Szittyakürt, 1979 (18. évfolyam, 2-12. szám)
1979-05-01 / 5. szám
1979. május hó «IttVAKÖfct 7. oldal LADJUNK? szellemi tájakon kuvásnélküli bátorság és az elhivatottság hite jellemzi a mai felvidéki magyar írókat, szellemiséget, a Dobos Lászlókat (“Földönfutók”, Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1968), a Duba Gyulákat (“ívnak a csukák”, Madách Könyvkiadó, Pozsony, 1977). És mivel, print az oláhok, a csehek is borzasztóan kényesek arra, hogy Nyugaton, de különösen Amerikában jó sajtójuk legyen, igen nagy fontosságú, hogy minél több, a felvidéki magyarság kérdésévelfoglalkozó cikk, tanulmány jelenjen meg angolul és más világnyelveken. Ezenkívül lehetővé kell tennünk a legreprezentásabb felvidéki magyar írók, népitáncosok, énekkarok észak-amerikai kőrútjait. Do ut das — adok, hogy adjál jelszóval, mindkét oldal jó hasznára. És zarándokoljunk el Kassára, legnagyobb bujdosóink, II. Rákóczi Ferenc sírjához, az ő erkölcsi erejéből meríteni. Az ő hatalmas, igaz keresztény szelleme legyen részekre szakított emigrációnk patrónusa, összeforr ászt ója. Ne felejtsük el, hogy amikor a szent hamvakat, több mint két évszázad után hazahozták Rodostóból, a török tenger partjáról, ismeretlen emberek sírva borultak egymás nyakába a pesti utcán, ahol koporsóját vitték a gyászkocsin. Vagy menjünk Munkácsra, ahol Árpád apánk és hadai megpihentek; amely várat a kuruc király felesége, Zrínyi Ilona, a Vezérlő Fejedelem anyja oly sokáig védelmezte a Habsburg zsoldosokkal szemben. Ezekből a példákból merítsünk erőt és sugározzunk biztatást azoknak, akik az ősi földön kitartanak. Soha ne feledjük el, hogy történelmi városaink nagy többsége, több mint hatvan éve idegenek kezében van és azok semmivel sem hoztak jobb kormányzatot azokra a tájakra, mint az évezredes magyar állam volt. Keressünk tehát egy korszerű megoldást, amely mindenkit boldogítson. Ezzel a gondolattal, ha már közel vagyunk nézzünk szét Kis-Magyarország szellemi tájain is. Állítom, mint azt e lap hasábjain már kifejtettem (K. E.: Tisztelet az igaz magyar szellemiségnek, Szittyakürt, XVI. évf., 8. sz., 1977. aug. és “Változnak az idők?”, ugyanott), hogy nagyszerű íróink vannak otthon, akik az örök magyar tradíciókat hordozzák lelkűkben és művészi formában, klasszikus irodalmi szinten, nálunk soha nem látott példányszámban adják a hatalmas olvasó tábor kezében. Szabó Magda generációs család regényét kell említenem először (Régimódi Történet, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1977). Tulajdonképpen a régebb megjelent “Okút” (Magvető Kiad., Bp., 1970) kisregény folytatása, a Szabó és Jablonczay család, meg Debrecen apotheozisa felmagasztalása. Kevés érdekesebb család-, vagy generációs regényt olvastam, egy a Hajdúságban és a Nyírségben szétgyökerezö családról és Debrecenről, az alföldi Athénről, erről a “se folyója, se hegye” tiszta magyar kultúrcentrumról. Közel hétéves kutatás előzte meg a megjelenést, tehát tulajdonképpen esszé-regény; ez nem kifogás, hanem dicséret, mert a dokumentációs anyaggal semmit sem veszít az írás művészi teremtő ereje, mellyel az alakok, a kor, a történet megelevenednek előttünk. Külön érdekessége, hogy az idők magyar- és világtörténelmi eseményeit is nagyjából vázolva, abba ágyazódva egy további dimenziót nyer a könyv és vele az olvasó. A nyugati és a magyar mentalitás közti különbség, vagy ha úgy tetszik, a kapitalista és egy vasfüggöny-mögötti világ ütközését tárgyalja egy másik regényében (A Szemlélők, Magvető Kiad., Bp., 1973). Inkább hangulatképekben, belső történésben, semmint a másik