Szittyakürt, 1978 (17. évfolyam, 1-9. szám)
1978-03-01 / 3. szám
2. oldal SZITTVAKÖfet 1978. március hó kezdte meg a munkát az Erdélyiakció sikeréért. Levelek és telefonok sorozata után február 19-én a HSzM vezetője és a HSzM külügyi vezetője Washington, DC-be utaztak, ahol a Honorable Robert J. Dole Rep. US Senatorral (Kansas) és a Honorable Edward J. Patten Dem. US képviselővel (New Jersey) találkoztak és tárgyaltak az Erdélyi Világszövetség keretén belül. Béki Zoltán püspök, az AMSz elnöke és az EVSz alelnöke, majd Pásztor László, az AMSz igazgatósági elnöke közreműködésével Paposi-Jobb Andor és Molnár Lajos ismertették az Erdélyi Világszövetség vacsoráján a HSzM erdélyi akcióját. Molnár Lajos felkérte Sen. R. J. Dole-t arra, hogy a közeljövőben fogadja a HSzM Erdély-akciójának delegátusait, akik az Egyesült Magyar Emigráció akaratát kifejezvén, 200 szervezeti aláírást kívánnak átadni azzal a megbízással, hogy ő nyújtsa át, mint a magyarság akaratát, James E. Cartemak, az Egyesült Államok elnökének! Továbbá, a HSzM vezetőségi tagjai, taktikai megbeszélést folytattak Sen. Dole-val és Pásztor Lászlóval. A Hungária Szabadságharcos Mozgalom 1,000,000 egyéni aláírást fog összegyűjteni 1980-ra amikor is Új elnök-választás lesz folyamatban az USA-ban! Magyar Testvéreink! A HSzM Erdélyért való küzdelme csak egy része annak az önfeláldozó munkának, amelyet már 1956 óta végez szeretett hazánk és magyar kultúránk védelmében — turáni testvériségünk erősítésében! Egyesült erővel — kéz a kézben többet tudunk tenni még ezen felül is a jövőben! Támogasd harcunkat! Írd alá te is a “Carter-Petition”-t amikor azt kiküldik neked, vagy amikor egy magyar testvér felkér arra téged! Tegyél meg mindent, hogy te is segédkezhess az aláírások gyűjtésében, munkánk segítésében, anyagi támogatásában! Magyar testvérek, asszonyok, fiatalok! Kíséijétek figyelemmel felhívásunkat, mint ahogyan Taba János magyar testvérünk tette feb. 19-én, aki nagy tudással és igaz magyar vendégszeretettel fogadta vacsorára az amerikai politikusokat, magyarokat, emigrációs vezetőket — az Erdélyért küzdőket — a gyönyörű Old Budapest Restaurantjában (Fairfax, Virginiában!). Elismerésünk és köszönetünk Erdély megmentésében teljesülhet majd igazán! —= HÍREK — * Januárban Budapesten tartózkodott William Passmoro, a sydneyi új, nagy operaház szcenikai főnöke. Megbeszélést folytatott a Kulturális Kapcsolatok Intézete illetékeseivel, valamint az Operaházzal egy 1978 őszén megrendezendő kiállításról. A nagyszabású kulturális esemény lényege, hogy az ausztrál közönségnek bemutassa a magyar operakultúra történetét és fejlődését napjainkig. * * * * Tavasszal rendezik meg Budapesten az európai immunológusok kongresszusát. Mintegy 1500 orvost, gyógyszerészt, biológust és más szakembert várnak a tanácskozásra. A rendkívül nagy érdeklődés az immunológiának az orvostudományon belüli jelentőségét jelzi. Az európai országokon kívül több szakember jelentette be részvételi szándékát Kanadából, az Egyesült Államokból, Ausztráliából és Japánból is. KIRÁLY KÁROLY MÁSODIK BEADVÁNYA VINCZE JÁNOS elvtársnak a RKP KB-a tagjának Bukarest Kedves Barátom, aggodalom és gond fűti soraimat, mert arról szeretnék írni Önnek, hogy az utóbbi időben országunkban mi módon foglalkoznak a nemzetiségi kérdéssel, hogyan végzik munkájukat — országos és megyei szinten — a Dolgozók Nemzeti Tanácsai. A nemzetiségi kérdés