Szittyakürt, 1978 (17. évfolyam, 1-9. szám)

1978-04-01 / 4. szám

1978. április hó «IttVAKÖfct 7. oldal

Indogermanenproblem, id. fentebb, 1968-as kiad. 215. old.), amelytől szarvasmarhát átvenni nem lehet, de még csak nevét sem. A szumírok a szarvasmarhát minden bizonnyal már magukkal hozták előző hazájukból, úgyannyira, hogy már a legrégibb írásos emlékeken (Uruk-kor, kb. Kr.e. 3500) írásjele van (1.: Labat, R.: Manuel d’épigraphie akkadienne, Paris, én az 1952-es kiadást használom, 138—139. old., valamint 7—8. old., V. Ö. Deimel, SL, 297. sz. jel). E korban Mezopotámiában ilyen nyelvsajátságú népről tudomásunk nincs. — Harmatta elgondolásai jelentősek abból a szempontból, hogy irányt mutathatnak a szumír elem előző tartózkodási helyét illetőleg, aholis egy ilyen néppel érintkezhetett. (Természetesen itt is mindenestől nyitva kell hagynunk, hogy ki vett, vagy vehetett, át mit és kitől!) — Harmatta e tétele tehát elsődlegesen alkalmas: Szerzőnk előzőkben ismertetett “szigetnyelv-elmélete” cáfolatára. (Gúnyolódni azon itt nem célunk, hogy a szövegben úgy érezhető, hogy Harmatta indogermánjai a szarvasmarhát “termelték” — “az élelem-termelő gazdálkodás” kezdetén talán a “kutyafájához” hasonlatos “marhafát” adtak kölcsön a szumíroknak — itt ismét a lektort kell megrónunk.)

Elismerendő, hogy általános beállítottsága ellenére is, Szerzőnk megengedőleg kijelenti, hogy — természetesen csakis akkád közvetítéssel — számos szumír szó mehetett át más nyelvekbe. — Ezt köszönjük neki! A magyar szumírológia kutatásai azonban éppen azt bizonyítják, hogy — bár akkád hatások nyilvánvaló jelenlétével — egyes nyelvekben közvetlenül igen nagyszámú szumír szó került át, s ide tartozik a magyar is. Következő fejtegetéseiben ezt elsősorban az akkád elemek vándorlásának szemléltetésével (ism.m. 77—80. old.) próbálja “ellensúlyozni” — a szumír elemekről tett megállapításokat. Azok számára, akik nem akkád, hanem szumír elemek kutatását művelik, ez mind lényegtelen mellébeszélésként hat.

Összefoglalása: “Mindez, röviden szólva, azt jelenti, hogy a sumer-magyar nyelvrokonításnak az ékíráskutatás és Mezopotámiai története felől nézve nincsen alapja” (ism.m. 80. old.) — semmi más, mint önkényes megállapítás. A “semmi alapot” odaítélhetjük bárki másnak is — legjogosultabban azonban azoknak, akik ilyen “tudományos” elvek alapján állanak. Minden kutatásnak, mindenütt és mindenkor alapja van, s ezt elvitatni: tudománytalan! — S ha Szerzőnk bizonyítani ezt akarta — akkor ugyan keservesen felsűlt! Puszta berzenkedésekkel, gyűlölködéssel, tagadással még soha senki semmit nem bizonyított. — Legfőképpen azonban, hogy ő maga az, akit komoly kutatóként számitásba venni nem szabad!

VITATKOZÁS — GÚNYOLÓDÁS

Itt látszik, mennyire sajnálatos, hogy Szerzőnk — amint előbb kifogásoltuk — munkáját nem maga tagolta láthatóan, s nem látta el szakaszait, fejezeteit címmel. Ha ezt megtette volna, használhatnánk e rész tárgyalásánál saját, magaváválasztotta fejezetcímét. Ennek hiányában ilyet magunk vagyunk kénytelenek megállapítani, a szakasz lényegi tartalma szerint. — A tárgyalásra kerülő résznek, lényege folytán, más címet nem találtunk.

