóan írnak, élnek és cselekszenek.

AZ ELRABOLT TERÜLETEK MAGYAR IRODALMA

Nézem a vajdasági magyar írók bibliográfiáját: 1945-től kezdve új és régebbi szerzők műveit, 2340 könyveimet tartalmaz! (Csáky Sörös Piroska: A jugoszláviai magyar könyv, 1945 — 1970, Fórum Kiadás, Újvidék, 1973, 570 oldal!) Leszámítva a kimondottan marxista, vagy a Titót dicsőítő írásokat, ami csak vám, császárgaras azért, hogy lelkűkből fakadó, tiszta írásműveket, verseket, elbeszéléseket, színdarabokat, ifjúsági regényeket, mesekönyveket, gyermek lapot és utoljára, de nem utolsó sorban tankönyveket adhassanak népüknek. Külön ki kell emelnem, hogy Szabó Dezső könyvét, aki még tabu Magyarországon, a délvidéki magyarok kiadták! (No persze nem az “Elsodort Falu”-t, hanem “Feltámadás Makucskán”, de reméljük, hogy folyt, köv.!) Nagy gyönyörűséggel olvastam szép kiállítású másik könyvüket (Különös Ajándék — Jugoszláviai Magyar Elbeszélők Antológiája, Fórum Kiadó, Újvidék, 1975). Ez a kötet az “első” szerb világban, Szentteleky Kornél által kiadott “Az akácok alatt — Délszlávországi Magyar írók Novellái” címen megjelent gyűjteménye után 40 évvel, a mai vajdasági magyarság szívdobogását, életerejét, alkotó lelkét hirdeti az egész világnak. Idősebb generáció azóta el is húnyt tagjai (Szirmai Károly, Majtényi Mihály) és a mai, a háború alatt felnőtt és a hatvanas években feltűnt fiatal nemzedék írásait kötötték egy csokorba (Herceg János, Gion Nándot, Gobby Fehér Gyula, Csépe István stb.). Remek elbeszélések, a rangos, örök magyar irodalom legmagasabb szintjén. Általában propaganda-mentes, tiszta irodalmi alkotások, bár hivatalos állású személyek is vannak közöttük (Major Nándor például). A leg-DR. KOVÁCS ERNŐ:

MERRE HA

ŐRJÁRAT MAGYAR

többjük művei szerb —horvát nyelven is megjelentek; sokan közülük e nyelvekből fordítanak, a jelenkori irodalmakból és ez is áldozatos, fontos munka, egymás megismerése, megismertetése, a Zrínyiek szellemében. Egyesek a vajdasági magyar rádió és televízió munkatársai, színpadi szerzők is és a legtöbbjének kitűnő ifjúsági elbeszélései is vannak. Itt az ideje annak, hogy “honmentő”szabad sajtónk felfedezze őket. Meg kell említenem még a sokféle irodalmi és művészeti díj között, mely a délvidéki városok áldozatkészségéből tünteti ki szellemi embereiket, a Szentteleky Kornélról elnevezettet, mely a trianon-utáni vajdasági magyar irodalom alapító munkását örökíti meg és áldozatos életére, példájára emlékeztet. Amíg ilyen a délvidéki magyar szellemi élet, bizakodva nézhetünk a végeken élő, nehéz próbákon átesett népünk jövője elé.

Hasonló érzésekkel tettem le az erdélyi Beke György könyvét (“Éjszakai biciklisták”, Dácia Könyvkiadó, Kolozsvár-Napoca, 1975). Amikor Sütő Andrást megismertük, felsóhajtottunk: “Van már utódja a felejthetetlen Nyírő Józsefnek és Tamási Áronnak!” Most ismét felfohászkodhatok: egy helytállóval több a küzdelmes, keserves erdélyi életben. A mai valóság fiatal szemű írója, az ingázók krónikása. Egy darab élet, mindennapi problémáival, drámáival, fényeivel és árnyaival, de mégis egy tehetséges elbeszélő lelki prizmáján áttörve, helyenként finoman lirizálva. Érdekes, hogy már nem a Kritérion az egykéz kiadó, és Kolozsvár magyar nevét is ki szabad írni! Talán mert a magyar—román egyezményes, közös kiadás (persze azért még copyrightozva nincs a szerző nevén), vagy talán már dereng valami Romániában is? Számoljunk még be arról is, hogy Sütő András (akiért egész Erdély remeg, mint Király Károlyért) nagy regényét — “Anyám könnyű álmot ígért” — a nagyváradi színház főrendezője Szabó József vitte színre és játszák az egész Székelyföldön. Új drámáját “Kain és Ábel”-t pedig a Nemzeti Színház mutatta be Budapesten; mindkét színdarab megjelent a Magvető Kiadásában Budapesten, 1978-ban, a szerző fényképével a borítólapon. Akik Erdélybe készülnek, azoknak a fentieken kívül egy nagyszerű útikalauzt ajánlok: Mátyás Vilmos “Utazások Erdélyben”(Zrínyi Nyomda, Bp., 1977). A címlapon a kolozsvári főtér, a Mátyás király szobrával, háttérben a Szent Mihály templom és a Bánffy palota. A könyv végig vezet egész Erdélyen, történelmünk megszentelt helyein — szinte minden műemléken, városon és falun, fürdő és kiránduló helyen. Rövid, szabatos, valós földrajzi és történelmi tájékoztatót nyújtva és néhány kiváló fényképet az erdélyi városokról, templomokról, várakról, csak magyar felírással. A könyv külön érdekessége, hogy minden helynév románul és magyarul van benne és ez csemege a nyelvésznek és történésznek — ugyanis még a vak is látja a telep- és helynevekről, amint egymás mellett vannak a rováson, hogy mind magyarból lettek átvéve, hasonlítva a századok folyamán, vagy csak a román világ kezdete, 1918 óta! Tessék meggyőződni róla, egyszerűbb cáfolata a dákó —román kontinuitásnak nincs.

