Szittyakürt, 1978 (17. évfolyam, 1-9. szám)
1978-09-01 / 9. szám
4. oldal «ITTVAKÖfcf 1978. szeptember hó szóbeli ígérete volt Hitlertől, hogy közreműködés esetén, az “anchluss” után, Nyugat-Magyarország visszatér az anyaországhoz (lásd: Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája 1919 — 1945, Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1975). így az osztrák —magyar barátságos viszony is csak ideig-óráig volt zavartalan, adva lévén a mélyenfekvő ellentétek, így a magyar területi revízió, cseh —osztrák barátkozás és utoljára, de nem utolsó sorban az osztrák és magyar Habsburg pártiak, a “legitimisták", akik élesen szemben álltak a magyarországi hivatalos rendszerrel. Érdekes, hogy ebben majdnem egyeztek az osztrák baloldallal, akik hasonló érzelmeket tápláltak a magyar kormánnyal szemben (természetesen ez kölcsönös volt!). Ilyen ellenérzéseknek köszönhetjük aztán az olaszok által küldött fegyverszállítmányok leleplezését az osztrák határon és világgá kürtölését a bécsi baloldali sajtó által, nagy nemzetközi botrányt és a Kis-Antant fegyvercsörgetését okozva. De ez volt az osztrák baloldal utolsó tűszúrása Magyarországba. Az 1919 óta óhajtott “csatlakozás” 1938 márciusában bekövetkezett, mondhatjuk, hogy nagy, szinte általános osztrák nemzeti lelkesedés között. Ez megpecsélte Schuschnigg kancellár egyéni sorsát, de diametrálisan megváltoztatta Közép-Európa politikai és stratégiai helyzetét is. Gyakorlatilag 1938 Március Idusán Magyarország megszabadult a kisantanti béklyóból. (Ezt csak azok tudják igazán értékelni, akik, mint magam is, átélték 1936-ban, Szegeden, a szerb határ közelében, a marseillei királygyilkosság miatti “délszláv” mozgósítást, magyarok ezreinek áthajtásáta határon, a fegyvertelen országban uralkodó pánik-hangulatot, a Népszövetség fóruma elé hurcolásukat. Végül is Olaszország (a főbűnös) kihúzott a bajból, mert Laval és Mussolini titkos tárgyalásait nem akarták emiatt az ügy miatt halogatni és így az olasz —francia közeledés folytán aránylag könnyen lekerültünk a napirendről. Lásd Eckhárdt Tibor: Regicide in Marseille.) Az “Anschuss”-al kapcsolatosan emlékszem jól, az az álhír járta Budapesten, hogy a németek egy hétig nem szállották meg “Burgenlandot”, naív hitünk szerint várták a magyarokat?! (Sokkal később kijelentették a külügyminisztériumban Berlinben, hogy ők nem adhatnak ajándékot. Lásd Juhász idézett könyvét.) Erről semmi utalást nem találtam Schuschnigg könyvében, sőt rosszalólag emlékezik meg a soproni huszárok parancsnokáról, aki a magyar határon üdvözölte a német hadsereget a Honvédség nevében, megemlékezve az első világháborús fegyverbarátságról. Schuschnigg megemlíti, mint “istenke büntetését”, hogy húsz év múlva, mint hazátlanok találkoztak össze az Egyesült Államokban, egyik felolvasásán, ahol a volt huszártiszt, mint házmester szolgált és ette a bujdosók keserű kenyerét. “Bezzeg, ha összefogtunk volna.” Nem folytatjuk a lezajlott eseményeknek leegyszerűsítését tovább. Schuschnigg volt kancellár egyéni sorsa és tagadhatatlan bátorsága miatt rokonszenves, de legfőképpen azzá teszi előttem az a bánásmód, amiben Habsburg Ottó és segédei részéről kijutott ennek a szerencsétlen államférfinak. Schuschnigg szíve mélyén legitimista volt. Ezért ostromolta leveleivel Ottó, “bölcs” tanácsokkal gibicelve a biztonságos nyugat-európai távolból, Rotschild milliók birtokában (amit ausztriai “ellenállás” céljaira vett fel). Világcsúcsa ennek az aroganciának az a levele volt, melyben, “a restauráció kivihetetlensége esetén", mint utolsó lehetőséget ajánl az osztrák kancellárnak “parancsoló” logikával, hogy “adja át a kancellári hivatalt”, neki, Habsburg Ottónak és ő majd megoldja a válságot, úgy, ahogy kell. A két levelet egymás mellett látni és főleg a schuschniggi választ olvasva megemelem kalapomat az osztrák hazafi szelleme előtt: ez a válasz olyan nemes pátoszú kioktatása egy taknyos süvölvénynek, amit iskolakönyvekben kellene tanítani. Schuschnigg nem vállalta a testvérháború ódiumát, nemcsak kilátástalansága miatt, de keresztény lelkiségével sem tarttotta azt összeegyeztethetőnek. Mikor ezt a levelet elolvastam, az jutott eszembe, hogy mi mindent megtenne egy trónkövetelő, csakhogy hatalomra jusson; képes fejére állni, politikai cigánykerekeket és bukfenceket