Szittyakürt, 1978 (17. évfolyam, 1-9. szám)
1978-05-01 / 5. szám
6. oldal «imAKOfct 1978. május hó jutottam el, hogy a tárgyak kopásából sokszor igen nehéz nyomozó munkával megállapítottam, hogy mire használták a tárgyakat, a tárgy számomra kezdődik a nyersanyagnál és a készítésmenetén keresztül a használatáig tart, tehát nem állapot, nem puszta fogalom, hanem emberi tapasztalat, munka, célszerűség. Erre azt mondták ‘technicista’ vagyok. Egyszóval akármit csinálhattam, a készben ülőknek meg volt rá a kádenciájuk, mert szellemeskedni mindig könnyebb volt, mint valamit is létrehozni. Szegény Veres Péter mondta egyszer: ‘a kész dologban a bolond is talál hibát.’ Ez a bölcsesség sokszor átsegített, amikor méltatlan dolgok történtek velem. De hagyjuk ezt, mert magam kapcsolódtam ki a ‘szabad versenyből’, illetlen lenne tehát, ha most szót emelnék a versenyben lévőkkel szemben.” “Legutóbb — ezt el kell mondanom — a ‘kettős honfoglalás’ feltevésemet, néhányan igen komoly ellenérvekkel fogadták, amit köszönettel és komolyan vettem, néhányan igen jelentős érvekkel támogatták, amit ugyancsak köszönettel vettem. De néhányan — nem lévén más tudományos érvük — ilyen dolgokat dobtak bele a ‘köztudatba’: László Gyula ‘ellen dákó —román elméletet’ talált ki. Bizony ez nagyon alantas ötlet. Vagy: már várjuk a ‘hármas honfoglalást’ — bizony ez sem marad el az előbbi mellett. De, Veres Péter bölcsessége nyugalommal segít át ezeken az illetéktelen erőlködéseken. Természetesen, mint önmagam első számú vitatársa, én látom legjobban a kettős honfoglalás feltevésének gyenge oldalait, viszont azt is látom, hogy akik ellene vetnek nemkevésbé feltevések halmazát tartják igaznak.” “Soha sem tereltem a kérdést személyes terekre. Két példa: Hajdú Péter professzor őshaza feltevésemmel homlokegyenest ellentétes feltevést dolgozott ki s ennek alapján az én feltevésemet elveti. Teljes joga van érveinek ilyen értelmezésére — és mi maradtunk a legjobb barátok. Újabban az egyik fiatal régésztársam fejtette ki ellenérveit feltevésemmel szemben — természetesen továbbra is a legnagyobb megbecsüléssel nézem őt magát és munkáját. Hadd érintsem most egy pillanatra tanári voltomat: szinte megkövetelem, hogy eredményeimet felülvizsgálják szakdolgozatokban, doktori értekezésekben s annak örvendek, ha az én megoldásomnál jobbat találnak. Igen, mert nem mi vagyunk fontosak, hanem a múlt valósága. Mi nem alkotunk semmit, legfeljebb rábukkanunk valamire, ami nem látszik még világosan s az egyik így véli megfejteni, a másik mást lát benne, de mindegyikünk közös törekvése, hogy munkánkat becsülettel végezzük. Hol van itt egyáltalán az ellenségeskedés lehetősége?” Ez a látszólagos kitérés László Gyula tudományos munkásságának egy másik alapvető jellemvonását világítja meg: az elfogulatlanságot, a másik ember tiszteletét. Ez a jellemvonása talán tanárvoltában erősödött meg. Nézzük át együtt mit is tett eddig. Számszerűen nehéz nyilvántartani — ő maga nem vezet “naplót” —, de legalább 300 — 350 tanulmánya, dolgozata, cikke jelent meg, s vagy 10—12 könyve magyar s idegen nyelven, úgy, hogy módszere lassan maga s tanítványai művein keresztül ma már igen sok helyen követésre talál szerte Európában. Legelső dolgozatai az “inasévek munkái”. Ugyanis előbb a Képzőművészeti Főiskolát végezte el, ahol Rudnay Gyula, Csók István, Réti István, Lyka Károly tanítványa volt, s aztán ment át az egyetemre, ahol Gerevich Tibor, Győrffy István és Alföldi András tárgyaiból doktorált. Hiányzott gyakorlati