Szittyakürt, 1978 (17. évfolyam, 1-9. szám)
1978-06-01 / 6-7. szám
4. oldal «imAKOfcf 1978. június—július hó TESTVÉR LAPJAINKBÓL JULIAN ÚTJA KÖRÜLI GONDOLATOK népeknek, kik már az ország területén éltek. Tudjuk, ez nem könnyű feladat még egy hazai régész számára sem, kinek rendelkezésére állanak a szükséges adatok, pedig érvelését számokkal — mégha hozzávetőlegesek is — támaszthatta volna alá a leghatásosabban. Mégcsak azzal sem foglalkozik, hogy hány törzsből tevődhettek össze az “első honfoglalók”? Mi megkockáztatunk egy számvetést, mellyel igyekszünk László érvelését alátámasztani, az általa közölt támpontok nyomán. Tudjuk, hogy a besenyőknek nyolc törzse volt, de két törzsszövetségben éltek, öt és három. Hét, nyolc, kilenc törzs szövetsége már ritkább eset volt. Tegyük fel, a magyar—baskír szövetség kilenc törzsből állott. Három baskír törzs a Volga keleti partján, a hat magyar törzs a nyugati parton helyezkedett el. A két északi törzs helyben marad, a támadás következtében a másik négy, úgy ahogy finnugorosaink megírták Árpád nagyfejedelem “honfoglalását”, menekülni kényszerült. Egy-egy törzs lélekszáma eléri a 70.000 főt asszonyokat, gyerekeket, öregeket beleszámítva. Hirtelen támadás esetén szervezettségről szó sem lehet, föltétlen nem a két déli törzs esetében, kiket a támadás legelőször és leghevesebben ért. Ezek közül a harcokban sokan elesnek, fogságba esnek, a 3000 km-es vándorúton sokan letelepszenek. E két törzsnek csak a fele ér a Kárpátmedencébe, tehát 70.000 fő. A másik két törzsből csak kisebb csoportok morzsolódnak le, a hosszú út megpróbáltatásai közepette, s mint egy 130.000 fő megérkezik az új hazába. Az “előmagyarok” lélekszáma legmagasabb határát 200 ezer főre tehetjük. László egyéb adatai alapján, a Kárpátmedence alaplakosságának lélekszáma Árpád “honfoglalása” idején kb. két és félmillió lehetett. Ha az idő kerekét visszaforgatjuk 225 évvel, figyelembe véve az alacsony életkort, halálozást, az örökös háborúkat, akkor azt kell mondanunk, hogy az “előmagyarok” beköltözése idején a Kárpátmedence alaplakossága elérhette az egy milliót. Ez pedig azt jelentené, hogy a jövevények képezték a kisebbséget, az ő nyelvük olvadt be a már letelepedettek nyelvébe, amely csak a magyar nyelv lehetett, ellenkező esetben Julián nem értett volna szót Volga menti testvéreinkkel. Föltevésünk természetesen csak föltevés, de érvelésünknek más támasztékai is vannak. Amint korábban említettük, őshazánk és eredetünk kérdéseit a “szolgasorba vetett színmagyarok” kilétének tisztázásában látjuk. — László prof. úgy véli, hogy a 670-es “kései avarok”, kiket ő “előmagyaroknak” nevez, voltak a Kárpát-medence első magyar telepesei, következésképpen szerinte ők voltak a “szolgasorba vetett színmagyarok”. Ezen föltevését saját maga torpedózza meg a Vértesszőlőstől Pusztaszerig című műve 207. oldalán, amikor a következőkről tudósít bennünket: “Ám a hazai magyar nyelvhatárral egybeeső temetők újabb bizonyságot hoztak feltevésünk helyessége mellett, s ennek alapján támadt az a gyanúnk, hogy az első magyar honfoglalás, amely nemcsak törzstöredé-Amint tudjuk IV. Béla királyunk az 1230-as években, Julián barátot küldte keleten maradt testvéreink fölkeresésére azzal a céllal, hogy bírja rá őket az “új hazába” költözésre. Julián meg is találta őket, beszélt is velük — méghozzá magyarul! Az örömteli viszontlátás 1235-ben történt. Történészeink nem tudják, hogy Julián hol talált rá a visszamaradottakra, az útleírás csak anynyit árul el, hogy az valamely bolgár város közelében volt. Ebből arra következtetnek, hogy a találkozó a volt Magna Hungária vidékén lehetett. Hosszú századokon keresztül az eseményt a legtermészetesebbnek tartottuk, s nem sejtettünk mögötte