nagy kortárs Kolozsvári-Grandpierre Emil szatírájával, humorával és szárkázmusával. Megvallom kicsit gyengém ez a sokaknak (főleg hivatalosaknak?) kontroverzális magyar író. Erdélyi származás, hol a hugenották üldözése idejében jelennek meg a franciák; aztán az elzász-lotharingiai telepesekkel a Bánátban, Bácskában és a XVIII. században ismét, fellángoló franciaországi protestáns üldözésekkel megint érkeznek Magyarországra menekült családok. Kolozsvári-Grandpierre-t pécsi egyetemista koromban ismertem meg. Szülei akkor már Budapesten éltek, miután apjának karrierje a román megszállás bonyodalmaival megszakadt. Emil idősebb, már absolvált tanárjelölt volt, én még gólya, de földiek voltunk, barátkoztunk és én eljárogattam irodalmi körükbe, a Bacsányi János Társaságba, ahol ő volt a sztár. Később néhány évre visszament Erdélybe, amit nagyon becsültem benne, mert általában kifelé igyekeztek az emberek a román igából. Az Erdélyi Szépmíves Céh adta ki első regényét (“A Rosta”), s ezzel és a következőkkel, meg tanulmányaival már a második világháború előtt befutott az irodalomba. Mint a fiatal nemzedék egyik nagy ígérete érte meg a háborút, területváltozásokat, katonáskodást, összeomlást. A Rákosi uralmat is szerencsésen átvészelte. Finom humorával, vagy vitriolos gúnnyal mutatja be a közelmúlt és a mai Magyarország gyakori visszásságait, árnyait és fényecskéit egyaránt. “Csöndes rév a háztetőn”, a hivatalok, a bürokrácia világát tárja elénk; a generációs, műveltségbeli és erkölcsi különbözőségekből adódó drámai helyzetek, a fővárosi lakás-kérdés, mint központi probléma és ebből eredő komikus bonyodalmakat biztos kézzel, tragédia helyett komédiába vezeti. A mai pesti, vagy sajnos egész magyarországi, ifjúsági tolvajnyelvet, a fővárosi zsargont senki nem ismeri jobban, mintK-G.E.és már csak ebből a szempontból is kor- és irodalomtörténeti jelentőségű a munkássága. Hasonló maró szatírája a “Burokban” c. kisregénye. Egy nagy műveltségű idősebb főmérnök és egy szép fiatal lány (ún. “demokratikus tigris”) szellemes dialógusai, két külön világ kétmalomban örölése, szerelmi házassága és szomorú, de előrelátható vége. Megint a fővárosi élet humoros, sokszor gunyoros boncolása. Alakjai élnek, a szópárbajok csattanók, ítéletei biztosak, a régi és az új világ konfliktusa kikerülhetetlen. “Az Aquincumi Vénusz” a gyönyörű, fiatal magyar származású amerikai régiségbuvárnő pesti kalandjait meséli el. Az “új osztály” parvenűinek, így a műveletlen sportcsillagok, a sajtügynökökből és lócsiszárokból lett kultúrfelelősök, idegenforgalmi főkorifeusok, sőt egyetemi tanárok torzrajzai mellett a nyugati nőtípus karikatúráját is megkapjuk ebben a végig mulatságos szatírában. Amikor a pár angol szót papagálymódra beszélő idegenforgalmi főnök, volt sajtvigéc baklövései miatt végül is lebukik, mint egyetemi nyelv-tanfolyam vezetője tűnik fel ismét. A misst körülviszik, hogy lássa a “szocialista gyermek védelmet, munkás gondozást” stb. és a “szocialista tűbefűzést”! K-G. E. nem volt jó káder; nagyon művelt, igazságkereső, szókimondó, nyelvész, irodalomtörténész, filozófus, tehát nem is érvényesülhetett a Rákosi korszakban. Ifjúsági regénye, a “Csillagszemű” és élet regényének már több mint féltucat kötete jelent meg és a Magvető kiadó elkezdte összegyűjtött műveinek közreadását. 