régész-képzése és ezt Fettich Nándor mellett szerezte meg a Nemzeti Múzeumban. Első olyan könyve, amelyben régészet-néprajz-nyelvészet együttesével dolgozott, a honfoglaláskori magyar nyereg, a nyerges temetkezés szokásainak felismerése volt (ArchHung XXVII), majd ezt követte néhány év múlva monumentális műve “A honfoglaló magyar nép élete” (1944). A honfoglaló magyar nép életének megírásában maga mellett érezte Veres Péter baráti tekintetét, bár a munkában természetesen nem is vehetett részt, hiszen Kolozsvárott készült az Erdélyi Tudományos Intézetben. Nagy erőfeszítés volt ez a régi magyar élet megismerésére, az akkor egybegyűjthető adatok alapján. Az azóta eltelt idő még gazdagabbá tette a képet, több kiadó kéri, hogy dolgozza bele az elmúlt 30 esztendő felfedezéseit. “Szívesen is csinálnám — mondja —, de mikor? Elképesztő sokat rak vállamra a ‘kötelesség’. Ez a könyv nemzedékeket nevelt fel, mondják sokan olyanok, akiket nem is ismerhettem, de az emlékezés öröme ömlött el arcukon, amikor a könyvhöz fűződő élményeikről beszéltek.” “Következő nagyobb munkám egyrészt a hun ijakról szól, az arany-ijról, mint hatalmi jelvényről, másrészt pedig az avar nép életének adja a honfoglalókhoz hasonlóan, de sokkal erősebben korlátok közé szorított folytatását. Sajnos csak franciául jelent meg s így a magyar köztudatba nem jutott el. E két első nagyobb könyvben dolgoztam ki a temető-elemzés módszerét, amelyet azóta úgyszólván mindenütt természetes módon használunk. Különösen nehéz munka volt a sokszáz sírból álló avar temetőkön úrrá lenni, de remélem sikerrel indult meg a kezdeményezés. Azóta egyik volt tanítványom Tomka Péter nagyon meggyőző módon csiszolta az elméletet. Talán még nagyobb örömem, hogy barátaim s mai népi temetőkre is alkalmazták ezt a módszert (Kós Károly, Timaffy Imre, Horváth István költő) és ott is szemléletes módon igazolódott be az, amit az avar és magyar temetőknél megfigyeltem. Általában sok meglepetés ér utólag. Például az avar temetőkben talált övék elhelyezéséből arra következtettem, hogy az avar övékén a veretek, csüngök számának rangjelző szerepe van, azóta számolhatatlan ázsiai adat tanúskodik amellett, hogy a felismerés helyes volt. Ilyenkor örvend az ember, aki igen sokszor kétségek közt mer megfogalmazni egy-egy tételt, amiért néha még ‘hamisítónak’ is bélyegzik, míg az idők folyamán kiderül, hogy bizony úgy vannak a dolgok, ahogyan László Gyula annakidején magányában küszködve meglátta. Persze ezt nem úgy értem, hogy mindig és minden körülmények között nekem lenne igazam. Mindig bámulattal vegyes humorral hallgattam egy-egy kollégámat, aki ilyeneket mondott: ‘amint negyven évvel ezelőtt megírtam’, tehát úgy vélte, hogy évtizedekkel ezelőtt ő már eldöntött egy kérdést s azóta semmi sem történt. Hát bizony erre egyetlen szavunk van: hiúság, s boldog vagyok, hogy sohasem voltam hiú. Az avar könyv után, hosszú vajúdás után, Őstörténetünk legrégebbi szakaszai (1962) c. könyvemben vetettem fel olyan módszertani kérdéseket, s jutottam olyan eredményekre, amelyek egyrészt az azelőtt csak i.e. 4000 tájáig merészkedő őstörténeti kutatásunk határait a 12 — 10.000 évekig terjesztették, másrészt a szovjet pollenkutatás eredményeinek felhasználásával a finnugor-őstörténelem új lehetőségeit vázoltam fel, egy európai őshaza felvetésével. Bár azóta többen más véleményt alakítottak ki, de ez más azon az alapon történt, amin magam is elindultam. Persze számomra igen nehéz volt a nyelvészet, paleobótanika, éghajlattan, állattan, embertan