Szittyakürt, 1978 (17. évfolyam, 1-9. szám)
1978-01-01 / 1. szám
8. oldal ttlttVAKdfet 1978.január hó sorolta (ism.m. 47—48. old.), talán azért, mert a finnugoros irányzat “antiszumír” támadásainak egyik vezéralakja. Stílusa Zsürgerénél csak alig valamivel ízlésesebb, bántóan lekicsinylő hangneme mégcsak nemis eredeti: az ismert Zolnai—Zsirai et Co. szabadalmának a bérlőjeként csupán a régi kintorna unalmas ismételgetője. Amely irány felé mennydörög, ahhoz egyáltalán nem is ért: a szumír neki csupán támadási felület. (Nevekkel szellemeskedni az ő eszközeik közé tartozik, s csupán szemléltetésként idézzük azt, amit másoktól már megkapott: “annyit ért hozzá, mint h^jdú a harangöntéshez”.) — Komoróczy ezt “találó kórkép” (ism.m. 47. old., kiemelés tőlem) jelzővel illeti. E véleményéhez magunk is csatalakozunk, csak éppen megfordított előjellel. Súlyos kifogás tárgyát képezi a tudományban az idegen területen való kontárkodás. Hajdú P. ezirányú tevékenysége ennek iskolapéldája, s emiatt már többen rendreutasították. Míg azonban a kontárkodást elintézhetjük egy akarnok handabandázásaként, Hajdú P. tevékenységét sokkal súlyosabb bűn is terheli: a “tudományos élet nagyja” egyenesen szellemi ellenfeleinek elhallgattatását követeli! (L.: A sumer kérdés és a Valóság. Magyar Tudomány, 1977. évi 4. fűz., 292—294. old. — Ebben nemcsak Háry Gy-nét támadja, hanem a folyóirat szerkesztőjét is, aki az írást közölni “merészelte” — s szájkosárért, bocsánat: “lektorálásért” kiabál. — Imigyen a “magyar tudományos élet nagyja”!) — Nos, a mi olvasóközönségünk nem tartozik a szellemi kiskorúak közé, így nem kell fejtegetnünk, hogy szomorú egy tudományos élet az, amelynek ilyen “nagyjai” vannak! Hiszen minden tudomány első feltétele, hogy “lássuk az ellenérveket” — audiatur et altera pars! — Hajdú P., s társai (pl. ugyanazon számban Bartha A.: “A szó Jákob szava, de a kezek Ézsau kezei”, u.ott 294—296. old.) szerencsére csak magyarul követelik egy tudományos irány elhallgattatását — amit a “kiváló” Lotz J. (1. fentebb) elég ostoba volt angolul megtenni! — Jól vigyázzunk, mert a végén még valaki kaján idegen tesz efféle megjegyzést: “már ilyen mélyre süllyedtetek? ...” — Szerzőnk mentségére mindössze annyi írható, hogy nagyratisztelt “nagyjai” e megnyilatkozásaikat már az ő írásának megjelenése után tették. Mitsem változtat azonban ez azon, hogy az általa “nagyok”-ként tekintettek utóbb önmaguk bizonygatják, hogy: törpék! A felsorolt többi név viselőivel (1.: ism.m. 48—49. old.) foglalkoznunk sem érdemes. Egyikünk sem asszirológus — véleményük értéke tehát pontosan annyi, mint Hajdú Péteré: a hozzá nem értők érzelmektől, vagy mástól irányított magánvéleménye. Azt azonban Szerzőnknek kell felrónunk, hogy ezeket — nyilván valami optikai csalódás eredményeként — mint “mértékadó” elemeket sorolja fel, egyszerűen, mert a szumír kutatás ellen acsarognak. Hogy mi okból, nemcsak ők tudják, de mások is. — Nos: az acsargástól még senki sem vált asszirológussá, ahhoz sajnos, szaktudás is szükséges! Nem értjük azonban, mi vezethet egy szakembert arra, hogy saját szakmai körét ilyen elemekkel hígítsa fel. Annyira bizonytalan saját dolgában, hogy ilyen hivatkozási