Szittyakürt, 1978 (17. évfolyam, 1-9. szám)
1978-05-01 / 5. szám
1978. május hó «IttVAKÖkt 7. oldal őket, hogy életük tartalmáról van szó, arról, hogy érdemes e évtizedeket szánni arra, hogy ez az edényprofil korábbi, ez későbbi, de közben nem is gondolnak arra, hogy mire használták az edényt, miért ilyen a formája, miért ilyen a köbtartalma, stb., stb. — nem is beszélve készítésének módjáról. Mégis azt veszem észre, hogy ez a módszerem megzavarja a biztos, nyugodt alapra áhítozó középszert. Dehát kinek adjak elő? Szerény szellemi képességűeknek, vagy pedig Egyetemen vagyunk, a tudomány előcsarnokában? Hivatalnokokat akarunk-e nevelni, akik jól leltároznak és tisztességes dolgozatokat írnak, vagy a múltat újjáalkotó embereket? Nos, azt hiszem az a hibám, hogy túlságosan az utóbbiak vannak szemem előtt. Pedig az életben mindkét alkatra szükség van: a gyűjtögetők és összegezők egymás nélkül nem tudnának dolgozni. Az utóbbiak nemcsak felhasználhatják az előzők által adott anyagot, hanem szempontjaikkal szintehogy új anyagot, új gyűjteni s rendszerezni valót adnak kollégáiknak. Nem használom ki a vetítést az előadásoknál. Valóban még népesebb 10 — 15 fős csoportokban is csak könyvek képeit mutogatom s nyíltan megmondom, hogy ez nálam ‘ pedagógiai fogás’, mertha készen felvetítem a leleteket, akkor tudomásul veszik s el is feledkeznek róla, így azonban elő kell vegyék a könyveket, hogy megnézzék mi is az, amit bemutattam, mert másként fogalmuk sem lenne róla. Sokat rajzolok a táblára, amikor is a tárgyak szerkezetét, arányrendjét stb. a kréta nyomán látják megelevenedni a hallgatók. Őszintén megmondom: nem szeretek vizsgáztatni. Mintha kissé mindig szégyelleném magamat, amikor kérdést adok fel. Ugyanis ebben a tényben lappangva bennem van a gyanú: a hallgató nem készült fel s nekem rajta kell kapnom. Azért természetesen vizsgáztatok, de semmi esetre sem élek vissza azzal, hogy én ülök a tanári asztalnál, s ha a feleletben tévedés van kerülő úton rákérdezek, rendszerint kiderül, hogy csak a vizsgától való félelem bénította meg a hallgató eszejárását. Jó tapasztalataim vannak annak kapcsán, hogy egy-egy dolgozatom, felismerésem létrejöttét, ‘azon melegében’ ismertetem a hallgatókkal: szinte szemünk láttára bontakozik ki az eredmény, megtanulják a források használatát, a következtetés feszült légkörét átélik stb. Ez tehát mindenképpen jó forma, mert közben a zsákutcákat, a hiábavaló fáradozást, az elveszett órákat is érzékeltetem. Néha meg-megmutatom nekik egy-egy kéziratomat, azt hogy négyszer-ötször át és átgyúrom, csiszolom a szöveget, hogy megfelelő tisztaságban szólaljon meg a mondanivaló. Néha még azt is megteszem — végzett hallgatókkal —, hogy egy-egy tanulmányom teljes kéziratanyagát neki ajándékozom, hadd lássák, hogy a ‘prof.’-nak sem megy könnyen. Többször is elmondom nekik, hogy mint jövendő munkatársakkal tárgyalok, én, akinek már sok a tapasztalata, s ők, akik még most kezdik tehát amolyan ‘inasok’. Talán a legjobban érzékelteti a légkört, a megszólítás, amivel óráimon s egymásközt is élek: ‘Gyermekeim’. Ez magától értetődő, nem erőltetett, nem ‘bratyizó’ megszólítás, és szemmelláthatólag szívesen fogadják és a szó igazi értelmében valóban úgy érzik magukat a Tanszéken, mintha egy családban lennénk. Természetesen azt is tudják, hogy a megszólítás nemcsak szeretetet, hanem a szigort is jelenti. Világosan megmondom nekik, hogy olyan óriási anyagot kell felölelnem — az egész népvándorláskort és a középkort —, hogy nem lehetek minden részével egyformán tisztában, nem ismerhetem az irodalmat egyforma részletességgel. Ilyenkor — megesett ez is —, úgy segítünk a dolgon, hogy kisebb 6 — 10 perces beszámolókat