Szittyakürt, 1978 (17. évfolyam, 1-9. szám)
1978-04-01 / 4. szám
6. oldal «lTTVAKÖUT 1978. április hó — Ez esetben hiába hálálkodunk akár az “összehordott anyagnak”, akár a “sémi összehasonlító nyelvtudománynak” (ism.m. 69. old.). A konvenció, hetet-havat összehordva is, bizony csak konvenció marad, legyen az sémita, vagy nem-sémita! — A beismerés azonban felettébb lényeges: az “akkád”-ról — hála a sémitáknak — vannak pontosabb ismereteink; a többiről: hála a “sémitáknak” — nincsennek! — Vajon, mi lenne, ha e kérdések kutatásában végre “nem-sémiták” is, teljes elismertséggel, bekapcsolódhatnának?. .. A SZUMÍR NYELV ROKONSÁGÁRÓL Ügyes szerkesztéssel Szerzőnk e tételével összekapcsolja az előző részt a következővel: mivelhogy a szótárak szumír szavai átírásban szerepelnek, ami csak konvenció, tehát nyelvhasonlításbani felhasználásra alkalmatlanok... Ha ez így van, amint előbb kifejtettük, méginkább így van ez a többi ékírást használó nyelv esetében is. írja: “A sumerológia egyelőre nincs abban a helyzetben, hogy a sumer szókincset a megbízható eredmény reményében vesse össze más nyelvekével” (ism.m. 69. old.). — Ha ez igaz, ezt a többi ékírást használó nyelvre is ki kell vetítenünk. Eszerint: azok sem hasonlíthatók megbízható eredmény reményében! Tehát akkor mese az, hogy az akkád, babilón és asszír az “sémita”, vagy hogy a hettita “indogermán”! — Ezt akarta volna Tudósunk állítani? A másik ebből leszűrhető tanulság: ha a szumír a más nyelvekkel való összehasonlításra “jelenleg alkalmatlan”, akkor az eddigi “tudományos” megállapítások is alaptalanok! — A szumír ugyanis, alkalmas vagy sem, már hasonlították. (Maga is felsorolja, mi mindennel — maga is megállapítva a lista hasonlóságát ahhoz, amellyel a magyart is összehasonlították; ennek vajon nem lehet-e valami ésszerű oka?...) — És megállapították: a rokontalanságát! (A magyarét, ugyanazokkal összehasonlítva: nem! Az “finnugor” marad, ha tetszik, ha nem. Tiltakozni csak a magyarok tudnak; sem a szumírok, sem a finnugor-ősök nem tehetik ezt.) Megnyugtathatunk azonban mindenkit: a tétel nem áll. A szumír szövegeket kielégítő megbízhatósággal tudjuk olvasni s értelmesen fordítani, és megbízható szószedeteink vannak. Ami változás, módosítás még a további kutatás során előállhat, nem lesz lényegbevágó. — Ha azonban, amint Szerzőnk beállítani szeretné: mindez csak “konvenció”, akkor azt kell leszögeznünk, hogy az ilyen csak konvenciókkal dolgozó docta ignorantiá-nak nincs semmi joga ahhoz, hogy bármi más felfogás irányában kifogást merészeljen emelni, csupán csak azért, mert az netalán eltér az ő “konvencióitól”. — Végeredményben tehát Szerzőnk maga indokolja egy újfelfogású, újirányú kutatás égető szükségességét! (Hogy puskája visszafelé sült el, s érvelésével éppenséggel azt bizonyította, amit legkevésbé akart — hozzátartozik a dolgok természetéhez.) Tétele bizonyításául felsorol néhány más nyelvet, amelyek beszélői az ókori Közelkelet életében jelentős szerepet játszottak (elámi, hurri, urartui, hatti, stb.). Ezeket a tudomány ma mind “rokontalanként” ismeri (ism.m. 70. old.). — Feltűnő itt, hogy valamennyi felsorolt nyelv ragozó (agglutináló) szerkezetű. E sajátságuk közismert, mégis összehasonlításuk egymás közt, a szumírral, s a magyarral és rokonnyelveivel mindeddig elmaradt! (Mindössze Csőke S. és Bobula I. néhány bevezető vizsgálódásáról van magánúton tudomásom.) E téren tehát még igen sok a tennivaló, s ebben jelentős szerep vár a magyar kutatókra. Feltételezésének — sokkal inkább konok tagadásának — alátámasztására Szerzőnk még egy új elmélettel is szolgál: a “szigetnyelvek” elméletével. (Időközben, ugyancsak Szerzőnk tollából egy újabb írás is megjelent: A sumer nyelv rejtélye, mint őstörténeti probléma; Valóság 19/1976, 10. sz., 102—107. old.; eme elmélet népszerűsítésére. — E kérdéssel behatóbban kell foglalkoznunk, amelynek helye nem itt van. Itt csak a leglényegesebbekre térünk ki, ami ebből a tárgyunk szerint érdekel.) Lényege az, hogy hagyjuk a csudába a sokféle “rokontalannak” ítélt nyelv kapcsolatainak kutatását, hanem fogadjuk el őket “sziget-nyelvként” — mivel a rokonság keresése “meggyőző eredménnyel nem kecsegtet” (ism.m. 70. old.). — Azaz: “meggyőző eredmény” csakis sémita és indogermán vonatkozásban engedélyezett! (Amit nem értünk, ha ez így van, miért nem “szigetnyelv” akkor a magyar is, s miért kell mindenáron “nyelvcsaládba-nyomorítani”?) Ésszerűség, logika szempontjából e “szigetnyelv”-elméletnek legsúlyosabb hibája, hogy figyelmen kívül akarja hagyni a világ természetes rendjének legalapvetőbb szabályát: semmi e világon ok és okozati összefüggések, előzmények — élőlények esetében elődök és kapcsolatok, viszonyok nélkül létre nem jöhet. Mindennek és mindenkinek tehát vannak — vagy legalábbis voltak — elődei, ősei, tehát családja, rokonai is. Komoróczy Gézának csakúgy, mint a kacsacsőrű emlősnek — legfeljebb tudásunk mai állásán nem ismerjük azokat. Semmi jogunk azonban emiatt ezek puszta létében is kételkedni! — All ez a “szigetnyelvekre” is. A nyelvkapcsolat-nyelvterjedéssel kapcsolatos elméleteket illetőleg Szerzőnk Hajdú P., Róna-Tas A. és Harmatta J. nevének említésénél (ism.m. 72. old., hozzá megj. 154. old.) elfelejtette megemlíteni a hasonló elvek alapján az indogermán elméletekkel szembehelyezkedő korábbi tudósok munkáit, mint: Trubeckoj, N. Sz.hg.: Gedanken über das Indogermanenproblem (előad, a Cercle linguistique de Prague előtt, 1936. XII. 14.) közölve: Acta linguistica 1 (1939) 81—89. old.; Solta, G.: Gedanken zum Indogermanenproblem, 1.: Festschrift zum 400-jahrigen Jubilaeum des humanistischen Gymnasiums in Linz (1952) 153—166. old.; Pulgram, E.: Indo-European and “Indo-Europeans”, 1.: The Tongues of Italy, Cambridge Mass., 1958, 139—156. old. — E három, éppen azért soroljuk, az érdeklődők könnyebbsége kedvéért, újra kiadva: Scherer, A. (szerk.): Die Urheimat der Indogermanen, Wege der Forschung 166. köt., Darmstadt 1968. c. gyűjtőkötetében. (Trubeckoj: 214—223., Solta: 324—345; Pulgram (Gutbrodt, M. L. német fordításában): 455—477. old. — Az ötlet tehát nem új, de indogermán viszonylatban eléggé veszélyes. Tudományos nézetei pl. Trubeckoj hercegnek közvetve életébe kerültek: a súlyosan szívbeteg tudós, aki az indogermán fajelméletet bírálat tárgyává tette, Ausztria megszállása után a Gestapo egyik kihallgatása után — bár nem bántalmazták — szívroham áldozata lett. (L.: Jacobson, r. /közi./: Autobiographische Notizen von N. S. Trubetzkoy; függelékként: N. S. Trubetzkoy: Grundzüge der Phonologie, 5. kiad., Göttingen 1971, 288. old.) A javaslat, hogy az “őshaza-kérdést” quasi “hanyagoljuk el” (ism.m. 73-74. old.) mivel ilyen “nincs is” ismét lehet kényelmes — egyes köröknek — azonban semmi esetre sem tudományos. — Ha, mint ennek látszatát Szerzőnk is kelti, a szumír kérdéssel valóban tudományosan kívánunk foglalkozni, úgy ezt a megközelítési formát el kell utasítanunk. Mivel tudott dolog, hogy a szumírok Mezopotámiába máshonnan érkeztek (érkezésük idejét megállapítani igyekszik pl. a Szerzőnk által idézett Jones, T. B. is: The Sumerian Problem, New York—London—Sydney—Toronto 1969; 1.: ism.m. 9. old., hozzá 119. old. — hivatkozások esetén illik a hivatkozott munkába legalábbis betekinteni!) — úgy ennek kérdését megvizsgálni sokkal tudományosabb ténykedés, semmint elméleteket kiagyalni arra, hogy ezt a vizsgálatot ne kelljen megejtenünk! Ilyesmi lehet politikai célkitűzés — tudományos azonban semmiképpen! Az pedig, hogy egy-egy nyelv a maga korában messze beszélőinek települési határán túlterjedjen — méghozzá a nyelvközlő írással együtt — mindenestől átütő jelentőségű kultúrhatásáról tanúskodik, amely esetben “szigetnyelvről” beszélnünk egyszerűen lehetetlen. — Ennek éppen szumír vonatkozásban eleven bizonyságául szolgálnak az Eblá-ból (Szíria) származó legújabb leletek. (Szerzőnk mentségére szolgál: ezek kb. könyve megjelenésének idején váltak ismertté, erről tehát nem tudhatott.) — Ez eddig ismeretlen ókori birodalom egyik székhelyén megtalált igen gazdag írásos anyag (nagyjából késő-Fara, azaz Kr.e. 2500 utáni korból) a szumírnak messze határain túli, rendkívüli mértékű hatásáról tanúskodik. Úgyannyira, hogy az eblai nyelvet — éppenséggel “a megbízhatóan nem ismert” sőt “hasonlításokra alkalmatlan” szumír segítségével fejtjük. A “szigetnyelv-elmélet” tehát ezzel dugába dőlt. Mindazonáltal egyetértünk Szerzőnk megállapításával: “Csak az a magyarázat bír történeti érvénnyel, amely nem pusztán valamely nép sorsát kutatja, hanem ennél sokkal egyetemesebb jelenségét: az egynemű nyelvi tömbök kialakulásának folyamatát tudja érthetővé tenni” (ism.m. 75. old.). — Kérdezzük: ha Szerzőnk ezt ily szépen meg tudta fogalmazni — miért nem teszi magáévá saját tételét? Pontosan ez az, amit mi, magyar szumirológusok keresünk és vizsgálunk — és ő az, aki ez ellen kétségbeesetten kapálózik. Mi lenne az oka ennek?... A KÖLCSÖNSZÁVAK KÉRDÉSÉRŐL “A sumer nyelv, amennyire ma ismerjük, tele van idegen szavakkal” — írja Szerzőnk (ism.m. 75. old.). Felettébb meglepő ez, azok után különösen, hogy alig néhány oldallal előbb nagy buzgalommal éppen azt igyekezett bizonyítgatni, hogy a szumírt “amennyire ma ismerjük”, pontosan olvasni sem tudjuk, amit róla tudunk “csak konvenció”, s mindez legkevésbé sem alkalmas hovátartozandóságának megállapítására, mégkezésbé rokonításra. Meglepetéssel látjuk azonban, hogy e “semmire sem alkalmas” nyelv egyre mindenesetre alkalmas — tehetséges zsonglőrök kezében — éspedig arra, hogy benne “idegen” azaz “jövevény”-szavakat fedezzünk fel! Leghelyesebben úgy járnánk el, ha ezt a részt figyelembe sem vennénk — hiszen mondanivalóját már maga írója ütötte agyon, kevéssel előbb. — Nem tehetjük azonban ezt ismertetésünkben, ugyanis felettébb jellemző tüneménnyel állunk szemben: ugyanazzal, amely saját nyelvünk esetében is felháborít minden jóérzésű magyart. Amint a mi nyelvünk szókincsét is elajándékozgatták a szélrózsa minden irányába, ugyanez a folyamat elkezdődött immár: a szumírt illetőleg is! (S nem zárhatjuk ki azt a megérzést, hogy a mozgató erők is ugyanazok. Valaki fél, hogy a hasonlítás és egyeztetés végülis mégis eredménnyel jár — a “jövevényszavakkal” tehát elébevágni igyekszik a fejleményeknek, hogy majdan a veszett fejszének legalább a nyele menthető legyen.) Nézzük azonban, milyen “jövevényszavakkal” van dolgunk. — Kezdődik természetesen a sémi eredetű szavakkal. Ezzel kapcsolatban csak annyit jegyzünk meg, hogy a tudományos logikát alig, legfeljebb a faji elfogultság igényeit kereshetjük ilyen elképzelésekben. Aligha hihető, hogy egy, már írással, teljes berendezkedéssel, magas kultúrával rendelkező nép, amelynek vívmányait már mások is folyamatosan átveszik — egy félévezred múlva a megjelenő kóbor kecskepásztoroktól átvételre alkalmas szavakat sajátíthatna el. (E megállapításunk nem vonatkozik a későbbi együttélés folyamatos és kölcsönös átvételeire, aholis nem “kölcsönzés” hanem nyelvkeveredés folyamatával van dolgunk; úgyannyira, hogy ez végülis a szumír teljes háttérbeszorulását eredményezte. — E jelenség is vizsgálat tárgyát kellene képezze; ez azonban nem nyelvészeti, hanem sokkal inkább népismereti, ethnológiai probléma, és összevetendő más “turáni”-nak ismert népek nyelvcseréjével.) — Az ős-kölcsönzés kérdését tehát nagyrészt igencsak elintézhetjük romantikus faji-színezetű vágyálmokként; amint magyar vonatkozásban a “szláv jövevényszavak” kérdését, amely a sorozatos felülvizsgálatok próbakövén teljesen szétmorzsolódott. A feltételezett “ősnépek” esete ki nem zárható; ha e népekről a további kutatás során többet tudunk meg, akkor — de csak akkor! — érdemes e kérdéssel foglalkoznunk. E “jövevényszavak” csoportja már régebben ismeretes, helynevek, de egyes kultúrszavak síkján is. Velük tovább foglalkoznunk nem lehet, mert ahogyan Szerzőnk is írja: “egyelőre azonban még ez a ‘nyelv’ sem azonosítható” (ism.m. 76. old.). — Feltűnő itt, e régismert kérdés újbóli népszerűsége, s bár “a szumír nem tartozik sehová”, sőt “szigetnyelv” — e még-ismeretlenebb nyelvek “indogermánná” lesznek... S a végén még, magyar analógiára, megérthetjük, hogy egyenesen a németről vagy szlávról van szó... A törekvés iránya ugyanis: ugyanez! Figyelemreméltó azonban Harmatta J. Szerzőnk által idézett megfigyelése (ism.m. 76. old., hozzá jegyz. 156. old., ad 11 sor) — bár egészen más vonatkozásban, mint ahogy Szerzőnk ezt értékesíteni akarja. Ugyanis: “indogermán” átvételről a szumír esetében — legkevésbé pedig a legősibb szóállományba tartozó “szarvasmarha” szónál — márcsak azért sem lehet szó, mert ezt a fogalmat a Kr.u. 19. sz. német tudósai találták ki. E fogalom egy nyelvészeti műszó (1.: Trubeckoj: Gedanken über das