semmi figyelemre méltót. Az utóbbi évtizedek őstörténetünk körüli újabb felismerései — hazai és külföldi — e történetet kimozdítják mindennapos események sorából, s mint fontos tényezőt léptetik elő a magyarság Kárpár-medencébeni ősiségét illetőleg. Állítsuk a történetet kiváló hazai régésztörténész prof. László Gyula “kettős honfoglalás” elmélete és a magunk “a magyarság, a K.m. őslakója” elmélet szemszögének gyújtópontjába. Saját elméletünkkel a Parázs 3. és 7. számaiban foglalkoztunk, László prof. a kései “avarokat” tartja az első “honfoglalónak”, kiket ő “előmagyarok”-nak nevez. Elméletével bővebben megismerkedünk Julián útja körüli gondolataink kifejtése során. Úgy tanultuk még az iskola padjai közt — és még ma is azt tanítják, hogy a magyarság a 896-os “honfoglaló” Árpád Apánk népében jelent meg először a Kárpátok medencéjében, ahol nagyszámú szlávságot, vagy elszlávosodott avarságot talált. Külföldön élő tudósaink erre a “történeti tényre” alaposan rácáfoltak, s ezen egyoldalú, önkényes állásfoglalást néhány vonalhű “történész”, de inkább “nyelvész” kivételével, otthon is tarthatatlannak ítélték. A legnagyobb megdöbbenést az okozta — miután tudósaink rájöttek, hogy a természetben törvények uralkodnak —, hogy ezen törvények értelmében a “honfoglaló” magyarságnak el kellett volna szlávosodnia, ha a Kárpátmedencében valóban oly nagyszámú szlávság élt, mint ahogy azt a hivatalosak eddig hirdették. László prof. a Honfoglalók című kézikönyve (Tankönyvkiadó 1974) 69. oldalán e kérdésről a következőképpen nyilatkozik: “Mi kellett volna törvényszerű következménye legyen ennek? Pontosan az, ami a dunai Bolgárországban lejátszódott. Ott a kis tömegű bolgárság nagy tömegű szláv alaplakosságra telepedett rá — és három-négy nemzedék alatt elszlávosodott.” Majd pedig így folytatja: “Ámde nemcsak a józan ész érvel így, hanem bizonyságunk is van arra, hogy a hódítók által szolgasorba vetettek nem szlávok, hanem színmagyarok voltak.” 39. oldal: “A köznépi temetők lélekszáma ugyanis néha százszorosa Árpád magyarjainak.” Őstörténeti kutatásunk, őshazánk és eredetünk kulcskérdése: Kik voltak a “szolga sorba vetett színmagyarok” és mikor jöttek a Kárpátmedencébe? Külföldön élő szakembereink a sumir-egyiptomi származástannal e kérdést megoldottnak vélték, a hazaiaknak a sumir—egyiptomi —magyar kapcsolatok kutatásai a “tudomány” nevében tiltott terület, más lehetőség nem volt, mint a mindig magyar “avarok”-ból magyarokat csinálni. Ezzel nem becsmérelni kívánjuk hazai tudósaink minden dicséretet megérdemlő nagyszerű munkáit, csupán érzékeltetni, hogy hogy néz ki a kényszerzubbonyba bújtatott “tudomány”. A “kettős honfoglalás” elmélettel nemzete, fajtája múltját fáradhatatlanul kutató László prof. megdöntötte az egyszeri “honfoglalás” elméletét, s ezzel lehetőséget nyitott újabb kutatási területek bekapcsolására. A Volga középső folyása szakaszán, ott ahol történészeink Magna Hungáriát jelölik, létezett egy magyar-baskír szövetség. A magyarok a folyam jobbpartján, a baskírok a balparton helyezkedtek el. I.u. 670 táján e szövetséget délről négy támadás érte, melynek következtében három részre szakadt. László szerint a támadók a besenyők lehettek, s talán ennek emléke került Konstantin császár följegyzésébe. A legészakibb törzsek helyben maradtak, a baskírok keletebbre húzódtak, a magyarok déli és középső törzsei nyugatnak vették útjukat és nagyszámban, több hullámban érték el a Kárpátok medencéjét. Régészünk úgy véli, ők voltak az “első honfoglalók” és ők hozták be a magyar nyelvet a Duna —Tisza mentére. Az elmélet eddig hibátlannak mutatkozik. Ugyanis, ha a Volga mentéről Kárpát-medencébe települt magyar nyelvű nép volt a nyelvadó, akkor a Julián történet törvényszerű