Szittyakürt, 1978 (17. évfolyam, 1-9. szám)

1978-09-01 / 9. szám

1978. szeptember hó

*mmico*T

3. oldal

DR. KOVÁCS ERNŐ:

HELYZETÜNK A VILÁGBAN

I. AUSZTRIA ÉS A MAGYAROK

Először vele foglalkozunk, a németség legkeletibb államával, melynek megszületésében avar rokonainknak tevőleges része volt. Ellenük állította fel Nagy Károly a Keleti Grófságot (“Ostmark”). Innét kezdődik a jóval több, mint egy évezred, jó és rossz szomszédsága; majd a “sógorság”, a Dualizmus, vagyis az Osztrák —Magyar Monarchia, melynek vontató kötelén tönkrement Nagy-Magyarország. Ausztria hazánk nyugati kapujában fekszik, vagy ha úgy tetszik, köztünk és Európa között. (Rosszmájú nagynémetek szerint a Balkán az osztrákoknál kezdődik.) A második világháborút a “Nagy-Német Birodalom” részeként harcolta végig, így osztozott bizonyos fokig a háborús bűnösségben, de nem teljesen a legyőzöttek sorsában; különösebb megtorlás nélkül, ma önálló, szabad és semleges kis ország, megúszván a nehéz időket hétéves, részleges szovjet megszállással. Semlegességét a Nagy Hatalmak garantálták.

Nem célom viharos történelmünk és viszonyunk részleteibe túlhosszúra kitérni: az avarokra, a gyepükre, IV. Béla megzsarolására, Kun László, Habsburg Rudolf, 400 éves függetlenségi élet-halál harcunkra az átkos Habsburg házzal, mely mögött a németség és sokszor a spanyol világbirodalom szinte kiapadhatatlan népi és anyagi ereje, tartalékja állott. Ezt egy utalással elintézhetem. Mindenkinek ajánlom (főleg a mai időkből kilógó legitimistáknak) Szepesi András könyvét: “Mohácstól Budaörsig”, vagyis az első Habsburgtól az utolsóig, mely nemzeti tragédiánk egyik gyökerével, az idegen vérű és érdekű uralkodóház áldatlan szerepével foglalkozik. Én most főleg a 1918 utáni Csonka-Ausztria és a négyfelé szétmarcangolt Magyarország viszonyáról szeretnék beszélni, azt elemezni, az első világháború végétől mind a mai napig. Külön tanulmányban szeretnék foglalkozni majd a világháborúk húsunkba és lelkűnkbe maró kérdésével. A magyarság trianoni tragédiájában a legváratlanabb, legméltánytalanabb és éppen azért a legkeserűbben fájó seb: Nyugat-Magyarország földjének és népének lehasítása az anyaországról és Ausztriához való csatolása. A másik, hogy a 18-as forradalom Károlyi Mihálynak, és a 19-es kommunista kormány főembereinek, Kun Bélának és társainak, menedék jogot és védelmet nyújtott a szociál demokrata osztrák kormány.

Mindkét kérdés erősen izgatta a kommunista és főleg oláh fosztogatások utáni ájultságból újjáéledő megcsonkított országunk közvéleményét: Nem tudtuk megérteni, hogy az osztrák “sógor”, akivel együtt éltünk és harcoltunk, csak a legutóbbi nagy háborúban is, képes legyen leszakítani, vagy elfogadni történelmi országunkból egy örök magyar területet. Prónay nevéhez fűződik aztán az a kétségbeejtően vakmerő terv és kivitelezése Héjjas Ivánékkal, melyet mint nyugat-magyarországi fölkelést és önálló Lajta Bánság kikiáltását ismerünk (amely aztán népszavazással az anyaországhoz akart volna csatlakozni). Prónay nevét aztán igyekeztek még a Horthy korszakban befeketíteni, bár sokkal szociálisabb és határozottabb volt, mint a Fővezér és későbbi szárazdajkái, Bethlen István és Károlyi Gyula. Az igazi jellemgyilkolásban azonban a 19-es emigránsok jártak elől és későbben, mint moszkovita “magyar” kommunisták folytatták, akik kommunista-ellenességét, de főleg antiszemitizmusát nem fogják holta után sem soha megbocsájtani. Ilyen “bűnei” voltak neki még, hogy Kun Béla elrablását tervezte Ausztriából; Francia Kis Mihály részvételével osztrák fegyverraktárt foglaltak el, mert a Felvidék visszacsatolását tervezgette. Talán benne volt a keze a sándorfalvi incidensben is, amit mint az osztrák vezetők mentalitására jellemző elszólást, Schuschnigg kancellár szájából, később még megemlítek. A bécsi vörös lázadás idején, amit szegény Dolfuss katonasággal és a Heimwehr fegyvereseivel vert le, megint mozgósították Prónayékat, hogy a 9000 főnyi Rongyos Gárda szükség esetén bevonuljon Burgenlandba. Hogyan vélekedtek a trianoni Ausztria vezetői a magyarokról? Ausztria volt kancellárjának, a világhírre emelkedett Schuschniggnak egyik könyvéből idézek (“The Brutal Take-Over”, 1969).

Tulajdonképpen az “Anschluss” nemtudom hányadik története, ugyanazon szerzőtől. Például az említett Sándorfalváról (ma Schattendorf) azt mondja szószerint: “Mely község 1919-ben, Kun Béla proletárdiktatúrája alatt Magyarországhoz tartozott.” Érdekes, nem? Sohasem hallottunk arról, hogy akkor a “vörösök” Nagy-Magyarországon kívüli területet, vagy falvakat foglaltak volna el?! Még amit Stromfeld és Julier magyar

bakái visszavettek a Cseh-Szlovák Légiók kiverése után, egész Felső-Magyarországot, azt is visszaadta a kis aljas Kun Béla az Antant első tiltakozására. Tehát amit Schuschnigg mond (vagy inkább amit nem mond!) az az, hogy ez a nyugatmagyarországi község Trianonig magyar felségterület volt, nempedig csak Kun Béla néhány hónapos tündöklése idején.

A baj t.i. onnét származott — már javában osztrák uralom alatt —, hogy a volt kommunisták és ellenfeleik, akiket azok “fehér terroristák” és “Horthysták” néven csúfoltak, összevesztek, sőt fegyveres összetűzések után, feszült légkörben, bíróság elé kerültek. Ezzel, a különben mellékes eseménnyel kapcsolatos Schuschnigg fentemlített “történelmi” véleménye.

Az ember elszólásaiban mondja meg az igazat — és ezért tértem ki erre a látszólag jelentéktelen epizódra, mert ez a megjegyzés elárulja az igazi osztrák lelkűiétet irányunkban és neméppen közönséges szájból. Ilyen “őszinte vélemények”, de ennél súlyosabbak és határozotabbak bőven találhatók ebben a könyvben. Minket pillanatnyilag csak a magyar vonatkozások érdekelnek, de az osztrák-német kérdéssel és a szerző egyéni tragédiájával is fogunk tárgyalásunk folyamán foglalkozni. Schuschnigg nem árul el nagy magyar rokonszenvet, vagy pláne barátságot. Szerinte a magyarok soha nem értették meg, hogy csak Ausztriával együtt maradhatnak fenn. Akkor viszont nem kellett volna egyszerűen csak gyarmatnak tekinteni Magyarországot, hanem egyenrangú társnak. Nemcsak garnizonnak használni, hanem történelmi városainként tisztelni Budát, Kolozsvárt, Kassát, Váradot, Pécset, Pozsonyt, Szabadkát, Temesvárt és a többit. “Előbb katolikussá, aztán németté kell tenni Magyarországot” — ez volt az a kormányzati elv, amelynek durva végrehajtása, rablógyilkosságnak is beillő kizsákmányolással, kihívta Rákóczi szabadságharcát. Majdpedig az irántunk változatlan császári lelkűiét megszülte az 1848-as forradalmat. Azóta is “Kurutzen-Bagage”(kuruc banda), majd később “Kossuth-Hunde” (Kossuth kutyák) volt az osztrák válasz minden magyar nemzeti megmozdulásra, megnyilvánulásra, még közvetlen az első világháború előtt is.