különböző aspektusairól több mint három hónapja írtam Verdet elvtársnak és — ahogy Önnek is tudomása van róla — fölvetettem a problémát a Központi Bizottság legutóbbi ülésén ugyanúgy, mint a Maros Megyei Tanács ezévi tavaszi ülésén. Egyébként észrevételeit, kritikáit, javaslatait a központi és megyei tanácsok több tagja is elmondta már. Jómagam több mint egy éve kértem, hogy ez ügyben a Legfelsőbb Pártvezetőség előtt fogadjanak kihallgatáson. Mély csalódással vettem tudomásul. hogy nem fogadtak és levelemre sem kaptam semmiféle választ. A kérdéskörrel kapcsolatos néhány gondolatomat, töprengéseimet szeretném megosztani Önnel. Elsőként említeném az ezen Nemzetiségi Tanácsok munkájára vonatkozó problémát, vagyis azt, hogy a Nemzetiségi Tanácsok hogyan, milyen módon fejtik ki tevékenységüket. Ismeretes, hogy az ezen Tanács létrehozására vonatkozó, immár tíz éve elfogadott párthatározatot országunk különböző nemzetiségű dolgozóinak milliói fogadták el és üdvözölték megelégedéssel, mert mélyen átgondolt, a nemzeti lét megőrzéséért felelős tettet láttak benne, olyan szerevezeti keretet, amelyen keresztül hallathatják gondjaikat-bajaikat, amely elősegíti társadalmi, anyagi és szellemi életük fejlődését. Annak ellenére, hogy már kezdetben a szervezeti felépítés ugyanúgy, mint a működési szabályzat szűknek, elégtelennek bizonyult, a Tanácsok tevékenységében mégis bátorító-ösztönző jelek mutatkoztak. Gyűléseken szabadon, nyíltan lehetett tárgyalni, a sok javaslat közül jópár meghallgatásra talált, volt néhány plenáris ülés is, melyen részt vett Ceausescu elvtárs és Maurer elvtárs stb. Élénk visszhangot és örömteljes megelégedést váltott ki Ceausescu elvtársnak az a beszéde, amelyet a Nemzetiségi Tanácsok közös plenáris ülésén mondott 1971 tavaszán. Sajnos, a megelégedés, a remény rövid életű volt. A gyakorlatban bebizonyosodott, hogy ezek a szép, sok igaz alapelvet magukba foglaló beszédek nem érettünk vannak, hanem a propaganda, különösen a külföldnek szánt propaganda céljait szolgálják. Általánosan ismert tény, hogy az igazság érvényessége a tartós életrevalóságban, a szavak és tettek teljes összhangjában nyilvánul meg. Meg kell állapítanunk, hogy elmélet és gyakorlat között nagy a szakadék, valójában egyet mondanak és egészen mást tesznek. Szakközépiskolákat, technikumokat ígértek, melyekben a nemzetiségek nyelvén folyna az oktatás, a valóságban tanúi vagyunk ezen iskolák számbeli csökkentésének, évről évre kevesebb működik. A gyermekek nem tanulhatnak anyanyelvükön, bevezették a román nyelv kötelező oktatását az óvodákba is. 1976-ban határozat született a magyar nyelvű felsőfokú Intézmények fölszámolásáról. A kolozsvári “Bolyai” Egyetemet követte a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, majd felső határozat alapján a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán román tagozat létesült, ezáltal gyakorlatilag likvidálták az anyanyelvű felsőfokú oktatás utolsó “szigetecskéjét” is; és — hogy semmi kétség ne férjen a dologhoz — a főiskolán idén végzett hat növendéke közül csupán egyetlen egyet helyeztek a Magyar Színházhoz, a többi öt — akarva, nem akarva — román nyelvű Színházaknál kapott állást. Egyébként az sem titok, hogy a Marosvásárhelyi Állami Magyar Színháznak román igazgatója van, aki nem beszél magyarul. Ugyanúgy nem újdonság az sem, hogy olyan városokban, melyekben többségben van a magyar lakosság, mint