Magam is emlékszem gyerekkoromból, amikor az oláhok alá kerültünk első ízben és átkeresztelték a székely falvakat: az Udvarhely megyei Kénos községnek Sulfureni lett az új neve, pedig kénes ásványnak még nyoma sincs a Kénosi tető körül, csupán csak kínos (székelyül “kénos”) volt az atyafiaknak fölkaptatni a meredek emelkedőn, ahol valamikor régen valami kivégzés történt és innét a falu neve, meg kapásból elhibázott román fordítása. De még komikusabb volt a szomszéd falunk esete, amin székelykeresztúri gimnazista koromban sokat derültünk és nevetett az egész székely nemzet. Alsó-Boldogfalva volt a becsületes, öröklött neve e falucskának. Aztán az oláh világban átírták “Santa Maria de jos”-ra (ejtsd Szüntá Möria dé zsos), amit a csúfondáros székely Sánta Mária de jós-nak olvasott és röhögött rajta. De tréfán kívül ajánlom ezt a kis könyvet akár valóságos, akár képzeletbeli utazást teszünk Erdély csodálatos tájain, amely két és félszer nagyobb, mint Svájc és drága nemzettestvérein között, aki százmilliószor többet érnek nekünk a Kantonok népeinél (lásd még angolul is, az ajándékozásra alkalmas kis könyvet: M. E. Osterhaven: Transylvania, Holland, Mich., 1968).

Hasonló könyvet ajánlhatunk Nyugat-Magyarországról, Dr. Juhász I. (“Bécs magyar emlékei” szerzője) Burgenland címen magyarul és németül megjelent művét. Nagyon fontos volna a szerzőt észak-amerikai körútra meghívni, hogy akik nem ismerik az ottani magyarság helyzetét, első kézből értesüljenek azok sorsáról. Utóvégre ők is az ún. szabad világhoz tartoznak, ami talán csak azt jelenti, hogy szabad nekik elkallódni?!\]gy, mint nekünk és utódaiknak, vagy méginkább elorzott területeinken élő magyarkáinknak a (mostoha)-anyaország szemeláttára, fülehallatára. A kishatár-forgalom megvan Ausztriával (a csempészek örömére), busz-járatok is vannak Szombathelyre, talán Sopronba is; állítólag balatoni nyaralásra, ifjúsági táborokba is viszik a burgenlandi magyar gyerekeket (ez még a két háború között is volt Horányban és Zebegényben). Szeretnénk erről is többet és biztosat hallani — különösen amikor tudjuk, hogy igen neves magyar irodalom történész működik Pesten, Imre Samu, derék nyugat-magyarországi család sarja.

De ennél még sokkal tájékozatlanabbak vagyunk Kárpátalja magyari népéről, mai helyzetéről. A nagydrobnói népgyilkosság után évtizedekkel, e Szovjet rész-köztársasággá süllyedt ősmagyar területen ma állítólag, szabadabban élnek magyarjaink, mint a Felvidéken, a rafinált cseh és szlovák harapófogóban. Állítólag 18 magyarnyelvű gimnázium működik, Magyarországon nevelt, vagy továbbképzett tanárokkal, buszjáratok, sport és kulturális érintkezés a Nyírséggel stb. Ez hallomás, de hogyan áll és él népünk a Szovjet nyomorúságban, mi a státusza, hogyan állja a biológiai versenyt, mi a jövője? Ezt szeretnénk hallani. Magam is láttam, olvastam a nagyszerű somogyi elbeszélőnek, a nemrég eltemetett, feledhetetlen Fekete Istvánnak híres regényét, a “Tüskevár” XI. kiadását (120 ezer példányban jelent meg a Kárpáti Kiadó /Uzsgorod?/, Ungvár és Móra Kiadó, Bp. összeműködésével, mint “általános iskolai olvasmány”)! Ez óriási! Éppen ezért hiányolom a nyugati sajtóban a kárpátalji magyarság mai szociográfiáját, akár emigráns, akár ott élő magyar szellemi ember tollából. A való állapotot akarjuk megismerni. Tudomásom van ottani születésű magyarok hazalátogatásáról — kérjük számoljanak be, akárcsak írónéven is, szülőföldjük, népük helyzetéről.

De haladjunk tovább: innét csak egy ugrás és már a Felvidéken vagyunk. Ez a föld képezte az ősi északi gránitot, Kárpátaljával együtt, mely hű barátainktól a lengyelektől elválasztott. A szörnyű benes—sztálini mahinációk komoly vérveszteséget jelentettek a felvidék magyarságának, mely ennek dacára, biológiai és szellemi erejében megújhodva, állja a harcot. A megal-