1977-ig már 10 kötet látott napvilágot. Csalódáson estem át, amikor pécsi emlékezéseit olvastam, lesújtóan ír pécsi diákéletéről — nekem pedig, aki egy párizsi év után kerültem oda, és ismét hegyet, völgyet láttam, olyan volt a csöndes vidéki város, mintha hazajutottam volna Erdélybe. Végül tér hiányában csak két emigrációs irodalmi kezdeményezésről emlékezem meg, éspedig dicsérőleg. Documenta Transylvanica címen az erdélyi probléma történelmi és nemzetpolitikai feldolgozására angol, német, spanyol és francia nyelvű folyóirat indult. Kiadja a Hungarian Historical and Geographic Society of America, Inc., Washington, D.C. Szerkesztője, a közel múltban tragikusan elhalt Fehér Mátyásjenő kiváló középkori-történész volt, munkatársak a két Amerikában és Ausztráliában élő szaktudósok. Sok szerencsét és olvasót kívánunk nekik és a hasonlóan fontos angolnyelvű történelmi szemlének, The Canadian-American Review of Hungarian Studiesnak. Ez a hézagpótló folyóirat hatodik évfolyamába lépett Harcsár Ferenc és Dreisziger Nándor szerkesztésében — értékes felvilágosító, tájékoztató tudományos magyarságismeretet terjeszthetne, ha íróit jobban megválogatná. Mert mindegy szinte, hogy mit írunk magyarul, de angolul az más! így például Völgyes Iván és társa Mary ismertető könyvet ír Közép-Európáról “Czechoslovakia, Hungary, Poland” címen (Thomas Nelson, Pls., New York, 1970), mely hemzseg a téves, sokszor hamis adatoktól. Csak egy “kicsiség” a magyarokkal kapcsolatosan: a török uralom nem Mohács után kezdődött (1526), amint azt Völgyes állítja, hanem Buda elfoglalásával, 1541-ben, a török világhatalom teljében, a nagy Szulejmán legaktívabb életkorában. De még ennél súlyosabb az a kitétele, hogy a 2. világháború kitörésével (1939) a magyarországi zsidóságot azonnal gettókba rakták, sárgacsillagot kellett viseljenek, stb., stb. Ez nyilvánvaló hazugság, mert ez csak a német megszállás, tehát 1944 március után következett be. És ha valaki “tanító célzatú’’könyvében ilyeneket ír (előszava szerint az egyetemi hallgatók kérdéseire készítette) akkor, hogyan higyjük el különben értékesnek tetsző cikkét a fenti Review-ben (“Social change in post-revolutionary Hungary, 1956 — 1976”)? A történelem a valóban megtörtént események tudománya, mi célja lehet egy magyar(?) egyetemi tanárnak valótlanságokat hirdetni Magyarországról? Ezt sem megérteni, sem megbocsátani nem lehet! Ezzel szellemi őrjáratunk végéhez értünk. Szemlélődésünkben teljességre nem törekedtünk — főleg az elszakított területeken élő magyarság életét vizsgáltuk. Ezek után ismét felvetjük a kérdést, merre haladjunk? Csonka-Magyarországot nem kell féltenünk, hacsak a túlságos jóléttől nem. Nálunk van a “szocialista’’országok között viszonylagosan a legnagyobb jólét. Sajnos gazdasági életünk vérkeringését az orosz “barátság-vezeték” biztosítja, ami azt jelenti, hogy akkor fojt, vagy zsarol meg a nagy Szovjet barátunk, amikor akar. A sok szenvedésnek ez az egyetlen előnye, hogy a háború előtti állandó félelem, a kisantant állig felfegyverzett hadseregeitől, szerb vagy román mozgósítástól, megszállástól, megszűnt. Ez a tény és bármennyire sem szeretjük helyzetünket, az adott lehetőségeket kihasználva, Magyarország él és kis túlzással mondhatnám, virul. A NEMZETI EMIGRÁCIÓ FELADATA AZ ELSZAKÍTOTT MAGYARSÁGÉRT Éppen ezért a külföldi szabad magyarság törekvéseiben is súlypont változtatásra van szükség. Sürgősség és elsőség az erdélyi magyarság ügye, ahol a kommunizmus örve alatt a legcéltudatosabb oláhosítás folyik. Kizárják a magyar ifjúságot a főiskolákból, saját népe vezetéséből; távoli román-vidékekre száműzik; szétszórják a falu népét, mely tömegében mindég megtudta tartani a magyarságát. Átszervezték a vármegyéket, hogy a magyar többséget csökkentsék. Iparosítanak, de román munkásokat hoznak ősi magyar