Szittyakürt, 1978 (17. évfolyam, 1-9. szám)

1978-06-01 / 6-7. szám

1978. június—július hó »ITTVAKVRT 3. oldal ESZMECSERE DR. KOVÁCS ERNŐ: LEVEL GRASZNOI P Nagy érdeklődéssel szemlélem sok irányú tevékenységét és olvasom munkáit. Azok közül is, ami megka­pott, szépirodalmi művei. Különö­sen tetszett életregénye, “Búcsú a Belvárostól", ez a nagyszabású triló­gia, a fővárosi és kissé a pécsi társa­dalom rajza a két világháború között. Majdnem egyidősek lévén, az akkori fővárost, de Pécset, az egye­temet, ifjúságunk kedves idejét, saját tapasztalatból jól ismertem, bár én az észak-keleti végekről, Er­délyből származom. Vegye úgy tehát, mintha az árnyéka beszélne magához, vagy egy kortársa, akivel ismeretlenül bár, de bizonyosan nem egyszer kereszteztük útjainkat, vagy legalábbis megtehettük volna. Amit az írásművészetével feltámasztott koron túl igazán becsülök könyvei­ben, az a “civil kurázsi”. Meg meri mutatni, hogy a középosztálynak, az úri embereknek, voltak letagadha­tatlan erényei is, nemcsak hibái, mint azt mostanában hirdetik. Még azt is megvallja, hogy Horthyt is rokonszenvesnek találta, talán cso­dálta is, ami szintén nem illik bele a hivatalos magyarországi képletbe, beszéd modorba, bár erről bizonyos okok miatt, mint látni fogjuk ké­sőbb, az érzések és vélemények meg­oszlanak. Lelki fejlődését, a családi hagyományoktól, a piarista gimná­zium, cserkészet, műegyetemi diák­élet, a középosztályi mentalitástól való lassú,fokozatos elszakadást, el­távolodást, a liberális, majd radi­kális baloldal felé való közeledést még megértem. De vitába kell száll­­nom azzal a lekicsinylő bánásmód­dal, ahogy a jobboldalt, főleg annak a szélső reformer, vagy forradalmi ágát elintézi. Szinte azt mondja, hogy aki szélső jobb, az szellemileg, vagy erkölcsileg fogyatékos. Ez sem nem ildomos, sem nem igazságos. Az az érzésem, hogy tekintve a hazai körülményeket, nem is őszinte. Ahogy a baloldalt, ugyanúgy a jobb­oldalt se lehet sommásan elintézni és kollektive gyengébb minőségűnek, vagy butának minősíteni. A szélső jobboldalt pláne nem. Ezek gyökeres társadalmi reformokat követeltek, nemzeti alapon. A népi irodalom jeleseit éppúgy ismerték és szerették, mint ön, de elvetették a fővárosi “in­­tellektüel”, nemzetközi forradalmár, polgári radikális réteg idegen szelle­miségét, mely éppoly magyar nép­ellenes volt, mint a feudális-pluto­­rata vezetőréteg. Még súlyosabb, de ugyancsak álokoskodásra valló ha­mis vád, a túlzó németbarátság, né­met csatlósság, akár Gömbössel, Imrédyvel, Bárdossyval, vagy éppen a szélsőnacionalista Hungarista Moz galommal kapcsolatosan. Hisz a né­metek is sovinisztáknak tartották az utóbbiakat s csak amikor minden kötél szakadt, akkor kaptak az utolsó szalmaszálhoz. Végre, közel negyven év távlatából, nézzünk kissé törté­nelmibb tárgyilagossággal életünk, nemzeti létünk sorsdöntő idejét és alakjait. Szálasi Ferenc profilját, a híres angol történész McCarthy pro­fesszor igazságosabban rajzolta meg, mint magyar és más kortársai (October 15 — The History of Modern Hungary). De, szintén ő foglalkozott részletesen és tudomá­nyos tárgyilagossággal, az első világ­háború utáni magyar külpolitikával — több könyvében kimutatja, hogy Magyarországnak nem volt más le­hetősége, más útja az igazságtalan, országcsonkító trianoni béke után. Nem utolsó sorban a Kis-, és Nagy- Antant