Szittyakürt, 1978 (17. évfolyam, 1-9. szám)
1978-06-01 / 6-7. szám
Szocializmust - magyar módra! XVII. évfolyam, 6 — 7. szám 1978. JÚNIUS-JÚLIUS HÓ Ára: 85 cent SIRCHICH LÁSZLÓ-. TRIANON UTÁN . . . Az első világháborút követő kaotikus évek egyik legjelentősebb, Középkelet-Európa sorsát jóidőre meghatározó eseménye, a Quai d’Orsay áldásával megalakult Kisantant térségellenes blokk-képzése. Benesnek, a Kisantant “atyjának” bekerítési és a maradék Magyarország elszigetelését célzó törekvései Románia és Jugoszlávia részéről magátólérthetődő megértéssel és a Berthelot akkori francia külügyminiszter inaugurálta status qou politika szellemében készséges hozzájárulásával találkoztak. Az 1921. április hó 23-án megkötött csehszlovák-román, s az 1921. június 17-én parafáit jugoszláv —román szövetségi szerződések valóságos acélgyűrűbe fogták a térség szívét, a megnegyedelt Magyarországot. Az akkori francia külpolitika és a mind határozottabb kisantanti “koncepció”, amelynek úgyszólván egyetlen célja Magyarország térdrekényszerítése s a világ köztudatába harsonázott “kollektív magyar bűnösség” vádjának rögzítése, sőt felfokozása volt; n.ár 1921-ben elvi jelentőségű vereséget szenvedett a nyugat-magyarországi kérdés megoldása során. Az olaszok középkeleteurópai érdekeltségét demonstráló velencei egyezmény a magyar-barát olasz külpolitika első — s különös tekintettel a már korábban felvetett, különböző variációkban megismételt és szüntelenül erőszakolt “korridor” tervekre — igen jelentős megnyilatkozása. A Torretta márki, olasz külügyminiszter elnöklete alatt, Velencében összeülő magyar és osztrák kiküldöttek 1921. október 13-án megkötött egyezménye értelmében, az 1921. december hó 14—15-én lefolytatott népszavazás eredményeként, Sopron és a környező nyolc község visszatért a megcsonkított Magyarországhoz. Ez volt a trianoni békeparancs első-revíziója...! Azoknak a balkánizálási kísérleteknek jellemzésére, amelyekkel az ún. utódállamok vezető politikusai — élükön, természetesen, Benessel “az új középkelet-európai rend kialakítására” törekedtek, nem lesz érdektelen röviden kitérni a hirhedt “korridor”-követelésre. A cseh elmélet — számos kísérleti ballon felengedése után — a következőkben rögzítette a szláv korridor szükségességét: hogy Közép-Európában tartós békét biztosító politikai rendszer kialakítása lehetséges legyen, szükséges, hogy Németországot és Magyarországot egymástól elválasszák s a csehszlovákokat és jugoszlávokat szomszédokká tegyék. Szerintük, ez nem a két érdekelt szláv nép helyi problémája — ez egyben európai kérdés is... Hogy a megoldást megkönnyítsék, javasolják, hogy Moson, Sopron, Vas és Zala megyéket Csehszlovákia és Jugoszlávia közösen kebelezzék be... Ez a szláv blokk-kísérlet azonban nemcsak a magyarságot és a németeket fenyegette volna — Románia már gyanakodva figyelt, Olaszország kimondottan ellenezte a “korridor”-t. Nem sikerült hát hangulatot kelteni mellette, mégkevésbé a nyugati közvéleményt megnyerni. Benesék ezért, az ugyancsak 1921- ben kötött lanai egyezménnyel igyekeztek Ausztriát lekötni s teljes befolyásukkal támogatták a nyugatgáló népszövetségi kölcsön eredményességét készséggel ismerte el a magyar közvélemény, főként az utódállamokhoz csatolt magyar milliók sorsát és jövőjét illetően teljes közönyt tanúsító genfi gyülekezet irámagyarországi osztrák Ígérteket abban a reményben, hogy az életképtelennek tartott Ausztriától egyszer majd erővel elvehetik, avagy egyéb kompenzáció ellenében megszerezhetik a Trianonban odaítélt nyugatmagyarországi területeket. A velencei egyezményt tehát ebben a vonatkozásban is eredményes és konstruktív, a szétesés folyamatát, legalább ebben a tájegységben megállító ellenlépésként kell regisztrálnunk. Előadásunk során érzékeltetni óhajtván a mindig tapasztalható, a dunatáji jövőt illetően is különös figyelmet érdemlő lengyel megnyilatkozásokat, idézzük most az akkori Varsó tekintélyes és a külügyi vezetéshez közelálló lapjának, a “Glos Národu'-nak a gyűlölet hullámverésében vergődő Magyarország felé, az évszázados lengyel — magyar barátság változatlanságát hangsúlyozó cikkét: “Lengyelországnak nincs szándékában a főként a Kisantantot érdeklő békeszerződések ellen küzdeni. Másrészről, nem lengyel érdek olyan politikai, mégkevésbé esetleges katonai akciókban résztvennie, amelyeknek a jelenlegi állapot fenntartása a célja... Lengyelországnak semmi oka, hogy Magyarország ellen forduljon. A két népet többszázados barátság köti össze. Lengyelország nem felejtheti el a magyar nép együttérzését és segítőkészségét felosztottságában és az utolsó háború alatt. Lengyelország sajnálja Magyarországot, mert ártatlanul és igazságtalanul büntették, bár ma már általánosan tudott, hogy akarata ellenére sodródott a -világháborúba...” A