városokba, az új gyárakba. Egyházi és közigazgatási autonómiánkat megszüntették. Levéltárainkat elrabolják! Magyar (és szász) történelmi emlékeket eltüntetik, még a temetőkből is! Városaink, utcáink nevét magyarul nem engedik kiírni. Ez akut, halálos veszély, melyen a legsürgősebben segíteni kell éspedig, nekünk, szabad földön élő, tehetős magyaroknak! Magyarország szava, csak olaj a tűzre, hisz buta dőjfjében Ceausescu még az oroszra sem hallgat. (Talán ez lesz a veszte?) — Az orosz, száznál több kisebbségével, maga is kisebbség idegen fajok között, nem kérhető fel, hogy patronizálja erdélyi magyarjainkat és ez különben is Kádárék kötelessége és lehetősége — ők hisznek, de legalább is beszélnek a lenini nemzetiségi elvről. Az északamerikai magyarság elsőrangú feladata és lehetősége, hogy erdélyi testvéreink ügyét a világ leghatalmasabb nemzetének vezetősége és közvéleménye elé ugye és ott ébren tartsa! Ezzel élni kell. “Dörömbözzetek” kért bennünket Illyés Gyula, és hozzá tehetem, éjjel és nappal. (Éppen azért kért minket nagy költőnk, mert otthon tehetetlenek!) A románok, mintha vipera csípné őket, amikor angolul, amerikai lapokban, folyóiratokban olvassák hazugságaik cáfolatát. Ezt kell csinálni. Olyan kiváló, higgadt, tárgyilagos és jó angolságú könyvet, mint az André du Nay: The early history of the Rumanian language, minél nagyobb számban kell terjeszteni, minden könyvtárba eljuttatni, komoly folyóiratokban ismertetni és magyar verzióban is kiadatni, hogy legyen az fegyver kezünkben. Nem tudom, hogy miért késik Illyés könyvének (“Erdély Változása”) az angol és spanyol fordítása? Az oláhokat meg kell törni, térdre kényszeríteni, észretéríteni és azután lehet egyezkedni velük! Az egyezkedésben Kína közvetítését kell kérnünk. Ne szégyeljük az ENSz elé vinni a magyarság ügyét, de előbb az összes ázsiai népeket, elsősorban a turániakat is mozgósítsuk érdekünkben. Hát csak a zsidóságnak vannak történelmijogai? Szenvedései? Sérelmei? Mi is elkergethettünk volna százezreket és milliókat, amikor hatalmasok voltunk, de nem tettük. Inkább hazát adtunk nekik a legsötétebb korokban, hogy aztán a XX. században hálálja meg a világ őseink jámborságát. De ez mind csak szó és papír, ha nem tudunk közös egységes frontot húzni az oláh nagyzolás, fellengzés, de céltudatos dákoromán politika ellen. Ezzel is kezdhettem volna: lehet bármenyi vélemény, bármennyi erdélyi frakció és egyesület, kifelé gránit szilárdsággal eggyek legyünk. Ennek megvalósítása már félsiker, a többit elvégezhetjük kalákában. A további kérdések, mint a Felvidék, Kárpátalja, Délvidék és Nyugat- Magyarország csak fokozati külömbségeket mutatván, a megoldás hasonló a fentiekhez. A látogatások, az előadók kihozásáról már szóltam és azok kis előrelátással, tervszerűséggel, szervezéssel megoldhatók. A “szabad” magyar kisebbség, vagy szórvány, vagy kis túlzással nyolcadik törzs, majdnem oly problémás, mint az előbb felsorolt nemzettestvérek. Az elnemzetlenedés, a felszívódás, a megosztó, atomizáló szervezkedés, egységesítő nemzeti eszmerendszer hiánya, önzés, áskálódás, vezérecskék, “az ebura fakó”, tehetetlenség, cselekvésre való alkalom hiánya, a kilátástalan világpolitikai helyzet, reménytelenség, kilátástalanság! Mi hát a teendő? A súlypont változás azt jelenti, hogy ezután Magyarország legyen a legkisebb gondunk. A “gulyás kommunizmus” korszakában, viszonylagos szabadság, jólét, erős szellemi élet, iskolázás és ugyanolyan materiaálizmus, pénzhajsza, mint Nyugaton. A népszaporodás is, mivel haszonnal van összekötve, hacsak pislákolva is, de