Nagyvárad, Marosvásárhely, Szováta stb. magyarul nem beszélő, román polgármestereket neveznek ki. Ami az anyanyelv használatát illeti: párt-, KISZ- és szakszervezeti gyűléseken, a dolgozók különféle Tanácsaiban teljességgel korlátozott, sőt a Dolgozók Nemzeti Tanácsainak ülésein sem engedélyezett az anyanyelv használata. Az intézmények, helységek stb., stb. elnevezéseinek fölirata lakóinak nyelvén majdnem teljesen eltűnt. Kovászna megyében 1971-ben, amikor első titkár voltam, a Megyei Néptanács Határozata értelmében kétnyelvű, román és magyar föliratokat raktunk ki, de ezeknek rövid élet jutott. Egyszerűen leszedték őket és 1975-ben már egyetlen helység neve sem volt olvasható magyarul. A nemzetiségek anyanyelvűket az állami hivatalokban sem használhatják, hiszen a hivatalnokok többsége román, aki nem beszéli a nemzetiség nyelvét, vagy azért, mert nem ismeri, vagy azért mert visszautasítja annak használatát. Ami pedig a személyzeti kérdést illeti: hallatlan kitartással folyik a magyar anyanyelvű hivatalnokok románokkal való fölcserélése (már ott, ahol még vannak). Ez ugyanúgy vonatkozik a politikai-adminisztratív apparátusra, mint a különféle gazdasági egységekre. A marosvásárhelyi 'T.P.L. augusztus 23" üzemekben, vagy a Vegyipari Kombinátban, hogy csak két példát említsek, nincs egyetlen magyar nemzetiségű igazgató vagy igazgatóhelyettes sem, annak ellenére, hogy történtek intézkedések “a személyzet nemzetiségi összetételének javítására". Nem akarok szólni olyan városokról, mint pl. Nagyvárad, ahol egyetlen magyar nemzetiségű párttitkár sincsen. Ennyiből is látható, hogy tények sokasága ellenkezik az Alkotmánynyal, a Párt Alapszabályzatával, a pártdokumentumokban foglalt és előirányzott alapelvekkel. Ami a gyakorlatban történik, nincs összhangban ezekkel, sőt, mi több, teljesen ellentmond nekik, és semmi köze a marxizmus—leninizmushoz, sem az ember elemi jogaihoz, a humánumhoz, etikához és emberi méltósághoz, vagyis mindahhoz, amit a propaganda legkülönbözőbb formáiban kürtőinek szét. Sok kérdést tesznek föl, melyekre egyáltalán nem nehéz válaszolni; nehéz viszont megérteni azt, hogy kinek használ mindez? Vajon az említett intézkedések hozzájárulnak az ebben a hazában dolgozók egységéhez és testvériségéhez? Nem a nemzeti uszítás politikája-e ez? A válasz csak egy lehet: mindez semmiképpen sincs hasznára a román népnek, sem az együttélő nemzetiségeknek. Oly gyorsan feledésbe merült a történelemnek ama tanulsága, hogy nem lehet szabad az a nép, amelyik elnyom más népeket? A gyakorlat, a történelem arra figyelmeztet, hogy a megszomorító intézkedések nem vezetnek a problémák megoldásához. A Romániában élő nemzetiségek erőszakos asszimilálásának tendenciája olykor — ezt lehetetlen tagadni — a sajtóban is olvasható, ez pedig a nemzetiségi politika irányában teljes bizalmatlanságot kelt, sőt kétségessé teszi általában a politika őszinteségét, szétrombolja milliók szocialista társadalom iránti bizalmát. Engem most az a makacsság foglalkoztat leginkább, amellyel ezt a problémát mellőzik pártszerveink, a legalsóbbtól a legfelsőbb szintig, úgy tesznek, mintha semmit se tudnának róla. A magam személyes és mások próbálkozásai, hogy ráirányítsuk a figyelmet, mindezideig nem jártak eredménnyel. És a helyzet egyre romlik pártunk és társadalmunk presztizsának rovására. Mély felelősségtudattal írom e sorokat Önnek, egyike vagyok azoknak