Szittyakürt, 1979 (18. évfolyam, 2-12. szám)

1979-02-01 / 2. szám

2. oldal «IftVAKOHÍ 1979. február hó AKIKRE BÜSZKÉK VAGYUNK! A kolozsvári Igazság 1978. dec. 6-i és 8-i számában két olyan közlemény jelent meg, amit nekünk is érdemes feljegyezni. Mint ismeretes, Kemenes Anna (Nadia Comaneci), a Montreali Olympia tornász csillaga, a múlt év­ben ritkán szerepelt és akkor is, mint a Strasburgi Világbajnokságon, a vártnál és megszokottnál gyengéb­ben. Ugyanekkor egy új csillag tűnt fel, a tizenegynéhányéves, szintén magyar Eberle Gertrud. A lap dec. 6-i számában részlete­ket közöl Károlyi Bélával folytatott interjúból. Károlyi Béla, aki felesé­gével, Mártával, valósággal forra­dalmasította a női tornát, Kemenes Annáról ezeket mondta: “Az idén elég későn került vissza hozzánk. A világbajnokságig mind­össze egy hónap volt hátra, Nadia pedig . . . jelentős súlyfelesleggel = HÍREK NÉPSZÁMLÁLÁS rendelkezett. Végeredményben . . . az adott körülmények között nem lehetett eredményesebben szerepel­nie . . . nagy általánosságban azt a pontszámot kapta a zsűritől, amit érdemelt, ellentétben a tavalyi Európa-bajnoksággal, amikor is felülpontozták. Igen . . . felülpon­tozták. A montreali tökéletes gya­korlatok emléke tavaly még elevenen élt a bírókban ... A mi sport­águnkban tudniillik rengeteget szá­mít a hírnév . . . Felelőségem tuda­tában jelentem ki, hogy Nadia Co­maneci a világ legnagyobb tornász­tehetsége . . . Ha ugyanolyan oda­adással fog készülni és ugyanolyan fegyelmezetten fog élni, mint Mont­real előtt, Moszkvában ismét olim­piai bajnokságot nyer!” Éberle Gertrudról”, az aradi edzőgárda (Franki Boriska, Wei­­nerth Géza, Várkonyi Judit és Rosenfeld Pál) büszkeségéről” — aki a népszerűség csúcsán is szerény és jólnevelt maradt, s amikor csak hazatér Aradra, mindig megláto­gatja nemcsak egykori csapat- és is­kolatársait, hanem volt osztályfőnö­két és magyar tanárát, Farkas Gusz­távot is — Károlyi így nyilatkozott: “Trúdi komoly kislány . . . fegyel­mezettebb tanítványom még nem volt! Öröm dolgozni vele. Látszik rajta, hogy sportcsaládból szárma­zik. Csibi, az édesanyja elsőosztályú tornász volt, édesapja, Éberle Tibor, fiatalkorában atlétizált . . . Meg­győződésem, hogy ha továbbra is ilyen szorgalmas és szófogagó ma­rad, a további sikerek nem kerülik el. ” A női tornáról pedig ezt mondta: “Hogy merre tart a női torna, nem tudom eldönteni. Egy dolog bizo­nyos: évről évre nő a gyakorlatok nehézségi foka, valamint a kockáza­tos elemek száma . . . Amit ma a férfiak sikerrel mutatnak be, holnap már gyakorolni kezdik a gyereklá­nyok is. Nagyon valószínűnek tar­tom, hogy hamarosan újabb szerek is megjelennek a női tornában. A fejlődés nem áll meg ...” Ez a kis közlemény is azt bizo­nyítja, hogy Románia a sportban élre került, azt nagyrészben a Károlyi házaspárhoz hasonló kiváló magyar edzőknek és sportolóknak köszönheti. A lap dec. 8-i száma pedig Incze Ferencnek, a “hányatott sorsú ko­lozsvári festőnek” hollandiai sikeré­ről számol be. Incze Ferenc 1973-ban aratott először külföldön sikert, mikor is Párizsban egyik önarcképét a Szalon ezüst érmével tüntették ki. A kolozs­vári gyűjteményes kiállítását a múlt év elején megnézte néhány Erdélybe látogatott művészkedvelő németal­földi is és rögtön meg is hívták Hol­landiába. Incze szeptember és november kö­zött mintegy 50 olajfestményét állí­totta ki Hoornban, Amszterdamban és Utrechtben. A holland lapok ki­vétel nélkül a legnagyobb elismerés­sel írtak róla és ami ritkaság, nem egy képének a reprodukcióját is kö­zölték. Az egyik lap pedig “Incze Fe­renc megdöbbentett arcképeivel” címmel írt róla kritikát. Amint látjuk, a holland lapok nevét magyarul írták, de arról a köz­lemény már nem ír, hogy a “Romá­niából érkezett festőt”, magyarnak, vagy románnak könyvelték-e el. Akárhogy is van, Incze Ferenc is a miénk. ^ Virrasztó hírszolgálata A becslések szerint a világ lakos­sága időszámításunk előtt mintegy hétezer évvel 5—10 millió lehetett. A Biblia is arról tanúskodik, hogy a népszámlálást már akkoriban is oly fontosnak tekintették, hogy min­denkit hazaküldtek szülővárosába. Időszámításunk kezdetén 200 — 400 millióan éltek Glóbuszunkon. A bűvös egymilliárdot az 1800-as évek derekán “léptük át”, ekkor 173 évre volt ahhoz szükség, hogy a Föld la­kóinak száma megduplázódjon, most mindössze 37 év kell ehhez. A legfrissebb adatok szerint csaknem 4,2 milliárd lakosa van Földünknek. Az ENSz évtizedek óta törekszik a népszámlálási programok összehan­golására, az adatfelvétel és feldolgo­zási módszerek egységesítésére. Most már általában tízévenként rendez­nek ilyen összeírásokat a Föld leg­több országában, lehetőleg az évti­zedek végén, vagy ekörül. Magyar­­országon 1980. január 1-én lesz nép­­számlálás legközelebb. Nálunk az első népszámlálásra 1784-ben került sor, s négy évig tartott az adatfel­vétel. Akkor a mai területre szá­mítva 2,7 millió lakosa volt az or­szágnak. 1900-ban 6,9, 1941-ben 9,3, 1970-ben 10,3 millió lakost tar­tottak nyilván. Most már megköze­lítjük a 10 millió 700 ezret. Míg 1784-ben mindössze huszonkilencen éltek egy négyzetkilométeren, most 115-en. (A történelmi Magyaror­szágnak 1910-ben 18.264.533 lakosa volt.) * * * URBANIZÁCIÓ Magyarországon 1941-ben a 10 éves és ennél idősebb lakosságot fi­gyelembe véve 6,4 százalék volt azok­nak az aránya, akik nem jártak isko­lába. Ma viszont az analfabétizmus gyakorlatilag a múlté, de így is még mindig az ország lakóinak másfél százaléka nem járt, illetve nem jár iskolába. Döntő többségük idős em­ber, a gyerekek közül mindenekelőtt azokról van szó, akik különböző egészségi okokból nem tudnak ta­nulni. A háború előtti utolsó nép­­számlálás idején az ország 100 lakója közül mindössze 15 végezte el a négy polgárit, a mai nyolc általánosnak megfelelő iskolát. Ma a népesség kétharmada rendelkezik ilyen vég­zettséggel a 18 évesnél idősebbek 20 százaléka pedig leérettségizett. A fel­nőtt lakosság 6 százaléka diplomát szerzett, ez az arány négyszerese az 1941. évinek. Jelenleg 1 millió 800 ezren járnak általános-, középisko­lába vagy egyetemre, illetve főis­kolára. Évente 70 — 80 ezren szerez­nek szakmunkási-bizonyítványt. (Hazai Tudósítások) T. Dombrády Dóra “Őrkő” c. könyvéről Tripolszky Andrásné Dombrády Dórát az “Örkő” című könyv íróját nem kell bemutatni az olvasónak. Az írónő számos írása került már az érdeklődés fókuszába, meg a magyar irodalom őrzőinek cikk­­gyűjteményébe. T. Dombrády Dóra eddig is forgatta a szellem kínálta kardot: cikkezett az újságokban, eszmecserét indított a magyar rádió­ban, hol előadásokat tartott vagy szót emelt a magyar fiatalságért — kereste, kötötte magához a harcos­társakat. Olvasva néhány rangos kritikus véleményét T. Dombrády Dóra könyvével kapcsolatban s így talán fölösleges is volna könyvének eré­nyeit, jelentőségét szerény személyi­ségemnek újból ismételten össze­foglalóan hangoztatni. Kísérletet téve, hogy együtt és egyszerre szól­jak a könyv egészéről — az olvasók táborából — úgy érzem, hogy vágy­ként, vallomásként megfogalmazott érzület hajtott virágokat T. Domb­rády Dóra “Őrkő” című könyvében. A magyarság szenvedéseinek, az ősi földről kiutasítottak, a vörös vihar elől menekült magyarok sorsát énekli, az összetört vágyakat és tra­gédiákat, de mindig abban a hit­ben, hogy népe a magyarság: kül­detett nép, a