osztok ki előre, s amikor arra a tárgykörre kerül a sor, akkor ‘átadom a szót’ a hallgatónak. Minden esetben megtiszteltetésnek veszik. Ha most őszintén megkérdeznék, hogy elsősorban minek érzem magamat: kutatónak-e, vagy tanárnak — habozás nélkül az előbbire mondanék ‘igent’. S ez az oka talán, hogy nem érzem igazán jó nevelőnek magamat, ha elkap a kutatás szenvedélye, akkor minden más háttérbe szorul — az előadások anyagát nem bővítem kellőképpen, az új irodalommal stb., de ezt becsülettel meg is mondom a hallgatóknak, valamint azt is, hogy ha bővebben érdeklődik hol talál rá irodalmat. Úgy láttam ez az emberi kapcsolat megerősödését szolgálja, az összetartozás érzését. Sajnos mindez nem segít azon, hogy hallgatóim mégiscsak távol vannak tőlem. Nem csoda, hiszen két nemzedék választ el. Mikor bejönnek hozzám, egy bizonyos — jó értelembe vett — színjátszás kezdődik el, mások lesznek, mint az életben. így megesik, hogy bizonyos tulajdonságok csak az életbekerülésük után mutatkoznak. Ennek ellenére csak 2-3 esetben kellett szégyenkezzek az illető jellembeli fogyatékosságai miatt. Ilyenkor azonban nagyon rideggé válók: az illető megszűnik tanítványom lenni, s ha rákérdeznek annyit mondok: ‘hozzánk járt az Egyetemre’! Általában megérzik ilyenkor, hogy miről van szó: nem vállalom tanítványnak. Pedig örömmel megteszem ezt csekélyebb képességű, de becsülettel dolgozó fiatalokkal, akik megállják a helyüket s akiket derűvel és szeretettel vállalok.” FELGYŐ EGY HONFOGLALÁS KORI FALU ÁSATÁSA] ' Szépanyánk volt, sorsok anyja, Álmodott föl fölriadva, Megborzongott babonázva. Ázsiai éjszakába. Népek útján büszke haddal Söpri gátját diadallal, És föléje vén turulnak , Védő szárnyai borulnak MEGHÍVÓ DR. LÁSZLÓ GYULA budapesti régészprofesszor , A HONFOGLALÓKRÓL ^ — KETTŐS HONFOGLALÁS — című előadására vasárnap, 1978. m^jus 14-én, du. 4 órakor, ♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦ ♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦ a Clevelandi Magyar Atlétikai Club termében. (4125 Lorain Avenue, Cleveland, Ohio) “Azt szoktam mondani: van egy csodálatos honfoglalás kori, kora Árpád-kori oklevelünk, amelyben pontosan bennefoglaltatik az akkori élete, minden jelenségével. Sajnos, ez az oklevél nem levéltárban van, ahonnan kényelmesen ki lehetne venni, hanem Felgyőn a föld alatt! Hossza körülbelül 800 méter, szélessége 400 méter és 30—70 cm föld fedi, ezt a földtakarót csak itt-ott tudtuk eltávolítani. Olyan az egész, mintha egy oklevelet letakarnánk s takaró papírlapon itt-ott ki-kivágnánk néhány négyzetcentimétert, kisebb-nagyobb felületeket (ásatásaink), de mindenképpen elenyésző az egészhez képest.... Mégis úgy határoztam, hogy megünnepelem majd 70. életévemet azzal, hogy egy terjedelmes jelentésben adok számot az eddigi munkákról és a folytatást rábízom a fiatalabb nemzedékre, egykori tanítványaimra. ” László Gyula "Sok még a homályos terület honfoglalásunk történetében. A rokon tudományok anyaga egyre nő, a történeti adatok gyarapodásával pedig aligha számolhatunk Ebből törvény szerűen következik, hogy honfoglalás-történetünk igen lényeges kérdéseiben ezek a 1 tudományok (régészet, néprajz, embertan, állattan stb.) veszik át a szót, s a maguk tapasztalata alapján fogalmazzák meg azt, amiről a források hallgatnak, vagy nem egy értelműén vallanak " Az előadó összefoglalja eddigi kutatásai eredményeit, bemutatja a honfoglalás és előzményei történetét, mely feltevése szerint két szakaszban zajlott le. A nyugati magyar sajtó eddig is sűrűn közölt László Gyula könyveiből, tanulmányaiból. Most itt lesz a valószínűleg vissza nem térő alkalom arra, hogy személyesen is megismerkedjünk vele. Adomány $3.00 ^ a a a.