és más rokontudományok átdolgozása, mégis szükséges volt s talán néhány tévedésem ellenére is példamutató kutatói magatartás valósult meg ebben a könyvben. Lehetetlen ugyanis a szaktudományok eredményeinek egyszerű egymás mellé sorakoztatása, az egybeékelése, a számvetés munkája egyetlen értelmi erőfeszítés kell legyen s ezt csak egy ember végezheti. Őszintén szólva amolyan ‘botcsinálta őstörténész’ voltam, a szégyen vitt rá, hogy egyetlen magyar ősrégész sem foglalkozik népünk múltjával. Azóta a helyzet megváltozott, több tehetséges fiatal tanult kint a Szovjetunióban s megjelenésükkel az azelőtt csendes tudományterületen élénk viták zajlanak, mindannyiunk örömére. Közben-közben a kenyérkeset gondja, de meg az is, hogy érdekeltek a kérdések — rávitt arra, hogy művészeti könyveket is írjak. így született meg Az ősember művészete c. könyvem, amelyben elsősorban magam, s ezzel együtt az olvasók számára igyekeztem tisztázni, hogy voltaképpen hogyan is keletkezett meg a művészet. Követte ezt a Medgyessy monográfia, majd a kortársakról, részben tanáraimról, barátaimról írt kisebb könyvek sora (Vaszary, Rudnay, Rippl-Rónai, Barcsay, Borsos) és vissza-visszavágytam a renaissancebe is (pl. Botticelli). Ezekkel párhuzamosan újra kibontakozott művészi munkám is, Budapesten és az ország sok más városában mutattam be rajzaimat. Ezek után jelent meg a Hunor és Magyar nyomában (1968), majd az újabb monumentum, amely a magyaron kívül németül, franciául, hollandul, angolul is napvilágot látott “A népvándorláskor művészete’ (1970). Előbb egy szót az úgynevezett ‘népszerű’ munkáimról. Ezek voltaképpen nem népszerű munkák, csak jól olvashatók, világosak, de kérdésfelvetésük, megoldást keresésük a legszigorúbban vett tudományos gondolkodást tárja az olvasó elé. Csak nem jutottunk oda, hogy bűn lenne tiszta magyarsággal írni, ha nem is bűn, de ‘tudománytalan’? Sok mindent megírhatok ezekben munkákban, amikre tapasztalatom rávezetett, de ahhoz, hogy külön részlettanulmányt szenteljek neki ‘már’ nincsen időm, hiszen akkor egyetlen kérdésre évek mennének el, pedig a kérdések tucatja tisztul bennem és szül új s újabb kérdéseket. Milyen öröm volt annak felismerése, hogy ‘eurázsiai nép vagyunk’ s milyen öröm volt a magunkéra rábukkanni messze földeken, de az is, ha más népek gondolatai fogantak meg magyar földön, vagy a magyar népben. Néha-néha, de csak félve, mert ‘nem értek hozzá’, azt gondoltam: milyen jó lenne, ha nemzeti gyűlölködés helyett e gondolat szépségében találnánk egymásra, de őszintén! így jut el a múlt kutatása a ma gondjaihoz is! Ilyen sokirányú érdeklődés sok tapasztalattal is jár. Hadd mondjam el például, hogy mindig őrizkedtem s ezután is őrizkedem magammal kapcsolatban — de másokkal is! — kimondani azt, hogy ‘tudós’. Dehogy is vagyunk mi tudósok! A valóság, egy elmúlt erőhálozatára igyekszünk rábukkanni, kutatunk — s néha találunk, dehogy ‘tudósok’ lennénk... Nagyon visszás volt e tekintetben, az egyik vitám, ahol többen résztvettünk az egyik fiatal kolléga nyilatkozata, aki öntudatosan így kezdte: ‘mi tudósok’. Ilyenkor hajlamos vagyok arra, hogy a kijelentések többi részét is eleve elutasítsam. Ha megkérdeznének én talán csak egyetlen igazán tudósnak nevezhető kortárssal fogtam kezet: Werner Heisenberggel. De milyen szerény volt, nem úgy ám, ‘hogy én már olyan nagy vagyok, hogy szerény is lehetek’. Nem, hanem úgy, hogy ő tudja a legjobban, hogy milyen kozmikus feszültségű erőket figyel, s ahhoz képest ő milyen ‘elhanyagolható