rövidlátása miatt. Egy nem­zet sorsát meghatározza népe, föld­rajza, hagyományai és szociális hely­zete. A magyar nép társadalmi és gazdasági helyzete olyan volt a két világégés között, melyből csak tra­gédia származhatott: a vezetők és vezetettek között, minden tekintet­ben, óriási űr tátongott. Szálasi híres memorandumában, 1936-ban fel­hívta a kormányzó figyelmét radi­kális rendszerváltozásra, hogy felké­szülhessünk a világrengető esemé­nyekre; hogy a háború ne egy tel­jesen megosztott, beteg társadalmat találjon, mert akkor csak vitetjük magunkat a pillanatnyi külpolitikai konjunktúra árjával és az ország hajója darabokra törik. És akik anti­szociálisán, korszerűtlenül uralkod­tak, olyan rendőrségi, közigazgatási terrort fejtettek ki, melyre nem volt példa 1919 óta. Éppen a Keresztes- Fischer belügyminiszter, akit ön, más néven, mint rokonszenves poli­tikust szerepeltet (különben Gra­­nasztói-rokon!) volt a kamarilla végrehajtó szerve, amikor 1938-ban a köztisztviselőket kitiltották a Nyi­laskeresztes Pártból, a Pártvezetőt elítélték, tagjait üldözték, bestiális módon ütötték-verték, az operaházi tüntetéskor a detektívek által elő­állított nyilasokat Horthy saját lábú­­lag rúgta alsórészen. 1939-ben, a választás előtt, Nyilaskeresztes Pár­tot feloszlatták, szervezeteit bezár­ták. Később se a Felvidéken, se Bács­kában, se Erdélyben nem válasz­tattak képviselőket, hanem “behív­tak”. És ez az elavult politikai gar­nitúra hirdette azt, hogy nem lesz mégegyszer 1918 — vagyis, a had­sereg szétzüllesztése a legalkalmatla­nabb időpontban. De ezek az öreg csáklyások el­feledkeztek arról, hogy csak erős népet lehet háborúba vinni siker re­ményével. A II. Hadsereget egysze­rűen feláldozták konjunktúrából. Se testileg, se lelkileg nem fegyverezték fel a nemzetet. Kiprovokálták a né­met megszállást, majd a pártokat szétverték, egyezkedni kezdtek az angolszászokkal, amikor a fasiszta lehetőség már nem biztosította ural­mukat, a hadsereget megosztották és a rendszer 20 év alatt megtelt moslé­­kos vödrét a hungaristák nyakába öntötték. Az operettbe illő budavári összeesküvés nemzeti tragédiává lett. Pontosan az történt, ami 1918-ban — felülről lett szétzüllesztve a már moráljában úgy is meggyengült hadsereg, megosztva a társadalom, amikor a legerősebb egységre és cselekvésre lett volna szükség. Horthy — volt kormányzó — Hit­ler kegyeibe ajánlotta magát, és dicstelenül távozott, az özönvizet maga után hagyva. Ezzel a maga, családja és a Keresztes-Fischer stb. életét a németek megmentették; kedvencét, Bethlen Istvánnét, aki a színfalak mögött az igazi spiritus rector, a bábukat mozgató ész és kéz volt, azonban nem, mert azt nem a nácik, hanem a kommunisták, a Nkvdések vitték el a Szovjetbe, ahonnét még kisebb és becsületesebb embereknek sem volt visszatérés. És akik nem bújtak el a történelem pa­rancsa elől, mint Szálasi Ferenc és a többi miniszterelnökök, miniszterek, katonák és politikusok, azok a mosz­­kovita rezsim kezében mártír halált szenvedtek. Azok után, ami 1945-ben és utána Magyarországon történtek még min­dig nyilas-terrorról beszélni, több mint szemforgatás. Szinte termé­szetes, hogy abban a nagy össze-visz­­szaságban, amit a kormányzó és a kormány 45 október 15-e előtt létre­hoztak, kilengések történtek, történ­hettek. Ezek a dolgok természetétől függtek. Háború