következmény, legfeljebb azon csodálkozhatunk el (i.u. 670-től 1235-ig, a találkozás ideje), hogy nem kevesebb mint 565 év távlatából a két fél megértette egymást. Ezen tény oly magas fejlettséget és szilárdságot árul el nyelvünkről — már ebben a korban — amilyet fínnugorológusaink még álmukban sem mernének föltéelezni. László prof. nem foglalkozik /iszont azzal, hogy mekkora lehetett a jövevények lélekszáma, sem azzal, mekkora lehetett a lélekszáma azon keket, nemzetségeket, hadakat sodortak a Kárpátmedencébe, hanem a nép is áttelepült, az avar korban 670 táján játszódott le. Őket találták itt Árpád magyarjai, ők mennek — “székelyek” néven — eléjük, és csatlakoznak hozzájuk. ” Nehéz megértenünk, hogyha a “szolgasors” várt az “előmagyarok - ra” akkor miért mentek Árpád Apánk elé és mit értsünk “csatlakoznak hozzájuk” alatt? E kérdésünkre megkapjuk a választ a már korábban idézett a Honfoglalókról című kézikönyve 73. oldalán: “Anonymus az egyik törzsünkről (a székelyekről) világosan megírja, hogy szövetségesként mentek eléje Árpád hadainak, tehát őslakók voltak.” László azonosítja a székelyekkel az avar “előmagyarokat” és elfogadja Anonymus híradását, mely szerint szövetségesei voltak Árpád népének, ezek szerint nem ők lehettek a “szolgasorba vetettek”. Ezt megerősíti könyve 67. oldalán közöltekkel is: “A népvándorlás kori kézikönyv írása közben vetődött fel élesen az a kérdés, amelyet ezelőtt majdnem 30 évvel fogalmaztam meg először, inkább tapasztalatok, semmint pontos számvetés alapján. Ez pedig úgy hangzott, hogy a nagy késő avar és a nagy honfoglalás kori magyar szállásterületek ritkán fedik egymást, rendszerint egymás mellett terülnek el: kiegészítik egymást, megyényi területek mozaikjává változtatva a Kárpátmedencét. ” Tehát, ahol “előmagyarok” laktak, oda Árpád magyarjai nem telepedtek. Miért? Mert szövetségeseik voltak és szolgálataikért Árpád népével egyenlő jogokat élveztek, melyet a pusztaszeri Vérszerződésben rögzítettek. Az egymás mellé település megyényi kiterjedésben, szintén ellentmond a szolgasors gyakorlati követelményeinek. A háztartás munkálataitól a földművelésig, fakitermelésig, bányászatig, stb. a szolgák minden korban fel voltak használva. Legfeljebb külön falvakban, de semmi esetre sem külön megyékben éltek, távol uraik birtokaitól. A felsorolt erős és meggyőző érveket figyelembe véve, nyugodtan kimondhatjuk, hogy a “szolgasorba vetett színmagyarok” nem lehettek a 670-es “előmagyarok”, ők szövetségesei voltak Árpád magyarjainak és ahol ők laktak, oda Árpád magyarjai nem telepedtek. A kérdést újra fel kell tennünk! Kik voltak hát a “szolgasorba vetett színmagyarok”? Hogy magyarok voltak az nem lehet vitás. Ők olvasztották be vérségileg és nyelvileg a 670-es kései avarokat és Árpád magyarjait, mint ahogy beolvasztották a korábbi hódítókat és letelepedett vándorokat a küzdelmes ezredévek során. Ezen őstelepes, földműves alapmagyarság a Kárpátok medencéjében alakult ki, a jégkor visszahúzódását követő ezredévekben. A Volga menti magyarok és a Kárpátmedence őstelepesei különböző hatásoknak kitett, 3000 km távolságban élő Julián és Magna Hungária magyarjai nyelve, annyira azonos és fejlett volt, hogy i.u. 670-től 1235-ig eltelt 565 év sem tette egymás számára érthetetlenné. Ez egy olyan tény és bizonyság a magyar nyelv szilárdsága mellett, amely szemébe néz minden tudománytalan “tudományoskodással”, mely nyelvünket innen-onnan szedett-vetett tákolmánynak igyekszik kimutatni. (Parázs, 1978. márc. 11. szám) PARÁZS! A KOROS! CSOMA SÁNDOR TARSASAG ÓSTÓRTÉNELMI HÍRADÓJA MELYET KÉSZSÉGESEN MEGKÜLDÜNK MINDEN ÉRDEKLŐDŐNEK. CÍM: P.O.BOX 2815 CHICAGO, ILLINOIS 60690 _______ 1978 MircliiB. 11. Bzim. MAGYAR MÚLTBAN - MAGYAR JOVO
