Szittyakürt, 1978 (17. évfolyam, 1-9. szám)

1978-02-01 / 2. szám

DR. KOLLARITSBÉLA-. NEMZEDÉKVÁLTÁS? ŐRSÉGVÁLTÁS? 6. oldal ________________________________«IttVAKÖfct_________ Teljesen mindegy, hogy a címsza­vak közül melyiket használjuk, je­lentésük ugyanaz: a magyar szerve­zetek vezetését az “öregek” adják át a “fiataloknak”, ők majd az ifjúság lendületével és energiájával friss vért, új életet öntenek a rohamosan kivénülő emigráció ereibe. Szóval — “helyet az ifjúságnak”. Ez szépen hangzik és már régóta esedékes, de vajon nem volna szükséges — ha ez lehetséges — pontosan megvonni a határokat? Hol kezdődik a fiatalság? Milyen kritériumok alapján lehet megállapítani, hogy a számításba vehető ifjak nem túl fiatalok-e még, eléggé érettek- és tapasztaltak-e arra, hogy a nemzetszolgálat leglé­nyegesebb kérdéseiben, önállóan megfelelő döntésekre legyenek ké­pesek? Ismerik-e eléggé azokat a kérdéseket, melyeket meg kell olda­niuk, megértik-e és átérzik-e a kü­lönleges nemzeti érdekeinket és cél­jainkat? Szép, hasznos és szükséges az ifjúság lelkesedése, de megfelelő tapasztalatok és tényismeret nélkül jó, eredményes munkát végezni nem lehet, legfeljebb fejjel a falnak ro­hanni. A kérdés másik oldalát vizsgálva, hol kezdődik az a kritikus időszak, amikor már “öregségről” kell beszél­ni és az ebből eredő szellemi és fizikai alkalmatlanságról? Mikor kö­vetkezik az ember életébe az a kor­szak, amikor, ha vezető helyen már nem, de egyébként még felette hasz­nos tagja lehet az aktív emigráció­nak? És mikor következik be az az időszak, amikor egyedüli tennivalója annyi, hogy a kályha mellett mele­gedve várja a végső behívót? Nos, ezekre a kérdésekre korhatárok meg­állapításával válaszolni nem lehet. Az alkalmasság megállapítását csak egyénenként, a szellemi képességek, tapasztalatok, tudás és erkölcsi ké­pességek összevetésével lehet elvé­gezni. Mert vannak zseniális fiatalok és szellemileg gyenge vénemberek, de vajon ennek ellenkezőjével nem lehet lépten-nyomon találkozni? Figyelemreméltó írást olvashat­tunk Nt. Dömötör Tibor tollából, a “Szittyakürt” januári számában: "Nekünk nagyszerűen kiképzett, az örök magyar célokat egyetlen pilla­natra fel nem adó fiatalabb nemze­dékre van szükségünk. Ne felejtsük el, hogy az öregek és fiatalok között ott van a közép generáció, az alkotó nemzedék. Az összekötő láncszem a múlt és jövendő között: a jelen nem­zedék! Ez a nemzedék még átélte a magyar történelmet, sok esetben vé­rével és fegyvereivel írta a magyar történelem legdicsőségesebb napjait! Ez a nemzedék még nem töltötte be a maga történelmi hivatását az emigrációban. Ez az új nemzedék, amely kitartásával, türelmével, mű­veltségével és összeköttetéseivel szö­vetségesünkké teheti az időt és el­érheti a célt. Ez a nemzedék amely fölé tud emelkedni az elválasztó gondolatoknak és múltbeli ellenté­teknek.." Dömötör Tibor idézett szavaival a leginkább járhatónak látszó útra mutat rá és áthidalja a két véglet, az “öregek” és “fiatalok” közötti szaka­dékokat. Egy lényeges körülmény azonban elkerülte figyelmét, amikor lelkesen és lelkesítőén kifejti: “1978- ban a ‘kifelejtett nemzedék’, a közép-nemzedéknek kell átvennie a magyar célok képviseletét