anyagra szorul? Jellemző példaként csak Bartha Antalt említjük: “polémiákat mellőző, de határozott állásfoglalása őstörténetünk kérdéseiben” (ism.m. 48. old.) abban áll, hogy “a polémiákat mellőzendő” — újabban egyenesen cenzúrát követel! Ez bizony elég határozott álláspont! Bizonyítani azonban csak egyet tud vele: hogy az új, 10-kötetes “magyar történelem” őstörténeti részének megírásával megbízatván, egyes kutatási irányok eredményeivel nem képes mit kezdeni. Tudománya tehát abban reked meg, hogy mindazt, amihez nem ért, egyszerűen betilttatni szeretné. (L.: Magyar Tudomány, 1977., 294—296. old.) — Mondhatjuk, gyönyörű állapotok! . . . Tiltakoznunk azonban ehelyütt is kell: ebbe a körbe Szerzőnk célszerűnek látta László Gyula nevét is belekeverni. Az ő tisztes nevének itt ugyanúgy nincs keresnivalója, mint előbb Mahler Ede, vagy Kmoskó Mihály és Aistleitner József nevének. Manapság talán egyedül őt tekinthetjük elfogulatlan, igaz tudósnak. Befejezésül Zakar András munkásságának is szentel néhány sort, akinek sikerült írásait nemzetközi körök elé vinni. Éspedig olyan eredménnyel, hogy nemzetközileg is nagytekintélyű zsidó tudósok is szükségesnek tartották írásaival szemben állást foglalni. Maga Szerzőnk is elismeri (ism.m. 50. old.), hogy ellenvetéseik politikai jellegűek — amiként ilyesmikkel “érvel” újabban (1. fentebb) Bartha Antal is . . . A KUTATÁS ERDÉLYBEN Egyetértünk Szerzőnkkel abban, hogy az erdélyi (de nem “romániai”!) helyzet vizsgálatában “figyelmet és tapintatot” (ism.m. 51. old.) kell érvényesítenünk. A “tapintatot” Szerzőnk ism. írása esetében is alkalmazzuk: mi itt külföldön kevésbé érzékelhetjük a magyar—román viszony és az erdélyi kérdés pillanatnyi állása szerint adódó helyzeteket. Élénk figyelmünk ellenére is, a földrajzi távolság hátrányát figyelembe kell vegyük. Szerzőnk tehát, helyzeténél fogva, e kérdésben járatosabb. — Magunk részéről elsősorban azt kell itt megállapítanunk, hogy ismét politikummal állunk szemben, nempedig tudományos kérdéssel. Az tehát, hogy Szerzőnknek Erdély egyszerűen “Románia”, nem keltheti megütközésünk tárgyát, hiszen ő elvégre is alkalmazott, s azt a követ kell fújja, amit gazdái is pillanatnyilag fújnak. Megértést alkalmazunk tehát akkor, ha Alsótatárlaka nála csak zárójelben jelenhetik meg a “sokkal szebben hangzó” Tartaria helyett. Elvégre így végzett a győztes, s “vae victis”! . . . Sem megértésünk, sem tapintatunk nem terjedhet azonban ki a továbbiakra. Az ugyanis, hogy a valamivel — általa is helyesen megállapítva — előnyösebb helyzetben levő véreink igyekezetét is agyon szeretné verni, legfeljebb a középkori zsoldos-szellem ismeretének “tapintatával” lenne netalán menthető. Hogy az ilyen szellem, s méginkább az ezirányban alkalmazandó “tapintat” mennyiben “tudományos”, azt bízvást rábízhatjuk bárki józan ítélőképességére! Lássuk azonban Szerzőnk “megértését” és “tapintatát”! Neki a “figyelmeztető szó” a lényeges (Szabó T. Attila — ez is asszirológus lenne? — ism.m. 51. old., az adat hozzá hiányzik!) —, s nagyotelégiázik azon, hogy a szumír kapcsolatok vizsgálatának az erdélyi magyar sajtó “sokkal nagyobb nyilvánosságot adott, mint a magyarországi” (u.ott). S