E részben Szerzőnk az emigráns kutatók hibáit, gyöngéit veszi tollhegyre. Ezt még meg is köszönnénk neki, ha őszinte javítószándék vezetné. Ez valóban a haladást szolgálná. — Szerzőnk azonban nem ezt teszi, hanem: gúnyolódik éspedig rosszindulattal. Ennek zsebrerakására már senki nem köteles — s vissza is utasítjuk!

Rosszindulatának bizonyítéka, hogy egy kalap alá vesz mindenkit, nem tévén különbséget szakképzett kutató és lelkes, de felelőtlen dilettáns között. S éppen ezen a ponton keservesen melléfogott: ugyanis elfelejtett, nagy gáncsoskodásában, ott kifogást emelni, ahol ez jogos lett volna. Abban ugyanis, hogy a külföldön működő valóban képzett asszirológusok mindeddig látszólag igen keveset tettek a dilettánsok tombolása ellenében.

E hibának magunk is tudatában vagyunk. Hozzá kell azonban fűznünk, hogy megértéséhez helyzetismeret szükséges.

Tudjuk, hogy “nem mindenki pacsirta, aki énekel”. Mivel azonban a kutatási irány általános érdeklődés tárgyát képezi, elkerülhetetlen, hogy a szakmabeliek mellett a tárgyhoz műkedvelők is hozzá ne szóljanak. Megnyilvánulásaik ellenében esnek is kifogások (pl. Padányi V.: Dentumagyaria, Buenos Aires 1963., 94. old., 105. old. 8. jegyz., 121. old. 1. jegyz.; Bobula I. számos munkájában stb.). Hogy ez nem történik meg gyakrabban, oka helyzetünk. Ne feledje el Szerzőnk, nekünk nem áll rendelkezésünkre az ÄVH emigrációs sajtófigyelő szolgálata, mint őneki, s így a mi körünkben nem ritkaság, hogy egy-egy megjelent Írásról évekig, vagy sohasem szerzünk tudomást. (Ahogyan nem egy írást magam is csak Szerzőnk utalása alapján kezdtem el keresni!) — Másrészt minket más tudományos elvek vezetnek, így belátjuk azt, hogy még a gyarló Írásokat sem célszerű elnyomni: felhívhatják a figyelmet egy-egy kérdésre, amellyel aztán valaki szakavatott jobb felkészültséggel, eredményesen foglalkozhatik. Nálunk szólásszabadság uralkodik, nem mint odahaza! (V.ö.: “Itthon nem jutnak közlési lehetőséghez...”, Papp L.: A sumér-magyar kérdés. Magyar Nyelvőr 94/1970, 282. old.) — Egyszóval: ez csak részben tekinthető mulasztásnak — részint ebben a tudományos kutatás te^es szabadságának elve vezérel. — Mindazonáltal Szerzőnknek köszönettel tartozunk azért, amiért nem egy fonákságra helyesen rámutatott, s ezáltal arra is, hogy a tudomány szabadságának minden tisztelete mellett is előbbutóbb ideje egy-egy vadhajtás lenyírásának, mielőtt elburjánzanék.

Összegezve tehát: magunk is tudatában vagyunk annak, hogy a kutatás kohójában, a belégyűjtött nyers ércből kiváló nemesfém színén sok salak is úszik. A nemesfém azonban mindig elválik a salaktól. Aki pedig a kettőt megkülönböztetni nem tudja: kárát maga látja — de meg is érdemli, amit kap.

E rész tartalmával tehát ismét csak szemelvényesen foglalkozhatunk.