és a ma­gyar jövendőért való harcot. Ennek a nemzedéknek kell a saját képére és hitére formálnia a magyar fiata­lokat! Ennek a nemzedéknek kell győzelemre juttatnia a magyarság igazságát.” Dömötör Tibor nemzethűségét, testvérsegítő készségét, áldozatkész tiszta magyarságát számtalanszor bi­zonyította, önmagából indul ki, ön­magával azonosítja a “kifelejtett nemzedéket”. S amennyiben ez így volna, ha a közép-nemzedék a ma­gyar ifjúságot Dömötör Tibor képé­re és hitére formálná, nyugodt lé­lekkel nézhetnénk az eljövendők elé. Bizonyosak lennénk abban, hogy ez a nemzedék kiharcolja a magyar te­rületek visszaszerzését, a magyarság tömegeinek egyesítését, Magyaror­szág szabadságának és függetlensé­gének elérését. Sajnos kevés Dömötör Tiborunk van! De nem kétséges, hogy sok ki­váló, értékes tagja van a “közép-ge­nerációnak” éppúgy, mint ifjúsá­gunknak. De az “öregek” között is akadnak még szépszámmal haszna­vehető és harcképes “alkotó magya­rok”, akik vérükkel és fegyvereikkel írták a magyar történelem legdi­csőbb lapjait a Kárpátokon innen és túl, Erdély, Bácska, a Dunántúl véres harcaiban, éppúgy, mint Buda legendákba illő védelménél. Amikor a mai “közép-nemzedék” még az is­kola padjait koptatta és a mai if­júság meg sem született! Az emigrá­ció göröngyös útjain szerzett tapasz­talataik olyan tudáskincset jelente­nek, melyet a később jöttéknek meg kell tanulniuk, hogy sikeresek legye­nek. Emigrációnk gyilkos rákfenéje a megosztottság és ez egyaránt áll az “öreg”, “közép” és “fiatal” generá­ciókra. Láthattuk ezt a Szent Koro­náért folytatott küzdelmeink során: mindhárom generációból nagy számmal kerültek ki olyanok, akik helyeselték a Carter adminisztráció hitvány gaztettét, mellyel a Magyar Szent Koronát a budapesti szovjet­bérencek prédájául vetette. Láthat­juk ezt nap, mint nap, csak egy pil­lantást kell vetnünk az anyanyelvi konferenciások, hazakacsingatók, kiegyezést keresők csúf, undorító nyüzsgésére. A magyar emigráció céljait Dö­mötör Tibor tömören, világosan ki­mondotta: a magyar területek visz­­szaszerzése, a magyarság tömegeinek egységesítése, Magyarország szabad­ságának és függetlenségének elérése. Ezek azok a célok, melyek az “öre­geket” is lelkesítették és lelkesítik. Azokat is, akik még képesek arra, hogy ügyünk aktív harcosai legye­nek, de azokat is, akik már csak passzív szemlélői lehetnek a küzdel­meknek. Tagadhatatlan, sok viszály, belső ellentét zajlott közöttük, de na­gyon kevés akadt, aki a hazai kor­mányzati és propaganda szervekkel keresett volna kapcsolatot, vagy valamilyen “hídépítés” érdekében tevékenykedett volna. A megosztódottság leginkább a közép-generációnál vált észrevehe­tővé. Amikor a nemzeti emigráció gerincét megalkotó réteg, a 2. világ­háború menekültjei megérkeztek, egy része jelentette az ifjúságot, más része bizony csak gyerekcipőben járt még akkor... Az új élmények, új kör­nyezet, elvonta őket, kevesen tudtak arra is időt találni, hogy elmélyed­jenek az emigráció zavaros életébe. Tanulmányaik, elhelyezkedés, anya­gi helyzetük és jövőjük megalapo­zására, családalapítás és sok egyéb körülmény elvonta őket a magyarság ügyeitől. Nagyon sok közülük végleg érdektelen maradt a magyar