a kommunistáknak, akik meggyőződéssel hisznek eszméink igazságában. Ezekért az eszmékért harcoltam már zsenge ifjúságom óta s később a Legfelsőbb párt- és államvezetés tagjaként is. A nemzetiségi kérdés próbaköve a demokráciának, szerves része az egész társadalom demokratizmusának. Nem szóban, hanem gyakorlatban történő igazságos megoldása nélkül nem létezhet demokrácia általában sem, nem építhető fel a mindnyájunk által óhajtott új társadalom, a szocializmus sem. Legfelsőbb vezetőségünknek nagyon komolyan kell elemeznie ezeket a problémákat, mert ha nem, ő maga teszi kérdésessé általában a demokrácia létét párton belül és társadalmunkban. Nem a társadalom rossz, nem a szocialista rendszert kell hibáztatnunk, hanem a vezetés metodikáját. Rá kell mutatni azokra a nagy hibákra, amelyeket a marxizmus— leninizmus interpretálásában, a pár tunk által előirányzott alapelvek alkalmazásában elkövetnek. Le kell mondanunk a demagóg és a személyi kultuszon alapuló politikáról, a marxizmus tetszés szerinti alkalmazásáról. Mert csak így lehet helyes, igazságos és demokratikus megoldáshoz jutni mindazokban a kérdésekben, amelyeket maga az élet állított föl szocialista társadalmunkban. Miként bebizonyosodott, a személyi kultusz soha és sehol sem vezetett jóra. Ellenkezőleg: sok fájdalomnak, szenvedésnek lett forrásává s lett oka visszaélésnek, túlkapásnak, mert a széles tömegek mindig visszautasították akármilyen álarcban s akármiféle motiváltsággal is jelentkezett. Kedves Vincze elvtárs, kérem Önt. hogy az itt mellékelt levelet, melyet Ilié Verdet elvtársnak címezve a párt Legfelsőbb Vezetőségének szántam, juttassa el a Központi Bizottság Bürojának tagjaihoz. Nagyon jó lenne, ha a Büro megtárgyalná a levélben fölvetett kérdéskört, talán ezáltal Legfelsőbb Vezetőségünk ráébred a valóságra és megteszi a kellő intézkedéseket. Mi, nemzetiségiek, magyarok, németek, szerbek, zsidók, cigányok stb. egyetértésben akarunk élni a román néppel és tiszteletet érzünk iránta. Nekem, személyesen, ezer meg ezer román nemzetiségű barátom, rokonom van, a vejem is román, és úgy szeretem őt, mint a többi rokonaim, barátaim, akikkel vállvetve dolgoztam együtt az új társadalom felépítéséért. Azt akarom, hogy fejlődjön, erősödjön és virágozzon közös hazánk, ezért is írok ennyi őszinteséggel és bátorsággal Önnek, mert meggyőződésem, hogy ez mindannyiunk közös dolga, a negatív jelenségek kritikus vizsgálata mindannyiunktól függ és nem lehet rózsaszínben feltüntetnünk őket, lett légyenek azok gazdasági, társadalmi természetűek vagy akár a különböző nemzetiségű dolgozók együttéléséből származóak is. Kár lenne, ha összeomolna mindaz, amit a Felszabadulás utáni évtizedekben románok és más nemzetiségűek nehéz munkával együtt építettünk fel. Mert hiszen ez az ország mindannyiunk közös hazája, s szeretjük, mint egy jó anyát. Mindent meg kell tennünk, hogy ne legyen mostohája egyetlen fiának sem, függetlenül attól, hogy az milyen nemzetiségű. Marosvásárhely, 1977. IX. 10. Király Károly MEGJEGYZÉS: Az ERDÉLYI VILÁGSZÖVETSÉG Király Károly legújabb beadványának másolatát, illetve annak fordítását megküldi az Egyesült Nemzetek főtitkárának, kérve az Egyesült Nemzetek Emberi Jogok Bizottságát, illetve az UNO Kisebbségvédelmi és Discrimináció-ellenes Bizottságát, hogy csatolja a beadványt az Erdélyi Világszövetség által már 1977. júliusában oda beadott dokumentációs anyaghoz.