mennyiség’. Bizony így van ez, s nem ártana, ha néhány kortársam róla venne példát! De elkalandoztunk kissé munkásságomtól. Ha kérdeznék, hogy vetnék számot azzal, amit eddig csináltam, elsősorban nem az eredményeimet hoznám fel, hanem talán azt, hogy munka közben igyekeztem mindig embernek, becsületes embernek maradni. Nem kacsingattam arra, hogyha ezt írom ez mit mond, ha amazt akkor az nem néz-e görbén rám. Tettem amit meggyőződésem diktált, még akkor is, ha a tévedés lehetőségét láttam. Igen, azt hiszem ez a legfontosabb, a tudományos etika kérdése. Nem érzem magam illetékesnek, hogy kortársaimról e tekintetben nyilatkozzam, én csak a magam mondókáját mondom most. Tegyük most fel a kérdést őszintén: van-e valami eredménye tudományos munkásságomnak? Nem az egyes részleteredményeket nézném, mert nem írtam egyetlen dolgozatot sem, amiben ne lett volna valami addig nem ismert. Nincsen egyetlen egy csupán anyagközlő dolgozatom. Azt hiszem, hogy alapvetően új talán nem is olyan tételekben kereshető, mint pl. a kettős honfoglalás, hanem abban, hogy az anyag a lelet ismét életre kelt. írtam már, hogy számomra a lelet nem állapot, hanem az egykori élet jelképe. Nos, a tárgyakból ismét életrekelteni a létrehozó erőt, tapasztalatot, szintehogy ismét kézbevenni és dolgozni velük, ez az ami munkásságomat jellemzi, még akkor is, ha nem mindenütt sikerült ez hiánytalanul. Munkásságom másik felében pedig az egykori világképek, gondolkodásmódnak megközelítésére törekedtem. Az égig érő fa, a Szent László herma, a Szent László legenda, a magyar - szentpáli pillérfő, a kozmikus párviadal stb., stb. mutatják, hogy a magyar régészet tárgyköre valami olyannal bővült, ami az előtt teljesen ismeretlen volt benne. Legutóbb a prágai Szent István kardról írtam egy rövidebb dolgozatot, amelyből kiderül, hogy István király kardja a regebeli sárkányölő kardok közé tartozott s ez tette egyúttal királyi fegyverré. Annyi minden vár megírásra, de szerencsére szilárd meggyőződésem, hogy amit én nem tudok már megcsinálni, megírja majd más, hiszen itt tények újrafelfedezéséről van szó. Márpedig a tények megmaradnak, csak kell majd ismét valaki, aki meg-felelő lélekkel és felkészültséggel közeledjék hozzájuk.” * * * AZ EGYETEMI TANÁR. — “írtam én egyszer Bíró Sándor felkérésére egy hosszú-hosszú levelet (majdnem olyan hosszú volt, akárcsak ez), s abban leírtam, hogy milyen tapasztalatatokat szereztem, mint tanár. Nem bizonyos — bár tudom, hogy hallgatóim szeretnek —, hogy jó tanár vagyok. Úgy irigylem azokat a kollégákat, akit határozott, végleges dolgokat és tételeket tudnak tanítani. ‘Ez így van’, s én ehelyett azt tanítóm ‘ez így lehet, ezért meg ezért, meg ezért, de az is lehetséges, hogy a tények magyarázata másfelé szilárdul meg, ezért, meg ezért’. Csupa bizonytalanságot kapnak a tények mellé hallgatóim. Szinte hangos töprengésként telik el egy-egy óra. Megmutatom én a tényeket, s elbeszélgetünk azok hitelességéről, de megvizsgálunk minden belénkidegzett, átörökölt ‘bizonyosságot’ is, s rendszerint kiderül, hogy amit bizonyosnak vélünk a legjobb esetben ‘indokolt felvetés’. Ezt a ‘termékeny bizonytalanságot’ nem egyformán bírják a hallgatók. Akik számára csak a megtanulható létezik, azok szinte riadtan keresik az anyagban, hogy ‘ebből mit tanulhatok meg’. Pedig én azt szeretném, ha gondolkoznának, ha következtetnének, még az is jobb, ha helytelenül, mintha ‘bevágják’ a megtanulhatót, anélkül, hogy részt vennének a megformálásában. Figyelmeztetem pedig eleget