kérdé­sekkel szemben, kivált, leszakadt, el­veszett. Nem volt ez “kifelejtett nem­zedék”. Az emigráció állandó fáj­dalma volt, hogy az ifjúság (a mai “közép-generáció”) nem vesz részt a nemzet szolgálatában. A megmaradónak és a magyar életben résztvenni akarók egy része nem lett építő tagja a magyarság­szolgálatnak. Nem lehetett, mert életfelfogásuk, magyarság szemléle­tük és elveik nem gyökereznek abban a szilárd, biztos erkölcsi talajban, melyből Dömötör Tibor törhetetlen nemzethűsége fakad. Ezek közül ke­rülnek ki a jelen bajkeverői, kiegye­zői és hídépítői. Még jó szerencse, hogy ez a kisebb rész. A nemzethez hűséges maradt rész hivatott arra, hogy az emigrációt megfiatalítsa, vezesse és a mai if­júságot bevonja nemzetünk szolgá­latára. Természetesen meg kell ta­lálniuk soraikban a vezetésre leg­alkalmasabbakat, akik képesek arra, hogy megfelelő pozíciókból az emig­ráció további sorsát irányítsák. Olyan vezetőkre van szükség, akik kellő körültekintéssel, bölcsességgel és felkészültséggel tudják a reájuk háruló feladatokat megoldani. Mert nem elegendő meghirdetni, hogy most pedig a fiatalok lépnek előre. Azoknak a fiatalabbaknak kell elő­lépni, akik megfelelnek Dömötör Tibor meghatározásának: "Nekünk nagyszerűen kiképzett, az örök ma­gyar célokat egyetlen pillanatra fel nem adó fiatalabb nemzedékre van szükségünkF' Amerika magyarságának legna­gyobb és legrégibb szervezete az Amerikai Magyar Szövetség, nemré­giben súlyos válságba került, mely­nek káros hatásait még nem heverte ki teljesen. A cél itt is a “megfia­talítás” volt és ez a “fiatalító akció” lett a válság előidézője. Derék, jó­szándékú és rátermett “közép-gene­rációsok” mellett olyan elemek is keveredtek vezető pozíciókba, akik­nek felfogása szöges ellentétben áll a Szövetség célkitűzéseivel és irány­vonalával. A Szövetség 1977 őszén megtartott közgyűlésén sikerült ugyan meghiúsítani, hogy a legfőbb vezetés nem megfelelő kezekbe jus­son, de még mindig vannak elinté­zetlen kérdések. Megoldásukra első­sorban nyugalom és békesség szük­séges. A Szövetség igazgatósága (elnöke Pásztor László) 1977 november vé­gén ülést tartott, melynek során megválasztották az egyes ügykörök ellátására hivatott bizottságok ve­zetőit. Néhány héttel az igazgatósági ülés után a Szövetség Tájékoztató Bizottsága elnökének, dr. Török Dénesnek aláírásával elküldötte je­lentését a sajtónak. A “Szittyakürt” 1978 januári számában közölte a je­lentést. Ez a jelentés iskolapéldája annak a módnak, mely módon nem illik és nem szabad jelentéseket meg­fogalmazni és nyilvánosságra bo­­csájtani. Egyelőre még ismeretlen okból, az egyik bizottság vezetőjéül olyan sze­mélyt nevez meg ez a jelentés, akinek bekapcsolódása összeférhetetlen len­ne a Szövetség egy igen fontos köz­gyűlési határozatával. De ettől füg­getlenül, a bizottság vezetésével az igazgatóság más személyt bízott meg, nem a jelentésben közöltét. Az illető személyt és bizottságot nem nevezzük meg, mert reméljük, hogy egyszerű tévedés, vagy elírás történt a jelentés szerkesztői, vagy leírója részéről. Igen különösen hangzik és joggal kifogásolható a jelentés következő té­tele: “az Ifjúsági Bizottság elnökeiül Harkay Pétert és Kora lkát ajánlotta