volt, földön és leve­gőben. A Vörös Hadsereg a kapuk előtt. A politikai pártok szétverve, katonai kormányzat, a kormányzó pucsszerű kiugrási kísérlete, az or­szággyűlés mellőzése, a menekülési pánik. A nemzeti ellenállás a háború folytatását választotta, nem a néme­tekért, hanem, hogy attól megóv­hassuk az országot, ami aztán az orosz megszállással bekövetkezett és mind a mai napig tart — a nyugati hatalmak tudtával és beleegyezésé­vel. Ezeket el kellett mondanom, hogy a másik oldal nézőpontját is, bár­mely röviden, de ismertessük, ön előtt is, de főleg az azóta született fiataloknak, akik elferdítve, pártvo­­nalasan hallották csak apáik törté­netét. De úgy látszik, hogy a nagy “fel­­szabadulás” nem hozott boldogságot minden baloldali hivőnek, párttag­nak vagy rokonszenvezőnek. Vegyük csak az ön esetét Granasztói úr?! Ön (főnökével, egy nagyszerű emberrel együtt), a kitűnő műépítész, város­­tervező, művészettörténész dacára baloldaliságának, liberális kapcsola­tainak, a Rákosi uralom alatt 6 évig félre volt állítva és nem kamatoztat­hatta tehetségeit a haza javára. Tehát a moszkoviták megítélése sze­rint az ön származása nem volt meg­felelő, hiába a tehetség, hozzáértés és a megvallott baloldaliság. Csak az 56-os forradalom utáni szakember hiány és ifjúságunk életáldozata által megváltoztatott politikai lég­körben rehabilitálták és engedték is­mét tevékenykedni, mint azt “Itthon éltem” című könyvében elmondja. Hasonló sorsban részesült volt főnö­ke, osztálytársa és barátja — emig­rált 56-ban. És itt megint ellent kell mondanunk Granasztói Pálnak, aki kissé rosszalólag, kissé lebecsülőleg ír az emigrálásról. Ezt, mint öreg, Erősödik B. C.-ben az erdélyi moz­galom. A Brit Columbiai Erdélyi Szövetség április másodikán tartotta tavaszi rendes közgyűlését. A nagy számban felvonult tagok és vendégek soraiban megjelent Szamosközi László református lelkész, s ott vol­tak a különféle egyesületek elnökei: Tamási Miklós, a Magyar Társas­kör; Csizmadia Lajos, az MHBK; Pál Sándor, a Széchenyi Társaság; Kaszás Gyula, a Szabadságharcos Szövetség részéről. Lemke Gyula elnök megnyitójá­ban hangsúlyozta, hogy Erdély min­den becsületes magyar ügye. Szemé­lyében nem Székelyföld szülötte, de a tagok bizalmából bátran áll a moz­galom élén. — Pataky András főtit­kár örömmel jelentette, hogy nem­csak a tagság létszáma emelkedik, de a Szövetséggel szembeni kezdeti félreértékelések is elsimultak. — Kovács Józsefné jegyző, Topiák Márta pénztáros és Ludescher Ta­más ellenőr jelentése után Kovács József alelnök színes, érdekfeszítő alőadásban adott tájékoztatást az erdélyi helyzetről. Bár a Királyhá­gón túliak szenvedése nem enyhült, de bátran mondhatjuk, hogy világ­­politikai szempontból megtört a jég. Király Károly merész föllépése nyo­mán, ügyünk fölkerült a világlapok első oldalára. Illyés Gyula leg­nagyobb élő költőnk lankadatlanul hallatja hangját az otthoni újságok hasábjain. Kádár János nagyváradi látogatásának körülményeiről első kézből értesült, amikor nemrég Er­délyben járt. A felvonult tömegnek hivatalosan osztották ki a táblákat és jelvényeket: tíz román lobogó egy magyar zászló. A román zászló­kat magyarokkal, a magyar zászlót románokkal vitették. A magyar zász­lókat a felvonulás után elkobozták. A tömeget rendőrkordon zárta körül és a nép között detektívek helyezkedtek el. Háztetőkről