A nagybetűs írásmódról (ism.m. 80—81. old.) szólva megjegyezhetjük, hogy igencsak mindenki ismeri (“Bobula Ida óta” — sőt vele együtt!) az átírási szabályokat. — Úgy látszik, csak Szerzőnk nem, aki ilyet ír: “... a nagybetűs szedés nem a szó hangalakját jelöli, hanem az olvasat bizonytalan voltát...” (ism.m. 80. old.). E módszert valóban így alkalmazzuk —

valamint különleges esetekben, ha a hangérték mellett a jel-érték pontos megjelölése is szükséges, ami saját elemzéseinkben gyakran szükséges lehet. Használjuk továbbá (pl. Labat id.m.) a szumírnak az akkádtól való megkülönböztetésére is. — Ne feledkezzék meg Szerzőnk arról sem, hogy a rendelkezésünkre álló nyomdák általában nem rendelkeznek e nyelvek szükséges, különleges betűjeleivel; valamint, hogy a közlés sokesetben gépírásban, kőnyomatos eljárással történik. Ennélfogva a kiemelésnek ez egyik módját képezi. (Megengedve: nem kifogástalan, de mint szükségmegoldás, menthető.) — A figyelmeztetés nem indokolatlan, s ezt megszívlelésre ajánljuk szerzőink, nyomdászaink és korrektoraink számára.

A szabír népnévvel kapcsolatban már előbb szóltunk, a “szumír” népnév használatát illetőleg. Már ott megjegyeztük, hogy ez is célirányos. Ugyanitt említettük az egykorú “Szubartu” nevet is — itt tehát részletekre kitérnünk nem kell, megelégszünk annak megjegyzésével, hogy az ezzel kapcsolatos vizsgálatok — amelyek nem az asszirológia, hanem a történettudomány kutatási területét képezik — még nem zárultak le. Gúnyolódás mellőzése tehát felettébb indokolt, főleg hozzá nem értők részéről. Tehát újfent: “ne sutor ultra crepidam!”

Ehhez még annyit fűzhetünk hozzá, hogy Badiny Jós F.-el kapcsolatos soraihoz felettébb furcsa jegyzetet ad: “Valószínű, hogy ez volt gondolatmenetének kiindulópontja.” (Ism.m. 159. old., ad 82. old. 3. sor — helye, s összefüggése megállapíthatatlan.) — Kérdezhetjük, mi ez? Azt tudjuk, hogy az asszír-babiloni vallásos életben a májnézésnek jövendőmondás céljából jelentős szerepe volt — azt azonban figyelemreméltónak kell minősitenünk, hogy egyes asszirológusok már annyira asszírrá váltak, hogy “tudományos” munkáikban — s elsősorban is “cáfolat” céljával — maguk is béljóslatokba bocsátkoznak!

Kevéssel alább megtudjuk a belek és májak titkainak nagy ismerőjétől, hogy a szumirológusoknak immáron “címerük” is van! (Ism.m. 82. old.)

— Ezzel ugyan kivívott egy újabb “ne sutor ultra”-fricskát, ugyanis kétségesnek tartjuk, hogy Tudósunk egyáltalán tudja, mi is az a címer. Igaz, utánanézhetett volna ennek is (pl.: Bárczay O.: A heraldika kézikönyve, Budapest 1897., 1. old.) — amint már előbb is néhány másnak, akkor “philosophus mansisset”.

A szóbanforgó jelvény bizonyára az esztergomi Árpád-kori kápolna oroszlános falfestményeinek rajzát adja, amellyel feltárása óta számosán foglalkoztak. (Legutóbb Andrássy Kurta J., Életünk, 1969., átvéve: Magyar Történelmi Szemle 1/1970, 2. sz. 57—70. old.) vonatkozó saját hozzászólásaim u.ott, terjedelmük miatt csak kivonatban jelenhettek meg, 1/1970, 4—5. sz. 53. old. és 6. sz. 101—109. old., hozzá a kissé félrevezető “Magyar éremtani tanúságok” címmel.) Megjegyzésre tehát csak Szerzőnk megállapísai késztetnek.