hogy miért, kevéssel hátrább “megmagyarázza” (ism.m. 55. old.) éspedig a dákó—román elmélettel! (Figyeljük meg, miben áll a “tapintat”: “. . . a sumer-magyar nyelvrokonítás erdélyi népszerűsége egészen közvetlen összefüggésben van a dákó—román kontinuitás régi, de valószínűleg nemkevésbé önkényes elméletének makacs hivatalosságával.” — U.ott, kiemelés tőlem.) Nem szorul magyarázó ismertetésre, hogy az ún. dákó—román elmélet nem más, mint a rumén (ezt a kifejezést nem elsőnek használom, előttem már többen tették, akik lényegesnek tartották a tévedések lehetőségének kiküszöbölését, mint román stílus, vagy román nyelvek esetében, amelyeknek semmi köze a ma Románia-ként ismert fogalom és kapcsolt részeihez) imperializmus tudománypolitikai alapja. Az elméletet sokan és maradéktalanul megcáfolták; a rumén hivatalos irány azonban ettől tágítani nem hajlandó. Konokságuknak meg is van az eredménye: a nyugati köztudatban kiirthatatlanul meggyökeresedett, s helyes értékét csak szaktudósok ismerik. — Szerzőnk eme alattomos mondatával a szumír-magyar kapcsolatok kutatási irányát igyekszik a dákó—román elmélet (helyesebben ez is “dákó-rumén” kellene legyen!) önkényes ötletének színvonalára helyezni. Megfeledkezik arról — azaz nem: ezt észre sem akarja venni —, hogy amíg a dákó—román elméletet (amely végeredményben egy öncélúságában tiszteletreméltó hazafias buzgalom szüleménye) forrásadatok alapján játszi könnyedtséggel lehet cáfolni — addig a szumír-magyar viszony kutatása éppen a forrásadatok kiértékelésén nyugszik; s nemhogy politikai imperializmus szülötte lenne, de éppen ilyen irányzatok üldözöttje. A dákó—román elmélettel tehát nem a szumír-magyar hasonlítás, hanem éppenséggel a Szerzőnk által is képviselt neo-halévyzmus kapcsolható össze. Ugyanis mind a kettő egyaránt egyenlő értékű “levitézlett elmélet” — túlhaladott és rég megcáfolt. Mind a kettő egy-egy imperializmus eszmei szolgálatára született, s jellemző módon mind a kettő nem “Tarnopolból indult el” — hanem: Bukarestből. — Az ötlet ámbár hatásos lehetne, a baja, hogy alapjai hibásak! Bárhogyan forgassuk is, nem mindenki tökéletesen tudatlan, akinek bármit “be lehessen adni”. Bevezeti Szerzőnk e vonatkozó részt egy gépírásos levél említésével, amely “hozzám 1970 őszén került el”. (Ism.m. 51. old.) — Ejnye-bejnye, mi ez? Valaki leveleket ellenőriz — és további “illetékesekhez”? — Tán csak nem holmi cenzúrával van dolgunk? . . . Következik Szőcs István ledorgálása (ism.m. 52. old., 1.: 149. old., ad 52. old. 4. sor), akinek szerinte fő-bűne, hogy “szinte minden érve a külföldi ‘sumer-magyarológusok’ dolgozataiból származik, ő maga pedig nem rendelkezik kellő felkészültséggel . . .” (u.ott). — Vajon honnan vehetné érveit, kérdezhetnénk, s főképpen, ha “nem szakember”? Hajdú Pétertől vagy Komoróczy Gézától? S ez esetben “szakemberebb” lenne?... Elégedjünk meg azzal, hogy minden ócsárkodás ellenére, Szőcs I. összefoglalása — tekintet nélkül szerzője kilétére és foglalkozására — egyike a legjobb kutatástörténeti áttekintéseknek. Nagy erénye, hogy bemutatja azokat az elfogult módszereket, amelyekkel a “hivatalos” (ahogyan ő mondja: “akadémikus”) tudomány dolgozott, s bemutatja