Szittyakürt, 1978 (17. évfolyam, 1-9. szám)
1978-08-01 / 8. szám
12. oldal «ITTVAKOfcT 1978. augusztus hó A Délmagyarországi Felszabadító Tanács 1978.évi közgyűlésének határozatai Délmagyarország Felszabadító Tanácsának 1978 június hó 4-én Clevelandben megtartott közgyűlése: a) a legteljesebb mértékben elítéli Carter elnök s a State Department döntését és eljárását a Szent Koronának a magyarországi kommunista rendszer számára való kiszolgáltatása ügyében; b) ugyancsak elítéli azon magyar, vagy magyarországi származású egyéneknek az eljárását, akik a Szent Korona hazaszállítása mellett foglaltak állást, különösképpen akkor, ha ezt kellő felhatalmazás nélkül egyes amerikai magyar szervezetek nevében tették. c) Délmagyarország Felszabadító Tanácsa elvárja, hogy azok a magyar szervezetek, melyek hivatalosan ellenezték a Szent Korona kiadását s ennek ellenére a State Departmentnek a kiadást támogató egyesületi jegyzékében szerepelnek, azonnal indítsanak eljárást annak kiderítésére, hogy kik nyilatkoztak így a szervezet nevében, az illetőket vonják felelősségre s erről a magyar közösséget, valamint a Department of State-t értesítsék. d) Délmagyarország Felszabadító Tanácsa végül is le kívánja szögezni, hogy azok, akik a Szent Korona hazaszállítása alkalmával az amerikai delegáció keretében az amerikai magyarságot voltak hívatva képviselni, vagy semmi közük sem volt a magyarsághoz, vagy az amerikai magyar közéletben semmiféle szerepet sem játszottak, így semmiesetre sem voltak jogosultak az amerikai magyarság képviseletére. * * * Az 1977 június 15-én megnyílt s 1978 március 8-án egy semmitmondó nyilatkozattal lezárult belgrádi konferenciával kapcsolatban Délmagyarország Felszabadító Tanácsának 1978. évi Clevelandben megtartott közgyűlése megállapítja: 1. Mindazok a remények, melyeket egyes magyar szervezetek e belgrádi konferenciához fűztek, szertefoszlottak. E szervezetek azt remélték, hogy a Carter kormány e konferencián — legalább az egyetemes emberi jogok terén némi javulást fog kiverekedni a kommunista uralom, de különösképpen a kettős elnyomás alatt élő magyarság számára. Bebizonyosodott azonban, hogy amíg az amerikai kormány Délamerikában, Afrikában a baráti nemzetekkel szemben még politikai, gazdasági retorzióktól sem riadt vissza e kérdésben, addig a Szovjetunióval s a kommunista kormányokkal szemben igen nagy hangfogóval kezelte e kérdést s hozzájárult ahhoz, hogy a belgrádi konferencia zárónyilatkozatában még említés sem történt az emberi jogokra. 2. Bebizonyosodott, hogy emigrációs külpolitikánkat nem lehet s nem is szabad kizárólagosan az emberi jogok területére leszűkíteni. Bebizonyosodott s nem is szabad emigrációs külpolitikánkat Amerika kormányának, vagy az amerikai pártoknak elsősorban belső propagandául szolgáló szólamaihoz kapcsolni. Emigrációs külpolitikánknak csakis az egyetemes magyar érdekek szolgálatában állhat. Az elszakított területi magyarság pillanatnyi helyzete, a rájuk nehezedő nyomás mértéke nem a helsinki egyezménytől, nem a belgrádi konferenciáktól, még nem is a nyugati hatalmakkal kötött szóbeli, vagy írásbeli megállapodásoktól függ — hiszen a kommunista kormányok úgysem tartják be az ily megállapodásokat — csupán a nemzetközi helyzet alakulásától. Nekünk arra az időre kell felkészülnünk, amikor e külpolitikai konstelláció nemcsak az emberi jogok biztosítását, nem is a minimális megoldást, hanem a számukra egyedül biztosítékot jelentő felszabadulást, Magyarország keretébe való visszatérést teszi lehetővé. * * * Tito, Jugoszlávia kommunista diktátorának, 1978 márciusi washingtoni látogatásával kapcsolatban: a) Délmagyarország Felszabadító Tanácsának 1978. évi Clevelandban megtartott közgyűlése megdöbbenésének kíván kifejezést adni, amiért Carter elnök Titót, akinek nevéhez az 1944—45. évi tömegmészárlások során többszázezer ártatlan áldozat vére tapad, aki a nemzetközi kommunizmus egyik legfőbb propagálója a délamerikai államokban s az ún. el nem kötelezett országok sorában, aki a nemzetközi fórumokon Amerika külpolitikájával szemben következetesen a kommunista blokk mellé zárkózott fel, mint korunk egyik legnagyobb államférfiát üdvözölte; akinek mindenkor a kommunista érdekeket előmozdító közvetítő szerepét (így a Szomáli kérdésben is) hálásan fogadta, s akinek az amerikai televízió során elhangzott vállveregető kioktatását szó nélkül lenyelte. b) Délmagyarország Felszabadító Tanácsa egyidejűleg végzetes hibának tekinti Carter elnöknek a tárgyalásokat követő zárónyilatkozatát, mely szerint Jugoszlávia függetlensége, területi integritása s belső egysége amerikai érdek. Carter elnöknek ez az állásfoglalása egyrészt a jugoszláviai tényleges helyzet teljes félreismerésén alapszik, másrészt szöges ellentétben van az elnök által is többször hangoztatott népi önrendelkezési elvnek, hiszen Jugoszlávia ezen elv kijátszásának köszönhette állami létét s egységét 1941 előtt is s 1945 után is csak nyílt diktatúrával lehetett s lehet fenntartani, s oly népeket s nemzeteket kíván kizárni az önrendelkezési jogból, mint a horvátságot s a magyarságot, melyek több, mint ezer esztendős állami léttel rendelkeztek Jugoszláviába való bekényszerítésük előtt. c) Délmagyarország Felszabadító Tanácsa egyben csodálkozásának ad kifejezést, hogy az az egyén, aki már a Szent Korona hazaszállításában is szerepet vállalt, most mint Carter elnök egyik nemzetiségi tanácsadója Tito tiszteletére rendezett Fehér Ház-beli ünnepi vacsorára szóló meghívást is elfogadta, holott, mint “magyar szakértőnek” tudnia kellene, hogy Tito és partizánjai 1944—45. évi vérengzésének több, mint 30.000 délvidéki magyar esett áldozatul s akinek a rendszere, ha ügyesebb eszközökkel is, éppúgy a félmilliónyi délvidéki magyarság népi megsemmisítésére tör, mint teszi ezt Románia, vagy Csehszlovákia. E meghívás elfogadásával a magyar nyelvű laptulajdonos bebizonyította, hogy számára a magyar ügy csak üzlet. A délvidéki magyar egyetemi ifjúság helyzete A trianoni békeparancs értelmében Jugoszláviának jutott magyar területek lakossága sokkal magasabb műszaki és kulturális műveltséggel rendelkezett mint az akkori jugoszláv intelligencia, de ennek ellenére semmiféle gazdasági vagy kulturális szerephez nem jutott. A következő generáció iskoláztatása, s főleg magyar nyelven történő képzése szinte lehetetlenné vált. Sok helyen a magyar fiatalok még elemi iskoláikat sem tudták magyarul végezni, s az egyetemi vagy főiskolai oktatásra csak külföldön, vagy később a harmincas évek elejétől kezdve Zágrábban, a horvát fővárosban volt lehetőség, természetesen horvátul és korlátozott számban. Amikor 1941 április 11-én Bácska és a Muraköz egy része visszatért", e területek fiataljai előtt megnyíltak a magyar egyetemek és főiskolák kapui, de Bánátban és a Független Horvátországhoz tartozó területeken a helyzet semmit sem változott. Az összeomlás után a délvidéki magyarság fizikai léte is veszélyben volt. Tito partizánjai a magyar lakosság 20 —25%-át irtották ki pár hónap alatt, s a magyar fiatalok egyetemi képzéséről egy jó ideig szó sem eshetett. Az oroszokkal történő látszólagos szakítás 1948-ban egy újabb magyar ellenes hullámot hozott a jugoszláv politikába, s ez csak az 50-es évek végén változott, legalábbis a módszerek enyhültek, ugyanis az újra felszínre kerülő Szerb —Horvát ellentét arra késztette Belgrádot, hogy megpróbálja megnyerni, vagy legalábbis semlegessé tenni a két legnagyobb nemzetiséget, a magyarokat és az albánokat, hogy minden erejét a Horvátság megfékezésére fordíthassa. Mivel a magyarok mind Szerbia mind Horvátország területén élnek, egy esetleges konfliktus esetén a magyarság magatartása döntő lehet, ezért a horvátok is igyekeznek megnyerni a magyarság rokonszenvét. Valamivel több önállóságot biztosítanak számunkra mint a szerbek, de én azt hiszem csak azért, mert itt a magyarság nagy része szórványokban él. S így sokkal veszélytelenebb, mint a most Szerbiához tartozó Bácskában, vagy Bánátban egy tömbben élő s a lakosság zömét alkotó magyarság. 1959-ben magyar tanszék nyílt az újvidéki egyetemen, ugyanott 1968- ban Hungarológiai Intézet alakult, Szabadkán Tanárképző Főiskola működik a Mariborban is folyik magyar tanerő-képzés. A délvidéki egyetemeken (Újvidéken és Szabadkán) tanuló diákok többsége sajnos nem a magyarok közül kerül ki, mégcsak nemis az ott élő szerbek és horvátok közül, hanem a Délszerbiából, vagy Boszniából odahozott diákokból. A magyar fiatalok csak kis százalékban juthatnak a délvidéki felsőoktatási intézményekben. Az említett magyar tanszékek természetesen kivételek, mert ott magyarul folyik az oktatás. Később a tanulmányok befejezésével a délről jött szerbek és bosnyákok kitűnő állásokat kapnak a Délvidéken, míg a magyar fiatalok csak a magyarlakta területeken kívül kaphatnak hasonló jó állást. Ez az elhelyezés nem erőszakosan történik, mint pl. Romániában, csak egyszerűen a fiatal magyar szakembernek felajánlanak egy állást valahol Szerbiában, vagy a tengerparton, nem kell elfogadnia, de hasonló munkát nem kaphat a Délvidéken, tehát vagy külföldre megy dolgozni, vagy más — sokkal rosszabb — szakterületén kívüli munkát vállal. A hatvanas évek derekán a magyar kormány kultúrcsere egyezményt kötött minden szomszéd állammal, melyben vállalta évenként először húsz, majd huszonöt diák képzését a magyar felsőoktatási intézményekben. Amíg a Felvidékről, Ausztriából, a Délvidékről, sőt még a Szovjetunióhoz csatolt Kárpátaljáról is magyarokat küldtek, jóval többet, mint huszonötöt, tehát a magyar felvételi bizottságokra bízták a megfelelő diákok kiválasztását, addig Erdélyből magyarul csak alig tudó románokat, minden bizonnyal “jó” románokat küldtek és csak huszonötöt. Ez az egyezmény délvidéki viszonylatban igen jelentős, mert a már Magyarországon végzett diákok nagymértékben emelték a délvidéki magyar tanárképző intézetek szintjét s ezzel a magyar nyelvoktatás szintjét is az egész Délvidéken. Sajnos más, természettudományi, vagy műszaki szakokon végzett fiatalok sorsa ugyanaz, mint a Délvidéken végzett társaiké. Ennek ellenére ezek a fiatalok megismerkedtek a magyar egyetemi ifjúság körében kialakult, igen reális és minden szempontból pozitív szellemmel és az ún. passzív ellenállás módszerével, mely azt hiszem nagy mértékben hozzájárul majd, hogy a délvidéki magyarság megmaradjon, s megőrizze hidegvérét s pártatlanságát egy esetleges szerb —horvát konfliktus esetén, melyre szerintem egyelőre nem sok esély van, de mint lehetőséggel feltétlen számolni kell, mert egy adott nemzetközi helyzetben, akárcsak 1941-ben, most is nyílt fegyveres leszámolással számolhatunk, melyből a délvidéki magyarságnak minden körülmények közt ki kell és ki is fog maradnia, ugyanis ha a szerb —horvát ellentét bármely irányban és bármely formában megoldódna, a délvidéki magyarság helyzete a közvetlen háború utáni állapotokra térne vissza. A délvidéki magyarság szempontjából legfontosabb, hogy megmaradjon, megerősödjön, megőrizze egységét s így várja be azt az alkalmat, a nemzetközi viszonyok olyan alakulását, mikor lehetősége nyílik helyzete egyetlen megnyugtató és reális megoldására, a teljes revízióra. Bajsay József «IttVAKÖET Megjelenik havonta Publ. Monthly — Publ. raensuelle Felelős szerkesztő — Editor: MAJOR TIBOR Kiadó — Publisher: HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM Levelezési cím — Corresp. Offices: HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM P. O. Box 534, Edgewater Branch, Cleveland, Ohio 44107, U.S.A. ELŐFIZETÉS: Egy évre $10.00 — egyes szám ára 85 cent — Légiposta előfizetés: USA, Kanada és Mexico egységesen 14.00 dollár. Európa, Dél-Amerika és a Földközi-tengerrel határos ázsiai és afrikai országokban 18.00 dollár. Ázsia, Ausztrália és New Zealand 20 dollár és 50 cent. A csekket kérjük “Szittyakürt” névre kiállítani. Printed by Classic Printing Corporation 9527 Madison Avenue Cleveland, Ohio 44102.