vetni, csonka segítségeivel együtt. De hiába: nekünk magyaroknak egyszerűen nem kell többé Habsburg. Ám úgy látszik az osztrákoknak sem, mert a mai napig nem ültették vissza a császári trónra a szapora családot. Majd a “balek” magyarok, gondolják az osztrákok, és esetleg olyan magyarok is, akik nem ismerik véres történelmünket. Ezeknek ismét ajánlom emigráns irodalmunk egyik legjobb termékét, “Mohácstól Budaörsig”, — szemnyitóként. Soha nem felejtem el boldogult történelem tanárom Szentmártoni Kálmán óráját a székelykeresztúri unitárius “főgimnázium” osztályában, 1927-ben: “Ha a borzalmas világháborúnak volt valami értelme, az magyar szempontból az, hogy megszabadultunk a Habsburgoktól." De nem szándékom frivol hangon befejezni mondanivalómat. Sok rosszat, gonoszát vétettek ellenünk a “sógorék”, de nem felejthetjük el nekik, azt a jóságos, igaz emberi magatartást sem, amit 1956- ban, a magyar szabadságharc alatt és főleg annak bukása után tapasztaltunk Ausztriában; amit menekültjeinkért tettek! Ezzel a gyűlölködés végtelennek tetsző csavarját vágták ketté. Válaszunk csak az lehet, hogy a Kossuth Lajos “Dunai konföderáció’ -ját, az eredeti eszme módosításával, kiszélesítsük, helyet csinálva Ausztriának is, de Habsburgok nélkül. Kossuth apánk e zseniális terület-rendező elvének határozott Habsburg és orosz ellenes éle volt. Igazságát már pedzették az első világháború előzményei, kirobbanása és alakulása Oroszország balkáni politikája, az osztrák miniszterek hajthatatlansága, a tábornokok kardcsörtetése, Szerbia orosz biztatása, Olaszország kielégítetlensége, orosz —román titkos szerződés Erdély odaígérésével, végül az orosz gőzhenger, a Brussilov offenzíva, kozák előőrsök betörése Máramarosig! (A II. világháború “eredményei” végleg Kossuthot igazolták.) Magyarország eddig 35 éves megszállása, a párizsi béke szuper-trianonja, Kárpátalja szovjet társköztársasága (ez a Szovjet “Anschluss”/) Közép- Európa és a Baltikum szovjet csatlósága, a két szuperhatalom fegyverkezési versenye a hegemóniáért, stb. És mégis, reménykedéssel nézünk a jövendőbe. Ha egyszer rendezésre kerül a világsora, az európai egyensúly kérdése parancsoló szükségszerűséggel meg kell, hogy hozza a Kárpát-Duna-táj kis népeinek szabadságát és egyenlőkként való összefogását. Közös erővel megállhatnak a szláv és germán néptengerben, de egyedül nem. Ez a kossuthi igazság és tanulság. Ezt csak a vak nem látja, és a világtalanok nagy része nem a magyarok közt leledzik: Nekünk világít a bujdosó Rákóczi és Kossuth géniusza és Ady Endre felejthetetlen sora: Dunának Oltnak egy a hangja . . . Dr. Ács Imre hozzászólása a DFT 1978. évi közgyűlésének tárgysorozatához Acs Imre hozzászólása egyrészt a DFT elnökének előző esti rádió előadásához kapcsolódott, melyben dr. Lelbach elmondotta — amit már oly régen szerettünk volna hallani —, hogy helytelen vélemény az, amit úton-útfélen hallunk, hogy ne önmagunkat igyekezzünk meggyőzni, hanem a külföldet, a világpolitika tényezőit. — A két világháború között dr. Lelbach előadása szerint az úgynevezett revíziós politika nagy hibája volt, hogy a Trianonnal tárgyilagossan foglalkozó külföldi írók munkáit nem karolta fel kellőképpen és nem terjesztette. Ezeket az írásokat az ismeretlenségből ki kell ásni és fel kell hívni, főleg az ifjúságunk figyelmét, hogy olvassák, tanulmányozzák őket és maguk is végezzenek kutatásokat a könyvek által vetített síkon. Ács Imre hozzászólása másrészt Homonnay Elemérnek, a közgyűlésen elhangzott azon megjegyzéshez kapcsolódott, mely ismét kijelölte a szabadföldi magyarság egyetlen célját, mely ma már, s erre végtelenül büszkék vagyunk, a fiatalságunkkal együtt követi azt a “reálpolitikát”, mely hosszú távon, nem máról-holnapra dolgozik és arra az időkre készül fel, amikor az valóban reálpolitika lesz az elszakított területeknek Magyarországhoz való visszatérésében! Feszesen a fentiekkel Ács Imre fejtegetését a magyar közvélemény előtt úgyszólván teljesen ismeretlen, de diplomáciai és nemzetpolitikai jelentőségében felmérhetetlen értékű könyvvel támasztotta elá a berlini konferenciával és Andrássy gróffal kapcsolatban. A könyv bibliográfiai adatai: Andrew White (1832 — 1918). Seven Great Statesmen (Boston: HMC, 1905). Ki volt hát Andrew White. Egy ritka és rendkívüli ember volt. Amerikai