Teleki Pált felváltó Bethlen István kormányának első, a maradék Magyarország teljes izoláltságát némileg enyhitő sikere: Magyarország felvétele a Népszövetségbe (1922. szeptember 18.). Bár a bostoni Jeremiah Smith leadminisztrálta s az ország gazdasági talpraállítását szolnyában fokozódó elégedetlenséget és bizalmatlanságot mutatott. Kenéz Béla egyetemi tanár, egykori miniszter így adott hangot az aggodalomnak, a csalódásnak, az elkeseredésnek a csonkaország parlamentjében: “Szólnak szavaink a Nemzetek Szövetségéhez is, amely annakidején a kisebbségi szerződésekben ünnepélyes garanciája alá helyezte a kisebbségeknek, tehát az utódállamok-beli magyarságnak jogait is. Ez a garancia eddig hatástalan maradt — és ez természetes. Egy olyan szervezet, amely a panaszost nem ismeri el perbeli félnek... melynél a panaszló magyarságnak saját állami főhatalmától való félelme által elhalkított szava a Nemzetek Szövetségének politikai fórumától az Állandó Nemzetközi Bíróság jogi fóruma elé csak akkor kerülhet, ha ahhoz a panaszlott állam is hozzájárul, vagyis ahol egy perdöntő prejudiciális kérdésben a vádlott — bíró is a maga ügyében, mégpedig szuverén bíró; ilyen szervezet nem lehet az igazság keresésének és megvédésének eszköze. .. ” Hangsúlyozandó, hogy a kisebbségi sorsba kényszerített magyar milliók állandó és súlyos feszültségeket felidéző problematikáját illetően egységes magatartást tanúsított a csonkaország közvéleménye. Eckhardt Tibor a következőkben rögzítette a magyar parlamenti ellenzék álláspontját: “Ha Franciaország szövetségi rendszerét ki akarja építeni és ha ezért áldozatokat kénytelen viselni, ám fizessen a saját értékeivel, de tiltakoznunk kell az ellen, hogy az ezeréves magyar földdel, a mi népünkkel és a mi jövőnkkel fizesse ki a balkáni államokat..." — majd egy jóslat: “a jövendő háborújáért, ha ez a csapás rá kell, hogy szakadjon Európára, Franciaország viseli a felelősséget...” A magyar közvélemény egységes lelki magatartásában annak a tudatnak feltétlenül domináns része volt, hogy a kiegyezést követő nemzetiségi törvénye — tárgyilagos külföldi megfigyelők szerint is (C. A. Macartney, A. J. May) — “egyike volt a legméltányosabb nemzetiségi törvényeknek... a Nemzetek Szövetségének kisebbségi szerződései nagyvonalúságban messze mögötte maradnak...” Több, majd hat évtized távlatából vizsgálva az elszakított területek magyar szószólóinak magatartását és megnyilatkozásait nyugodtan állíthatjuk, nemzethűségben, bölcsességben, áldozatvállalásban, korszerű magatartásban iskolát teremtettek. A szétdúlt Középkelet-Európa egyéb kisebbségei felé is példátmutató, koordinált munkával és felkészültséggel tájékoztatták a külföldet népünk sorskérdéseiről. Erdély és a Felvidék magyar vezetői az egykor Lúgoson megjelenő kisebbségi szemléjükkel, a “Minorité Hongrois”-\al akkor egyedülálló és úttörő munkát végeztek. A Szüllő Géza, Jakabffy Elemér, Wilier József alkotta felvidéki — erdélyi “munkaközösség” kisebbségvédelmi törekvései, úttörő metodikája a Népszövetségi Ligák Uniójában is különleges figyelemmel és megbecsüléssel találkoztak. Az új államalakulatok közvéleménye és kormányzata felé pedig, tiszteletreméltó bátorsággal és következetességgel hangsúlyozták, hogy soha sem fogják jogszerűen elismerni a hazugság és erőszak uralmát. Körmedi-Ekes Lajos 1920. június 2-án, a prágai nemzetgyűlésben deklarációt olvasott fel. A felvidéki magyarság nyilatkozata kijelenti, hogy csak azért vesznek részt az új CSR parlamenti életében, mert “ez úton vélik biztosíthatni a lehetőséget arra, hogy a velük elkövetett példátlanul súlyos nemzetközi igazságtalanságoknak, a közjogi és magánjogi jogfosztásoknak ellenük alkalmazott rendszerével szemben tiltakozó szavukat messze hangzóan felemelhessék”. Hangsúlyozta a nyilatkozat, hogy a felvidéki magyarságot megkérdezése nélkül kapcsolták hozzá a Csehszlovák Köztársasághoz, majd ezekkel a drámai szavakkal fejeződik be: “ Önrendelkezési jogunkat soha és semmiképpen fel nem adjuk, azt fenntartjuk és követeljük!” Szent-Ivány József költségvetési beszédében (1920. szeptember 24.) kijelentette: “...a felvidéki magyarság sohasem fogja elismerni, hogy Csonka-Magyarország nemzetgyűlése egyedül jogosult volt a ratifikálásra... Mi ehhez a békéhez semmikor sem adtuk hozzájárulásunkat és sohasem fogunk sorsunk intézéséről lemondani. .. ” A folyvást fokozódó nyomás, a sorozatos jogfosztások, a hírhedt Propagacná Kancelária rémuralma láttán, lévai beszédében a következőket jelentette ki Szent-Ivány József , a bölcs mérséklet embere: “...a mi álláspontunk az, hogy a békeszerződések az emberiség szégyenének bizonyultak, hogy azok megsemmisítették az emberi jogokat, amikor bennünket, mint nyájat kezeltek; amikor odadobtak idegen hatalmak önkényének s kétesértékű