magyarság elhivatott, az életre született. A hittel átélt teli érzésvilág és látásmód állít emléket a háborúnak, pusztulásnak kiszolgáltatott ember­nek. Háborús élmények, nehéz szo­rongások vetülnek a megrendült lelkiállapotokra, hangulatokra, de a tábori baraklakásokba kényszerült, hazátlanságba taszított magyar nép­töredék erkölcsét is követendő pél­dává emelve. Szülői sorsok motívu­mait, a láger élet felcsillanó örömeit a szegénység nyomasztó próbáit idézi fel T. Dombrády Dóra könyvé­ben. A maga érzéseit, lelkesedését és csüggedését, fájdalmát és re­ménykedését is közösségivé han­golva, hogy hathasson a száműzetés nehéz esztendőiben . . . Az Örkő című könyv olvasása közben szinte halljuk a “nemere hideg szelének fuvását” — benne van a magyar-székely bánat egész skálája —, amelynek zúgása közben az emlékezés elindul felmutatni a maga és a mögötte álló nép sebzett szívét. Amit a lélekben megterem­tett és összegyűjtött — székely-ma­gyar sorsként —, a család küzdel­mes élete, a szülők sorsa, a gyer­mekkor személyiség-formáló ta­pasztalata. Csak az írhat így, aki tud látszatra nem mutatóst, de bele­­merülést igénylő művet alkotni. A mindennapi megpróbáltatások ko­szorúját magyar sorsként, az Isten­be vetett hitnek, a hazánkhoz és faj­tánkhoz való hűségnek virágaiból az Ür lábához elhelyezni. Amit írt, ez a nemzedék T. Dombrády Dóra “Örkő” c. művével csak mélyebb és gazdagabb lett. Major Tibor * * * A vászonkötésben megjelent könyv borítólapja Kozmon György alkotó tehetségét tükrözi. A könyv megrendelhető ($9.00) az írónő cí­mén: T. Dombrády Dóra 1448 Alameda Avenue Lakewood, Ohio 44107, U.S.A. Telefon: (216) 226-3029------------ Emlékét a sellyei múzeum őrzi — -------­A régi Ormánság bizonyos tekin­tetben végérvényesen eltűnt. Nincs már vadvízország ezen a tájon. A megszámlálhatatlan vízimadár el­költözött, kipusztult az egykori vizek helyén kombájnok aratják a búzát, kukorica zöldell, a földes, kis ablakú talpasházakat lebontották, új, mo­dern fürdőszobás házakat építettek a helyükre. A régi népviselet, a bikla — valaha azt mondták, "az Ormán­ság addig tart, ameddig a bikla ér". Azaz ameddig a jellegzetes Ormán­sági női ruhadarabot a házilag szőtt vászonból készült, térdig érő szok­nyát a bilát viselik — a gyönyörű szőttesek, a valamikori használati tárgyak is már csak a múzeumban láthatók Sellyén, az Ormánság köz­pontjában. Amikor az utolsó talpasházat is veszni hagyták a környéken, a szom­széd falvakból a megmaradt ép ré­szeket összehordva a hiányzókat újakkal pótolva ismét felépítették a régi házak pontos mását, hogy a helyi múzeumnak helyet adva a késői utódok is lássák, hogyan éltek a az őseik. Oláhcigány vájta aprócska fatek­­nőben ringatták a csecsemőt, a na­gyobbakban a kenyértésztát dagasz­tották a szorgos asszonykezek, s mire indulni kellett a mezőre, dolgozni, már ott illatozott az asztalon, úti ele­mózsiának vászonba kötve darabka szalonna mellett a friss kenyér. Ha­talmas, kivájt, vállmagasságig érő fatörzsben tartották a búzát, erős tölgyfadeszkából készült nagy fedeles ládában a lisztet, a szögre akasztva lószerszám függött, a kamra egyik sarkában a kender, a len feldolgozá­sához szükséges tiló állt, a szobában meg a generációkat kiszolgált öreg szövőszék, amelyen a család ruháza­tának anyaga, lepedőik, törülkö­zőik, álomszép szőttes térítőik ké­szültek. Amodébb a lábakon álló, szabályos, mértani vonalakkal kicif­rázott ruhásláda\ a szökröny. A mester gerendán kalendárium, be­tyárok rémtörténeteiről szóló, a vá­sárokban ponyván árult füzetes regény. Ezt a régi világot mutatja be a Ba­ranya megye déli csücskén lévő sellyei tájmúzeum.

Next

/
Thumbnails
Contents