nevelő, diplomata, politikus és történész. A Cornell Egyetem egyik alapítója és első elnöke. Ugyancsak alapítója és első elnöke volt az Amerikai Történelmi Társulatnak. Kétszer Berlinben és közben Szentpéterváron képviselte az Egyesült Államokat. Elnöke volt a hágai békekonferenciára kiküldött amerikai bizottságnak, a porosz tudományos akadémia tagja, számtalan munka szerzője és az amerikai történelem oktatás újraszervezője. (Módszertani kérdései magyar vonatkozásokban, melyek nem egyszer Frater György kivételes államférfiúi lángelméjéhez nyúlnak vissza a Cornell Egyetemre hagyott és korának legjelentősebb történelmi magángyűjteményét tartalmazó könyvtárában még feltárásra várnak.) A becsületrend lovagja, Jénától Oxfordig számos díszdoktorátusi tulajdonosa. A berlini konferencia közeli megfigyelője, Bismark kancellár személyes barátja; 1899 július 4-én ő leplezte le Grotius sírja felett azt az emléktáblát, mely előtt ez alkalommal egészen különleges magaslatú szintézisen át elmondott beszéde azóta jelképe lett egy emelkedett erkölcsi világ eszményeiért küzdő emberiségnek. Nos mit hagyott reánk örökbe fentebb említett könyvében ez a kivételes pályát befutott amerikai diplomata. Egy mondatot idézek könyvéből. Bismark szerint, aki néki ezt egy beszélgetés alkalmával mondotta: “Egy osztrák államférfivel való beszélgetés általában annyit jelent, mint amikor a füst kifütyül a kéményen, de amit Andrássy mond, arról tudja, hogy igaz." Hegedűs Lóránt 32 év után, 1937- ben jelentette meg, részben a titkosságuk alól feloldott európai levéltárak adatai alapján szintén brilliáns könyvét, a Két Andrássy és a két Tiszát. Hegedűs, hasonlóan Wertheimerhez nem említi Whitet. Pillanatnyilag meg sem állapíthatjuk, hogy ismerték-e White munkáit. Én most idézek pár sort Hegedűs 379 oldalas munkájából, ami igazolja White reánkhagyott üzenetét. “Mindennek sírontúli, tehát igazán történelmi bizonyítéka örök időkre az a bizalmas levélváltás, mely a német titkos levéltárból most került elő, hol Andrássy 1879-ki lemondása alkalmával I. Vilmos német császár november 4-én azt írja cári unokaöccsének: ‘Andrássy Gasteinba ment, hogy Bismarknak magyarázatokat adjon, hogy miért hagyta el a külügyek vezetését, melyeket oly kiválóan intézett s amelyek számára meghozták egész Európa bizalmát'.” * * * Ács Imre így érvelt történelmi visszapillantásában és jövőt kereső útjában: E rövid hozzászólásomat nem fejezhetném be méltóbban, mint hivatkoznék az amerikai titkos szolgálat szellemi megtervezőjének, az imént elhunyt Harvard történésznek egyik utolsó munkájára (William L. Langer: European Alliances and Allignments. A brilliant history of European diplomacy. New York, A. A. Knopf, 1966. Second Edition with Supplementary Bibliographies) melyben az amerikai Tito imádat fénypontjában ezt írja a berlini kongresszusról: “After all, an ideal territorial settlement is a chimera, and the Balkan settlement of the present day is in many ways not much better than that laid down in the Treaty of Berlin” (p. 166). Langer hivatkozik Hegedűs Lóránt idézett munkájára is, kiemelve annak különleges jelentőségét, mivel az Andrássy család levéltárán és a Brittish Record Office titkos adatain épült fel több más, eddig sehol nem közölt forrás-anyag között. Az a “research brilliance”, amiért az Egyesült Államok egyik elnöke citatiójában Langer írói munkásságát a Medal for Merit-te\ jutalmazta, termékeny fényt vethet a magyar kutató munkájára is, vele és még a sok ismeretlen ezrekkel szilárd alapokra helyezi életünket és a mindennapi aprómunka elvégzett nyugalmával hű útitársként vezet a Magyar Jövő felé! * Kiskunfélegyháza jubileumra készül — Móra Ferenc születése 100. évfordulójának méltó megünneplésére készülődik az író szülővárosa, Kiskunfélegyháza. Az 1979. július 19-i centenáriumi programot Móraemlékbizottság szervezi a városban. Már tervezik az író életét, munkásságát bemutató új kiállításokat, s több publikáció is készül ez alkalomra. A szülőváros tanácsa felújíttatja a Daru utcai Móra-házat, amelyben az író született. Újrarendezik és kiegészítik a ház emlékanyagát: az író gyermekkorára és a szülőkre vonatkozó tárgyi és írásos dokumentumokat. Kiskunfélegyháza kiadványaként újból megjelentetik a centenáriumra Mezősi Károly Móra Ferenc félegyházi élete című dolgozatát.