Beszéljünk a sok “kardafférról”, amikor osztrák (vagy szláv!?) tisztecskék oldal-fegyverükkel támadtak védtelen polgárokra magyar városok vendéglőiben, kávéházban, vagy sétatéren, mert nem álltak vigyázba a császári himnusz hangjaira. És az a kitűnő habsburgi kormányzó-érzék, amikor Debrecenben, már a háború vége felé, IV. Károlyt és Zitát nem a magyar himnusszal, hanem a “Goterhalte”-val (a császári himnusszal) fogadja a katonazenekar és emiatt botrányba fulladt az új egyetemet megnyitó ünnepség. Meg kell még említenünk a nagy székely újságírót, Bartha Miklóst, a Függetlenségi Párt képviselőjét, a kolozsvári “Ellenzék” c. újság alapítóját, a “Kazárföldön” szerzőjét — a századforduló idején —, két osztrák hadnagyocska kivont karddal támadta meg egy vezércikke miatt és összevagdalta. Ez a 67-es kiegyezés után is tartó koloniális magatartás (angol mintára: “These damn’ natives” — “Ezek az átkozott bennszülöttek”) vérig sértette a magyarságot. És hozzá még szinte viccként hangzik: szlovének, csehek, horvátok voltak a legnagyobb “osztrákok” abban a felemás világban!

Elég, ha csak pár nevet említünk példának: Potiorek, aki oly dicstelenül vezette a szerb hadjáratot 1914-ben, és a nagy cseh kalandor, gróf Czernin Ottokár a monárkia bukaresti követe, később Károly király alatt külügyminiszter, és a többi. Ferenc Jóskának öreg korára megbocsátott a magyar nép (ami kár volt) felesége miatt, akit őszintén megszerettek és fia révén, akit őszintén meggyászoltak, tragikus, talán erőszakos halála idején. Rudolf trónörökös után a várományos Ferenc Ferdinánd főherceg lett. Ez az osztrák zupás-őrmester modorú és mentalitású, magyargyűlölő, szlavofil Habsburg, aki volt nevelőjének a segítségével már jóelőre kialakította kormányzókörét és készült a magyarok megtörésére. Rezidenciájáról “Belvedere-kör”-nek nevezték el ezt a leendő kamarillát, melynek célja a trializmus volt; vagyis osztrák —magyar és cseh-szláv hármas királyság, Habsburg jogar alatt. Tehát a két ország, egy király helyett három ország, egy uralkodó ellensúlyozta volna a magyarok döntő súlyát az addigi Monarchiában. Erdélyt, Czernin tervei szerint, Romániának adták volna és Ferenc Ferdinánd nem koronáztatta volna magyar királynak magát, elgondolásai keresztülvitele előtt, hogy az ország történelmi határainak megvédésére ne kelljen esküt tennie. így szép lassan visszatért volna a 67-es kiegyezés — sőt 1848 — előtti, központi osztrák kormányzás Magyarországon is, vagyis az említett gyarmati állapot. Taktikai szempontból bevezették volna az általános titkos választójogot, hogy a magyar parlamenti többséget gyengítsék, illetve kérdésessé tegyék a nemzetiségek számarány szerinti képviseletével. Innen Kristóffy volt “darabont” belügyér kapcsolata a Belvedere körrel. De ugyanakkor Popovi ci, Maniu, Vajda-Voivod oláh képviselők, Hodzsa Milán tóth és más szláv korifeusok tárgyalásai, tervezgetései a magyar trón várományosával Innét ered politikusaink, elsősorban Tisza István idegenkedése Ferenc Ferdinánddal szemben. Ezért, mai szemmel nézve, szinte érthetetlen az, hogy a szarajevói merénylet hírére nem örömtüzek gyúltak ki országunk minden magyar községében és városában, halálos ellenségünk Ferenc Ferdinánd pusztulásakor, hanem épp ellenkezőleg az országunkat elpusztító bosszúhadjáratba ugrottunk fejest. Köszönhetjük ezt a heccsajtónak, ún. búvárlapoknak, melyek aztán 1918- ban a másik végletbe estek! (De erről majd más helyen.)

Most az osztrák mentalitást szeretném még bővebben ecsetelni. Mit tudtak a gyarmati sorba süllyesztett magyarságról, főleg sajátlagos kultúránkról, irodalmunkról Bécsben? Lírikusainkról, amelyekhez foghatókat nem tudott az osztrák irodalom mai napig felmutatni. De milyen megértésre számíthatunk a közönség részéről, amikor egyik legnagyobb költőjük, a magyarországi származású Lénau, aki állítólag magyarul is tudott, nem jutott túl a “betyár-gatya-fokos” romantikán? Lásd Kosztolányi tárcáját (“Ércnél maradóbb”, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1975): “És még jobban fáj, hogy a királyi, nábob természetű, elegáns és bölcs magyar fajt a külföld nem Mikszáth és Gárdonyi írásaiból ismeri, hanem éppen ilyen helyekről, hol a förtelmességig elvagyunk torzítva. Ezeknek az értesítéseknek köszönhetem aztán, hogy a német először is a kardomat keresi; majd csodálkozik, hogy francia pantalonban járok és végül megkérdezi, hogy csakugyan csárdást eszünk és gulyást táncolunk-e?” — Természetes ezek után, hogy a magyar zenéből is elsősorban Kálmán volt otthon Bécsben, éppúgy, mint Budapesten, és hogy igazán izmos, gazdag szépirodalmunkból a nemzetközi export-írók kis- és nagy-ügyesei. Liszt Ferencet minden vallomása ellenére ma is osztrák zenésznek vitatják, nem utolsó sorban azért, mert Burgenlandban született, bár akkor Sopron megyének az a része Magyarország volt javában. Ugyanígy beszélnek Lehár Ferencről, bár múzeummá átalakított régi villájában járva, öreg inasa mindenkinek megmondja (ha él még), hogy “A Maestro mindég magyarnak tartotta magát.”

A bécsi kapu tehát inkább gát volt kultúránk, politikánk és Európa értékcseréjében. És a bécsi körök meggyőződése és fölényes véleménye szerint “A Balkán a Lajtánál kezdődik.” Hasonló ausztrocentrikus nézet, hogy Európa közepe, minden szempontból Bécs. Schuschnigg is kissé így gondolkozik: Szemrehányósan emlegeti a magyar revíziós törekvéseket, ahelyett, hogy igyekezett volna megérteni a négyfelé szakított és Kis- Antant gyűrűbe szorított Magyarország sorsát — hisz sziámi ikertestvérünk, Ausztria is kissé hasonló helyzetbe került. Ebből a kátyúból, nemcsak a Nagynémet Párt, de a legfőbb szocialista vezetők is a Németországgal való egyesülést látták a legkívánatosabb, vagy egyetlen kiútnak, már 1919 óta. Ez az osztrákoknak tetszetős megoldás határainkra hozta volna a germán kolosszust, annak minden jó és rossz következményeivel. A külpolitikában szerencséskezű Bethlen István ezzel a lehetőséggel számolt még a húszas évek legelején, angol, olasz, német és osztrák baráti szálakat szövögetve, hogy elszigeteltségünkből kiemelkedhessünk. Mindenesetre, ha a “Anscluss”, a német — osztrák egyesülés 1938-ig elméleti kérdés volt, Nyugat-Magyarország eltulajdonítása, Ausztriához csatolása azonban véres valóság, amely Trianon után sokáig akadályozta “szívélyes” magyar —osztrák viszony kialakulását.

Az olasz —magyar barátság megszilárdulásával Magyarország aktívabb külpolitikára vállalkozhatott: a bethleheni kezdeményezést Gömbös folytatta, létrehozva az olasz—magyar—osztrák közeledést, majd szövetséget és igyekezett közvetíteni Németország és Olaszország között, valamint az osztrák—német viszony javításán is fáradhatatlanul munkálkodott. A római paktum egész közel hozta Magyarországhoz Dollfuss, majd Schuschnigg Ausztriáját, de “anschluss” elleni éle miatt Gömbös hiába kísérletezett az egyesség Németország felé való kiszélesítésén. Pedig neki