Ezek egyike: “csak mellékesen jegyzem meg, hogy az ‘életfa’-jelkép Mezopotámiában valószínűleg ismeretlen volt” (ism.m. 83. old.). — Ez nem a “sutor”, hanem az asszirológus munkakörébe vág, s ezzel kapcsolatban egy saját írására is hivatkozik (ism.m. 159. old. 11. sor). — Hogy egy hazai asszirológus nem ismeri netalán pl. Wünsche, A.: Die Sagen vom Lebensbaum und Lebenswasser, Ex Oriente Lux 1, 2/3., Leipzig 1905; Perrot, N.: Les representations de l’arbre sacré sur les monuments de Mesopotamie et d’Élam, Paris 1937; Baurreiss, R.: Arbor Vitae, München 1938; Wildgren, G.: The King and the Tree of Life in Ancient Near Eastern Religion, Uppsala Universiteitets Aarskrift 4., Uppsala 1951.; Schmökel, H.: Ziegen am Lebensbaum, Archiv für Orientforschung (AfO) 18 (1975-58) 373—378. old.; Seibert, L: Hirt — Herde — König, Kelet- Berlin 1969; s a tengernyi, mezopotámiai pecsétek lenyomatait és leírását tartalmazó munkát, azt csak még megértjük. Megbotránkozunk azonban, hogy nem ismeri a legnagyobb hazai asszirológusunk: Komoróczy Géza: Fénylő ölednek édes örömében — A sumer irodalom kistükre, Budapest 1970, munkáját sem, amelynek 280—281. old. közötti képmelléklet-betétjének 2. oldalán egy kép, a következő aláírással ékeskedik: “Életfa és antilop. Vázlatrajz agyaglapocskán Suruppakból (a mai Fára rommező),

i.e. 2500 körül...”

A java azonban csak most következik: “Ezen ugyanis négy ékírásos jel áll, a legegyszerűbbek egyike..., ez a jel ékírásos szövegekben legfeljebb háromszor ismétlődhet egymás után...” (ism.m. 83. old.). — E sorok olvastára az árva recenzor szívét vasmarok szorította össze... Leírtam ennyi mindent, érveket és adatokat, abban a balga hitben, hogy egy asszirológussai vitatkozom! — Igaz, néha alkalmaznom kellett a “sutor” (varga) megjelölést is, arra azonban igazán nem gondoltam, hogy valóban suszterrel van dolgom! Ha valaki ugyanis még a számjeleket sem ismeri, amelyek valóban a legegyszerűbbek — menjen el barátjával harangot önteni, de ne játsszék asszirológust, szemérmetlenül ítélve eleveneket és holtakat! — E jelek ugyanis a legegyszerűbbek; az “asszirológus” már hatéves korában is ismerheti: tartsa egyszerűen pracliját az orra elé, s számoljon: 10 — 20 — 30 — 40 — 50! Még a cipőjét sem kell levetnie: a “60”-nak már más jele van! A négy nagy ékjei ugyanis semmi más, mint a “40” jele

— egyben Ea isten jele is! Az elrendezés miatt se emeljen kifogást, ez ugyanis lehetséges egysorban, kétsorban 2-2 és 3-1 elrendezésben, de ha nem is hallott még róla: létező ékjei! (L.: Labat id.m. 473. sz., 212. old.)

Szerzőnk ezáltal felmentett attól, hogy az írása következő jónéhány oldalának tartalmával egyáltalán foglalkozzunk. Semmi más ez, mint egy csomó nyelvöltögetés, gúnyolódó gáncsoskodás, kákán-csomókeresés. Megjegyzésünk mindössze annyi: az, aki “tudásának” az előbbiekben ilyen kiáltó bizonyítékát adta, mindenestől tartózkodjék attól, hogy mások bármi munkájáról bármi megjegyzést merészeden tenni!

Csupán egyetlen további megjegyzéséhez kívánunk hozzászólni, mert ez lényegi kérdés. Szerzőnk mosdatlan tollára veszi Deimel A. “Vízözön előtti” szótárát. (Sumerisches Lexikon I—III, 7 kötetben, Roma 1925—1937 — ism.m. 103., hozzá 163. Old.) Pontosan ő, aki az előzőkben felróttakat engedte meg magának! — Minket itt csupán az érdekel, hogy megengedve, Deimel munkája, a kutatás nagymértékű haladtával, a mai igényeknek csak megfelelő kiegészítésekkel felel meg — megkérdezzük, Szerzőnk vajon mit használ szótárként?... — Megnyugtathatunk min