azon­ban magyar felkiáltások hangzottak: Éljen Kádár, éljen Magyarország. A mondhatnám profi bujdosó teszem. Tisztelet és dicséret azoknak, akik “otthon élnek”, akik kitartanak a kis hazában, szülőföldünkön, ahogy lehet. Méginkább vonatkozik ez az elszakított területeinken élő magyar testvéreinkre. A kivándorlás, elbuj­­dosás ősrégi gyakorlatát kell követ­niük azoknak, akik veszélyben van­nak, akik életükkel játszanak, akik nem tudnak, vagy nem akarnak megalkudni. A politikai emigráns nem tud kiegyezni a rendszerrel, tehát kitér előle, menti magát, csa­ládját, saját és gyermekei jövőjét. Különösen olyan despotizmus eseté­ben, mint a bolsevizmus, mely prog­ramszerűen ellenfeleinek fizikai megsemmisítésére tör. Ezért nem le­het kézlegyintéssel elintézni ezt a ne­héz kérdést. Minden bujdosó sze­retne hazatérni, mert szereti szülő­hazáját. De amíg nem biztonságos, addig nem térhet haza. A mai hely­zetben — orosz megszállás az or­szágban, a Szovjet határ a Nyírség­nél kezdődik — jóleső érzéssel kell az ősi földön élő magyarságnak tudo­másul venni, hogy nagyszámú, füg­getlen, szabad nemzettestvére él szerte a világon, akik nem feled­keznek meg az otthoni államfenn­tartó, igaz magyarokról. Ezt üzenem Granasztói Pélnak, értékes könyveit olvasván. Bár vitá­ba szállunk némely tételével, elvi síkon, éppen mert mindég elvi alapon álltunk és nem haszonlesés, hanem meggyőződés irányította tet­teinket. Ez az erkölcsi alap, melyen találkozhatunk — mert higyje el Granasztói úr, nekünk a nemzet örökélete, boldogsága, jóléte és biz­tonsága legfőbb vágyunk. És amel­lett megmaradni, gyermekeinket, unokáinkat megtartani magyarnak ebben a veszélyes idegen néprenge­tegben. kommunista magyar párttitkár lel­kesen integetett a háztetők felé. Ceausescu komor arccal és ritkán vi­szonozta az utcai tömeg üdvözletét. Tisztán látszott, hogy a két politikus között feszült a viszony. A legfelsőbb tárgyalások nem is hoztak ered­ményt. A sovány megállapodásokat is Románia, szokásához híven, Ká­dár távozása után azonnal felrúgta. Mérföldkőnek tekinthető, hogy a kommunista magyar kormány nem­régiben átiratot intézett Romániá­hoz, melyben 60 napon belül köve­telte az erdélyi magyarok emberi jogainak visszaállítását, különben a Varsói Szerződés tagállamainak bí­rósága elé viszi az ügyet. Ez a lépés óriási jelentőségű, mert biztosra vehető, hogy a Szovjet urainak elő­zetes beleegyezésével történt. Az emigrációs magyarságnak meg kell ragadni a történelmi alkalmat és minden lehetőt elkövetni Erdély ér­dekében. — A lelkes tapssal foga­dott beszéd után több értékes ja­vaslat hangzott el. — Tamási Miklós költő Erdéllyel kapcsolatos verseiből adott elő, a megjelentek nagy ová­ciójától kísérve. Az értékes köz­gyűlést, az elnök felkérésére, Sza­­mosközy László református lelkész megható imája fejezte be, majd han­gulatos vacsora követte. A közgyűlés délelőttjén Ugrin Béla S.J. katolikus plébános ünne­pélyes szentmisét mondott Erdély sorsának jobbrafordulásáért és pré­dikációjában is emlékeztette a ma­gyarságot az elszakított területeken élő magyarok szenvedéseire. Kedves Olvasóink! A nyári “szabadságos” idők előtt la­punk jún.—júl. havi összevont számához 8 oldalas angol­nyelvű Fighter c. lapunkat mellékeljük olvasóinknak. A Szerk. Hírek a Csendes-óceán partjáról

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents