Szittyakürt, 1978 (17. évfolyam, 1-9. szám)
1978-04-01 / 4. szám
1978. április hó «ITTVAKÖfct 5. oldal KÖNYVISMERTETÉS KOMORÓCZY GÉZA: SUMER ÉS MAGYAR? (MAGVETŐ KIADÓ, “GYORSULÓ IDŐ” SOROZAT, BUDAPEST, 1976. ISBN 263 270 294 8. — 169 old., k80. — Ft 6.50.) (Folytatás) A KUTATÁS REAKCIÓJÁRÓL Az alcímben idegen szót használtunk. Ennek oka, hogy az ism. m. e szakaszának tartalma kétirányú: hatásokról és visszahatásokról beszél. Amint kitűnik: a hatást az otthoni, a kutatási irány eredményeit magukévá tevő körök igyekezetének (a helyzet folytán gyér) gyümölcsei jelentik — a visszahatás pedig: az ennek ellenében foganatosított (végeredményben: az azt foganatosító kör részéről siralmas kapálózásként ható) “védelmi intézkedések” egyoldalúan-részrehajló ismertetése. Bevezető bekezdése értelmetlen? a ‘sumer-magyarológia’ hatása észrevehető olyan területeken is, amelyek nem állnak e nézetek hatása alatt” (Ism.m. 57. old.). — Tohuvabohu, abrakadabra: hagyjuk az Olvasóra annak — saját ízlése szerint való — megállapítását, hogy “hat-e a hatás ott, ahol nem hat”. — A lényeg: annak hallgatólagos elismerése, hogy fcu'ok vannak! “A hatás hat ott is, ahol nem hat...” — Magyarán: a kutatási irány megtermékenyítette a magyar tudományok számos szakterületét; akár tetszik ez egyeseknek, akár nem. Természetesen: a körök elválnak. — Szerzőnk és társai ezt “hivatalból” rosszalóan nézik, azonban “panta rhei” (minden folyik, forog). — Az eddigiekben Szerzőnknek a tárgyilagosság hiányát voltunk kénytelenek felróni. Itt, azonban, ahol az nem a célja, érdemét kell elismernünk. Siralmai által ugyanis akaratlanul a helyzet valóságos képét adja — bár az pontosan azzal ellenkező, mint amit festeni akar. Az Illyés Gyula-féle Petőfi-életrajz (ism.m. 57. old., hozzá: ad 58. old. 8. sora 151. oldalon: Petőfi Sándor, Budapest 1963.) keveset jelent. Mindössze annyit csupán, hogy “vannak még hibák, elvtársak”! Nem meglepő az sem, hogy Szerzőnk pontosan itt látta jónak, hogy eleget tegyen a finnugoros iskola élharcosaira jellemző “illemszabálynak”, amely abban áll, hogy a “vérbeli tudós” bele kell marjon vagy rúgjon a megboldogult Horvát István (1784—1846) emlékébe. — Megdöbbentően jellemző, hogy e nagytudású polihisztor, miután ráakasztották a “délibábos” jelzőt — izzó hazaszeretete miatt! — valamennyi, a finnugoros irányzatnak nemtetsző nézetért “felelőssé vált”. (Szerzőnk is kapcsolatba hozza személyét és munkásságát — még a magyar szumirológusokéval is!) — Hogy az őt ócsárolók milyen módszerekkel dolgoztak, láthatjuk Szőcs I. id. munkájából (1. fentebb: 1561. old.). Egyetértünk Szőcs I. megállapításával, hogy Zsirai et Cie. hatására, e tudósunkat csak rosszindulatú paródiákból ismerik még azok is, akik tudományos hírre tartanak igényt. — Az igazság az, hogy Horvát I. korának legnagyobb műveltségű tudósa volt. Ennek bizonysága kéziratainak gyűjteménye, amelyet a Magyar Nemzeti Múzeum Széchenyi-könyvtárában őriznek, s a “tudós urak” részére hozzáférhető lenne, ha őket ez érdekelné! (L.: Nagy S.: Horvát István kéziratai a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában, Magyar Könyvszemle 8 — 1883, megj. 1884 — 1—26. old., amely kimutatás 247 címet — önálló munkát — tartalmaz, a nyelvtudomány, hazai történelem, jogtörténet, egyetemes történelem, irodalomtörténet, könyvészettudomány, s egyebek terén.) E tudósunk jelentőségének átértékelésére szükség volna, annál is inkább, mert érdemeit már a nézeteivel szembenálló külföldi szakkörök is kezdik elismerni — ugyanakkor tevékenysége még mindig a saját nagyjait vad kéjjel sárbatipró “magyarok” éretlen és ízléstelen — de legfőképpen alaptalan — élceinek védtelen céltáblája! Lám, Szerzőnk is belémart. — Jellemző az is, hogy Nagy S. fentebb id. írása hiányzik még a Szerzőnk által nagyratartott Kenyeres Ä. (szerk.): Magyar Életrajzi Lexikon (I. köt., Budapest 1967, 742. old.) irodalmi utalásaiból is. Vajon miért?... Kesereg Szerzőnk azon is, hogy a nagynevű Körösi Csorna Sándor Társaság éppen az ő egyik előadására nem volt kiváncsi. Amint ő maga írja: “az éles vitáktól való félelemnek kell tulajdonítanom” (ism.m. 59. old.). — Elhisszük, de ki is egészíthetjük: független szellemek még mindig vannak! A Társaság egyszerűen hű maradt névadójának elveihez. Amint az is egy kézlegyintéssel elintézte isteni sugallatával szemben érzéketlen honfitársainak szűkkeblűségét, s szellemi függetlenségét megőrzive, célja elérésére: nekiindult gyalog — úgy látszik, nevének kései tisztelői is átérezték a szellem szabadságának fontosságát! így jártam volna el én is! Ha már előadások keretében igazat, és tudományt nem népszerűsíthetek: legalább annyit még tehetek, hogy a hamisat meghallgatni nem vagyok hajlandó. — És áldott legyen ezért is a nagy, nyomorában-dicső, konok székely emléke, mindörökké! Ugyanígy jellemző a “Kassai Kódex” ügye. — Köztudomásúlag, ezt “elirtotta” a népidemokrácia — nyitvahagyva, hogy tudatosan-e, vagy sem. A fennmaradt részleteket kiértékelő Fehér M. J. munkáját azonban azért hamisításnak nyilvánítani, amiért annak vallástörténeti kiértékeléséből szumír kapcsolatok is levezethetők, ellenkezik minden tudományos módszerességgel. Ezen az elven “hamisításként” kezelhetünk bármit: Szerzőnk írását is — mivel az is szumír vonatkozásokkal foglalkozik! Szerzőnket ezúttal másodszor kell rendreutasítanunk a “ne sutor ultra crepidam!” idézésével! Mályusz E. forráskritikáját ez esetben is érvényesnek fogadjuk el, Szerzőnk és védencei avatatlan öklendezésével szemben! A szakember e téren Mályusz E. — s mind Szerzőnk mindpedig idézett szavai szerint, védencei is: kontárok! Orbán Ä. tevékenysége eléggé ismert ahhoz, hogy ehelyütt nem kell ezzel behatóan foglalkozzunk. — Az ezzel kapcsolatban leírt 1973-i eset bemutatása oly zavaros, hogy ebből szinte azt olvashatjuk ki, hogy az Akadémia kapitulált. — A jelek, sajnos, nem erre mutatnak, inkább arra, hogy Akadémiánk változatlanul még azt sem hajlandó tudomásul venni, hogy egy új tudományos irány létezik. A párizsi XXIX. nemzetközi orientalista kongresszus eseményeit illetőleg megjegyeznivalónk annyi: Szerzőnk ezen részt nem vett. Ennek megállapítása elegendő, ugyanis az érintett Badiny Jós F. ez ügyben már válaszolt. E rész eredményeit összegezve abban állapodhatunk meg. hogy tetszik vagy sem — a “hatás” bizony “hat ott is, ahol — nem hat”! S nyilvánvaló, hogy ilyen “fából vaskarikákat” Szerzőnk “tudományos igénye” számlájának terhére kell írnunk, s ilyesmiket “cáfolat” kifejezett igénye esetében el nem fogadhatunk. AZ ÉKlRÁSRÓL Itt kezdődik az a rész, amelyről már megállapítottuk, hogy rendszeresség esetén e kérdések taglalása a tanulmány elejére illenék. Kifejtettük azt is, hogy e helycsere nyilvánvaló céllal történt, s ezt kifogásoltuk is. — Az alapmunka szerkezete kényszerít arra, hogy ezt itt tárgyaljuk, bár ezzel csak az ismertetett írás tehertétele növekszik. A felelősség a szerzőn! Megemlítettük, hogy szemmelláthatólag Szerzőnk e kérdéseket tudatosan, sőt: szándékosan tárgyalja itt. Célja nyilvánvalóan az, hogy az előzőkben már (általa vélve) “megsemmisített” irányzatra itt és ezzel mérjen végső megsemmisítő csapást. — Amint láthattuk, az előző “megsemmisítés” sem járt eredménnyel. E “végső csapás” is csupán az előzők nevetségességét koronázza: “nagyot üt a levegőbe”. Hatásos bevezetését, az ékíráskutatás nehézségeit, amint említettük, a tanulmány elején tárgyalta volna minden jóindulatú hozzáértő. Ezek fölött a magyar szumirológusok nem “siklanak el”. Éppen ezek tudatában — de tudatában a létrehozó oknak is: hogy az eddigi kutatásban éppen a magyarok, helyzetüknél fogva nem kapcsolódhattak be — igyekeznek a fennálló nehézségeket megoldani. Az itt nyújtott összefoglalással nagyjából egyetértünk. (Az egyes részlet kérdésekkel foglalkozó szakvitáknak nem itt a helye.) Meglepő azonban, hogy míg az eddigi részekben Szerzőnk stílusa oly gördülékeny, hogy esetenként furfangos szófűzéseket is alkalmaz, addig e részben, helyenként, mondanivalóját sem tudja szabatosan kifejezni. Oka ennek bizonnyal az idegennyelvű szakkönyvekből vett adatok összesűrítésének igyekezete. (Brevis esse laboro, obscurus fio — rövidségre törekszem, homályossá válók.) Ezt azonban a lektorok is észrevehették volna — ha azok ehhez értenének! Példaként: “Puha, finom — iszapolt — anyagra (s nem ‘cseréptáblá’ra!) írtak, az agyagtáblába az egyik végén laposra metszett náddal, íróvesszővel nyomták (s nem ‘vés’-ték!) a jeleket.” (Ism.m. 65. old., kiemelés tőlem.) — Értsd: nem az agyagtábla egyik végén nyomkodták a jeleket a laposra metszett náddal, hanem a nádat vágták laposra az egyik — vagy akár mindkét — végén, s azzal nyomkodták a jeleket a táblákba. — A zavart talán a rosszindulatú közbeszúrások okozzák. Úgy tesz ugyanis, mintha a magyar ékírás-kutatók, vagy akár az érdeklődő művelt közönség, nem tudnának különbséget tenni egy ékírásos agyagtábla (amely csak néha “cserép”, mert csak fontosabb okmányokat égettek cseréppé — s néhány leégett könyvtárépületben őrzött anyag vált azzá) — és a görög—római korban kisebbfontosságú feljegyzésekre valóban használt cserépdarabok (osztraka) között! De ügyefogyott az oldalvágás azért is, mert minden hat éves gyermek tudja, hogy náddal cserépre “vés”-ni nem lehet. Ugyanígy: “Az írás balról jobbra halad, a sorok egymás alá kerülnek...” (u.ott, alább). — Ez sem áll. így mi olvassuk az írást. Az író az agyagtáblácskát bal keze természetes állásával tartotta, s jobbjában az íróvesszőt, felülről-lefelé haladva, s a sorokat jobbról-balra vezetve írt (1.: Falkenstein, A.: Das Sumerische — id. fentebb — 7—8. old.). Vagy: “Az ékírás mind a mássalhangzókat, mind a magánhangzókat jelöli” (ism.m. 66. old.). — Ez nem igaz! Csak az önálló magánhangzók jelölésére vannak külön jelek. (Talán ezt akarja következő mondatában érzékeltetni, amely azonban minden, csak nem szabatos.) A jelek hangértéke általában: V, VK, VKV, VKVK; KV, KVK, KVKV, KVKVK (aholis: V—vokális, magánhangzó; K—konszonáns, mássalhangzó). Célszerű lett volna továbbá a polifónia (némely jel többféle olvasattal bír) és a homofónia (egy hangértéknek többféle jele van) jelenségének kissé behatóbb ismertetését adni. (Az utóbbira ki sem tér!) — Ugyanis éppen itt, e kérdések megoldásánál lehet a magyar hasonlításoknak rendkívüli értéke. Ez olyan ismeret-anyag, amellyel a magyarul nem tudó külföldi szakember, helyzeténél fogva, nem rendelkezik. Ugyanez vonatkozik a szójelekre is. Itt írja: “A szójelek nagymérvű használata csak a sumer ékírásra jellemző; azokat a sumer szövegeket, amelyek a szokásos szójelek helyett szótagjelekkel vannak írva, ma még csak roppant nehezen értjük.” (Ism.m. 67. old.) — Nos, ezt a mondatot viszont én nem értem! Ami a szumír szövegeket illeti, ez lehet Szerzőnk egyéni nehézsége — én magam ilyesmit nem tapasztaltam. Egyetértünk abban, hogy az ékírás a defektiv írások közé tartozik, vagyis, hogy az írás a beszélt nyelvet nem képes tökéletesen visszaadni. Ilyen írásrendszer több van, számos még ma is használatban. Ilyenek a magánhangzókat egyáltalán nem, vagy csak felületesen és tökéletlenül jelölő, elsősorban sémita nyelvek használatában elterjedt héber, szír, arab, stb.; a mássalhangzókkal egy jellé kombináló ethióp, India többféle írása, a koreai, tibeti; s végül a valóságos szótagírások: a japán hiragana és katakana. Ennek ellenére is erősen túlzás lenne azt állítanunk, hogy az e nyelveken írt szövegeket ne tudnánk szabatosan olvasni! Sőt: nem egy (kiemelendően: a szanszkrit) igenis nyelvhasonlítások alapját képezte, s ennek értékében a tudomány mindmáig egy pillanatig sem kételkedett! Vigyázat azonban, Tudós Úr! Ha helytálló az, amit ír, vagyis, hogy a szumír olvasata “csak konvenció” — akkor nemhogy ugyanúgy, de sokkalta inkább “csak konvenció” a többi ékírást használó nyelv olvasata is!