felületességükből eredő banális tévedéseiket is — amelyeket manapság is lépten-nyomon hallunk. Ezek kigyomlálására, már csak a magyar tudomány általános tekintélyének érdekében is, akkor is szükség volna, ha netalán szumír kutatás nem is léteznék. Záró mondata pedig (Sumér és Szemere, Korunk 30 /1971/ 1565. old.): “Tisztázódni e dolgok csakis akkor fognak, ha elfogulatlan kritikával nyúlunk hozzájuk.” — egyenesen márványba kívánkozik! — Ez az, amin a dolog áll vagy bukik, s amit mindig is követeltünk, sajnos mindeddig eredménytelenül: az elfogulatlan kritikát! Hogyan fest azonban Szerzőnk “elfogulatlansága”? — Úgy, hogy néhány sorral alább (ism.m. 52. old.) Bodor Andrást is megrójja, amiért “egyébként kifogástalanul tájékozott” írásában (u.ott) — az ő ízlése szerint “oly mértékben nem utasított vissza semmit Szőcs képtelen állításaiból...” — Oka ennek bizonyára, egyszerű: mivel az írás “kifogástalanul tájékozott”, az állítások “nem képtelenek”, s ezért vissza nem utasíthatók! (S még egy: Bodort nem a magyarországi kormány fizeti, ennek tehát elkötelezve nincs.) Belemar még a rég halott, nagyérdemű Torma Zsófiába, és a művész Szervátiusz Jenő szobrászművészbe is. — Odáig értünk volna, hogy a magyarországi cenzúra már erdélyi művészeknek is elő meri írni, mit, de elsősorban hogyan alkossanak? Megemlítendő itt az ism.m. egy “módszertanilag” is jellemző részlete. — Idézem: “. . . felhozott ‘bizonyíték’-ok között olykor egyenesen mulatságos tévedésekkel találkozunk” (ism.m. 56—57. old.). — Ez, és így: igaz! íme: Szerzőnk szerint: egy “nem is eredménytelen” szerző “. . . régóta ír és beszél arról, hogy ‘káldeus’ papok még a századforduló táján is folytattak térítő propagandát Erdélyben. A hatóságok üldözték őket felfogató tevékenységük miatt” (ism.m. 57. old., kiemelései tőlem). — Szerinte ezek a keleti, szír-nesztoriánus keresztény felekezetek papjai voltak, akik “az ismert törökországi vallásüldözések elől menekülve nyilván Balkán-szerte megfordultak” (u.ott). — Hiányzik itt a szükséges megjegyzés, hogy “nézete szerint”, vagy ehhez hasonló! Belátjuk, a mai művelődési és kiképzési viszonyok között éppen az általános műveltség az, ami súlyos károsodást szenved, sőt, sajnos, “szakbarbárokat” is látunk. A vallástörténet: szaktudomány — tehát nem róhatjuk fel egy szakmaidegennek, ha e kérdésekkel nincs tisztában. Azt azonban megköveteljük, hogy aki valamiről ír (Brockhaus Enzyklopaedie, 13. köt. — Wiesbaden 1971 — 315. old. “Nestorianer” címszó alatt), arról legalább tájékozódjék! A hozzánemértő, aki tudományos igény szerint dolgozik, legalább kezébe vesz egy lexikont, enciklopédiát. Mint pl. a mi vidékünkön egy Brockhaus-t, aholis fáradság nélkül megtalálhatta volna, hogy a szír- nesztoriánus felekezet már 1552-ben Rómával unióra lépett, tehát Magyarországon “üldözendő” és “felforgató” tevékenységet aligha fejthetett ki! — A kérdésnek tehát nyilvánvalóan valami más kulcsa kell legyen . . . Szerzőnk jobban tette volna, ha e kérdés érintését — saját érdekében — mellőzi! — Ne Sutor Ultra crepidam! Veszedelmes dolog tudományos munkában — cáfolat céljával méginkább — ilyen fél-ismeretről tanúskodó “érvek” hangoztatása. (Folytatjuk)