az igazgatóság elnöke, írásbeli bele­egyezésük hiányában ezzel a teendő­vel az igazgatóság továbbra is Vas­vári Zoltán alelnököt bízta meg”. Nincs szándákunkban vitatni az igazgatóság elnökének, Pásztor Lászlónak jogát, hogy bárkit is ajánlhat valamelyik bizottság élére. Leszögezzük azt is, hogy az általa javaslatba hozott Harkay Péter és Kora (Koréh?) lka személyével kap­csolatosan nem tudunk semmiféle olyan okról, amely erkölcsi, megbíz­hatósági, vagy hasonló szempontból megválasztásuk lehetőségét kizárná. Beajánlásuk azonban váratlanul, meglepetés szerűen érte az igazgató­ság tagjait. A jelentés szerint “írásbeli beleegyezésük hiányában” nyerte el Vasvári Zoltán továbbra is megbízatását. Ez bizony igen nyakatekert szöve­gezés. Hogy képzelték ezt el a jelen­tés megszerkesztői? Igen különös és joggal kifogásolható, szokatlan eljá­rás, hogy Pásztor László olyan sze­mélyeket ajánlott, akik nem jogosí­tották fel, hogy őket ajánlja, de még ha fel is hatalmazták volna, ez még nem jelentette volna azt, hogy ezzel ők automatikusan az Ifjúsági Bizott­ság elnökeivé váltak. Ebben az eset­ben az igazgatóság tagjainak szava­zatai döntötték volna el, hogy ki le­gyen a bizottság vezetője. Biztosak benne a jelentés vezetői, hogy az igazgatók többsége Vasvári Zoltán ellen szavazott volna? Egyébként abban a kérdésben, hogy továbbra is Vasvári Zoltán legyen-e az Ifjúsági Bizottság elnöke, az igazgatóság szavazott. A jelentés szerint a rendes szavazati joggal bíró országos igaz­gatók többsége, 30 szavazati joggal volt jelen az ülésen. 4 szavazat volt Vasvári ellen, tehát 26 mellette. Ehhez további kommentár nem szükséges. Az előzőkben már leszö­geztük: “Elkerülhetetlen, hogy olyan vezetők kerüljenek a magyarság élére, akik kellő körültekintéssel és felkészültséggel tudják a reájuk háruló feladatokat megoldani.” És ez alól az Amerikai Magyar Szövet­ség “közép-generációs” vezetőségi tagjai sem képezhetnek kivételt. 1978.február hó KIK VITTEK HAZA A SZENT KORONÁT? Kötelességünknek érezzük, hogy tudomására hozzuk a nemzethű emigrációnak: kik voltak azok, akik a Szent Koronát a száműzetésből a börtönbe kísérték. Tudomásunk szerint a következő “magyarok” voltak tagjai a gyalázatos küldöttségnek: 1. GOMBOS ZOLTÁN, az A merikai Magyar Világ, az A merikai Magyar Népszava és a Szabadság című lapok tulajdonosa és fő­­szerkesztője. 2. SZENT-GYÖRGYI ALBERT, Nobel-díjas biokémikus. 3. WEISZ TIVADAR, manhattani demokrata képviselő. 4. SCHNEIDER ARTUR, brooklynifőrabbi. 5. GRÜN GYÖRGY, New York i rabbi. 6. KAROLY ELEMÉR, a William Penn Egyesület elnöke. 7. TÓTH CSANÁD, egyetemi tanár, a hajdani budapesti Nemzeti Újság főszerkesztőjének a fia. 8. DEÁK ISTVÁN (?). 9. TAKA CSJÓZSEF, aki 1956-ig a kommunista Szabad Nép mun­katársa volt. 10. SPRUNGLE MARIA Buffaloból, aki már a washingtoni tünte­tés ellen is hatalmas propagandát fejtett ki. (Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1978. jan. 22.) A KERESZT ES KARD MOZGALOM HANGJA Kiadja a mozgalom központja XIX. évf., 2. szám — 1978. február hó Levelezési cím: Kereszt és Kard Mozgalom c/o Vasvári Zoltán, 8ScudderSt., Garfield, NJ 07026

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents