Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1977-10-01 / 10. szám

1977. október hó

n ITTVAKOfcí

7. oldal

Válasz a Nemzetőr “Konkolyhintés megtévesztéssel“ című cikkére

Konkolyhintés megtévesztéssel főcím alatt, ellenem, a Nemzetőr áprilisi számában egészoldalas primitív, rosszindulatú, az olvasókat megtévesztő szándékú cikk jelent meg.

Az ellenem írott cikket primitívnek nevezem, mert logikus és elfogadható érvek helyett egyik főtémája a személyes sértegetés. A másik, a megtévesztés, mert olvasóinak szellemi képességét, értelmét és történelmi ismereteit kétségbe vonja, amikor egy, a Magyarországnak kétségtelen jogait sértő tanulmányt, mint a magyarságra kedvezőt igyekszik Magyarország kárára olvasóival elhitetni.

A szabad szólás és vélemény nyilvánítás jogát lehet-é egymástól elvitatni? A Nemzetőr főszerkesztőjének illene elsősorban tudni, hogy nem a Rákosi-féle rendőrpribékeket kiképző tanfolyamon dirigál, hanem a szabad Nyugaton élünk, ahol mindenkinek joga — az igazság védelmében — a szólásszabadság és vélemény nyilvánítás. Ezzel a jogommal éltem, amikor a Nemzetőr által kifogásolt körlevelemben tiltakoztam a román nemzetiségű G. D. Satmaresku magyar érdekeket sértő tanulmányának Daruvár Trianon tárgyú könyvének németnyelvű változatában történt kinyomatása miatt.

Az emigráns magyar sajtószolgálat különböző lapjainak hasábjain évek óta többször olvashattunk kemény kritikákat a Nemzetőrnek nem mindig magyar érdekű kiadványai ellen. Ilyen pl. az “Északi vártán' c. lapnak ez év februári számában megjelent kritikája. Ebből az alábbi idézet:

“Történt ugyanis, hogy Daruvár könyve bestseller lett 1971-ben, ami emigrációnkban is élénk visszhangot és olyan elhatározást váltott ki, hogy a könyvet a lehető legtöbb nyelvre le kell fordítani. így jelent meg 1974- ben az angolnyelvű fordítás; vele az irodalomtörténetben eddig ismeretlen rákfene: a ‘magyar emigráns’ fordító nemcsak, hogy megnyirbálta, megcenzúrázta a szerzőt, hanem bele is firkált művébe, maga írván az ‘előszót’ — persze nem a könyvről, hanem a nyirbálásról, cenzúráról — lásd: ‘Szittyakürt’, 1976. jún. —júl. sz. 3. old.l — . . . arra szeretnék rámutatni, hogy amelyik könyv képes a szellemi aljaembert is így megrázni, vele az irodalomban eddig ismeretlen aljasságokat elkövettetni, annak nem csak tárgyi értéke nagy, de erkölcsi értéke is óriásil — Ha a könyv előszavában Daruvár tudatosan használja az ‘erkölcsi és szellemi képessége tudatában’ kifejezést, az ‘erkölcsi’ szót tudatosan helyezi előre, akkor erkölcsi célját nagyon is elérte és erre az értékre büszkébb lehet mint a tárgyira.”

A fent idézett szövegrészben említett “magyar emigráns” fordítónak személye azonos Yves de Daruvár: Das dramatische Schicksal Ungarns című könyvében olvasható G. D. Satmarescu angolnyelvű és Magyarországgal kapcsolatos valótlan történelmi adatokat tartalmazó tanulmányának német nyelvre fordítójával.

Tudjuk, Yves de Daruvár nem beszél se magyarul, se németül, se angolul. De azt is tudjuk, ha Daruvár a felsorolt nyelvek bármelyikét is beszélné, akkor sohasem került volna arra sor, hogy művének “Le destin dramatique de la Hongrie” angol- és németnyelvű változatait a magyar nemzeti érdekekre hátrányos átírásokkal és kihagyásokkal, valamint nem kívánt toldalékokkal hozzák forgalomba.

Fordító és kiadó, Daruvár barátságát keresve, megjátsszák a jó magyart, miközben az utódállamok javára és Magyarország kárára alakítják az igazságot a szerző beleegyezésére hivatkozva.

Olvassuk csak, hogy a román G. D. Satmarescu hogyan vezeti be a trianoni tragédiákkal kapcsolatos tanulmányát:

“Obwohl bereits mehr als ein halbes Jahrhundert seit dem Zeitpunkt verflossen, ist, zu dem Grossungarn im Sinne des Selbstbestimmungsrecht der Völker, sind seine Nachfolgestaaten, mit der Ausnahme Österreich und ironischerweise Ungarns, in etnischer Hinsicht ungleichartig geblieben."

A fordító és a Nemzetőr Kiadóvállalat összes könyvterjesztőikkel együtt jól tudják, hogy a történelmi Magyarországot “hatalmi” szóval és nem a népek önrendelkezési elvének figyelembe vételével darabolták fel. Magyar fordító és magyar kiadó részéről G. D. Satmarescu tanulmányát mint a magyar érdekekre előnyöst propagálni — lekezelése a magyar igazságoknak.

A hivatkozott tanulmányban pl. G. D. Satmarescu egyetlen szóval sem tagadja a dákó-román származás elméletét, hanem csak kétesnek minősíti azt. Ameddig pl. Dr. Moldován Gergely nemzetközileg is elismert román tudós és hazafi a dákóromán származás elméletét határozottan tagadásba veszi, addig G. D. Satmarescu nyitva hagyja a lehetőséget állításának megváltoztatására és ezért kétesnek minősíti azt. Ezt a kétesnek minősítést a német nyelvű változatnak 217. o. harmadik bekezdésében még alá is támasztja:

“. . . Die Ungarn hingegen betraten das pannonische Becken irgendwann nach dem Jahr 800 unserer Zeitrechnung und hatten um das elfte Jahrhundert herum das Historische Siebenbürgen bereits unter ihre Oberherrschaft gebracht."

Feltételezhető lenne, hogy fordító, kiadó a németnyelvű változatnak terjesztőivel együtt, ne ismernék a magyar történelem legjellegzetesebb dátumát? Ne tudnák azt, amit a románokon kívül az egész világ elismer, a “tényt", hogy a magyar honfoglalás az egész Kárpátmedencére kiterjedően — ahová Erdély is tartozik — még a kilencedik században végleg befejeződött? Ne tudnák azt, hogy a románok Erdélyt azzal a hamis állítással alátámasztva követelik maguknak, hogy ők mint a dákok egyenes leszármazottai még a XI. században is Erdély urai voltak?

Idegennyelvű, magyarérdekű könyvben a honfoglalásunknak Erdélyre vonatkozó történelmi dátumát két évszázaddal későbbre helyezni, mit jelent, ha nem történelemhamisűás? — és ezt a Nemzetőr Kiadóvállalat terjeszti és terjeszteti.

Az emigráns magyarság nemzethű tagjai joggal elvárták, ha nemzeti érdekeink bármely irányból veszélyeztetve lennének, akkor a sérelmek elhárítása céljából a Nemzetőr mindenkor az élvonalban fog tiltakozni. Sajnos ez nem így történt.

A Nemzetőr 1972. februári számában megjelent: “Hozzászólás: Trianon ötven év után” című cikk volt az első nagyobb meglepetés. Tudomásom szerint, akkor rajtam kívül mások is tiltakoztak a Nemzetőrnél a cikk ellen. Ezek közül Böröcz József a SKMMSz elnöke a SMS Szerkesztőbizottsága nevében a Nemzetőr Szerkesztőségéhez írott levélből az alábbiakat idézem:

“. . . Lukács L. aláírással megjelent cikkel semmi tekintetben nem ért egyet. A Svájcban menedékjogot nyert magyar közösségünkben a Nemzetőrnek ez a Lukács L. aláírású ‘Trianon ötven év után’ cím alatt közreadott cikke megütközést keltett és feltette a kérdést, ki csempészhette ezt a cikket annak a szabadföldi lapnak a hasábjaira,

amelyik már címében is a magyar nemzet patriotizmusának őrzésére vállalkozott.”

A jóindulatú figyelmeztetések semmit sem használtak, mert még abban az évben, vagyis 1972-ben, a Nemzetőr nyomdájában nyomott és forgalomba hozott németnyelvű: “Die Zerstörung des Karpatenbeckens — Die Trianon Enquete des Strassburger Kongresses der Freien Ungarn 1970” című “füzetet” adtak ki.

Ember Sándor a Kongresszus Felvételi Bizottságának az elnöke, amikor tudomására jutott a “füzetnek” kiadása, annak nemzetellenes tartalma miatt 1974. október 24-én erélyes tiltakozó levelet küldött a Kongresszus elnökéhez. Ebből a levélből az alábbiakat idézem:

“. . . Megütköztem. — Hiszen a Kongresszus alakuló ülése — a valósággal ellentétben — úgy van lefestve, mintha mi ott arról ankéteztünk volna mindannyian, hogy lemondjunk Magyarország történelemalakító szerepéről az egykor Magyar Királyság államterületét képező Kárpátenbecken’-ben! Az állítás, hogy mi az alakuló ülés résztvevői, ebben a Hazánkkal szemben, de az egész magyar emigrációval szemben is árulás számba menő műveletben résztvettünk volna, megsértette a legelemibb emberi jogok egyikét, a személyiség jogát. Hiszen a füzetben közölt valótlan, hamis, célzatossan ferdített tényállások a résztvevők szerepét úgy tárják — német nyelven — a világ elé, hogy az a nemzethű magyarok részéről, joggal csak megvetést válthat ki! — ”

A súlyos ügyet Csikmenasági: “Amiről nem lehet tovább hallgatni' cím alatt először a “Szittyakürt” 1975. nov. sz. 8. old., másodszor a “Kanadai Magyar Újság” 1976. jan. sz. 5. old. és harmadszor ismét a “Szittyakürt" 1976. aug. sz. 5. oldalán tárta a nyilvánosság elé.

Yves de Daruvár: Le destin dramatique de la Hongrie című művének megjelenését elsőnek a Nemzetőr 1970. jún.—júliusi számában jelentette be. Annál megdöbbentőbb, hogy 1972-ben a Nemzetőr nyomdájában Daruvár könyvének tartalmával ellentétes felfogású “Trianon füzetet” nyomattak ki. Ameddig Daruvár könyvének tartalma a legnagyobb magyar tragédiát a magyar nemzet védelmében tárja a világ elé, addig a Nemzetőr nyomdájában készített “Trianon füzet” német nyelven az utódállamok érdekeit szolgálja. Hogy hogyan egyeztethető ez össze az emigráns magyarság áldozatkészségéből fenntartott Nemzetőrnek magyarságszolgálati ténykedésével, arra az olvasó a tényeknek ismeretében önmaga megtalálja a választ.

Amikor arról értesülünk, hogy a Nemzetőr 1974 őszén kiadta Daruvár francianyelvű könyvének angolnyelvű változatát “The Tragic Fate of Hungary” cím alatt, akkor abban reménykedtünk, hogy az angolnyelvű fordítás hű tolmácsolója lesz az eredeti francia szövegnek és ezzel némileg ellensúlyozva lesz a fent említett “Trianon füzet”-nek a magyar nemzeti érdekekre káros kihatása. Sajnos, tévedtünk, mert a “magyar emigráns" fordító éppen az általunk kifogásolt “Trianon füzet”-nek szellemében úgy megcsonkította az angolnyelvű kiadás tartalmát Magyarország kárára, hogy az ismét a magyar emigráció nemzethű tagjainak felháborodását vonta maga után.

Daruvár könyvének magyarnyelvű változata, “A feldarabolt Magyarország” című kiadványból az olvasó könnyen megállapíthatja azokat a magyar szempontokból értékes több oldalnyi kihagyásokat, amelyekkel a “magyar emigráns" fordító az angolnyelvű olvasóközönséget a magyar nemzeti érdekek kárára megrövidítette.

1. Francianyelvű kiadás 210. oldal

2. 211-212. oldal

3. 221-224. oldal

4. 231. oldal

Magyarnyelvű kiadás 201. oldal 202-204. oldal 210-214. oldal 222. oldal

Olvassuk csak el a fent idézett oldalakat és rögtön meggyőződhetünk a magyarság kárára előre megfontolt szándékú kihagyásoknak óriási értékéről.

Csikmenasági a “Szittyakürt”

1976. jún. —júliusi számában megjelent “Miért csonkították meg Yves de Daruvár francianyelvű trianoni munkáját az angol kiadásban?" című cikkből idézem:

“Kinek vagy kiknek az érdekében történt a munka megcsonkítása és milyen céllal? Mert, hogy csak az itt felsorolt kihagyások nem a magyar érdekeket és célokat szolgálják, az egyszer biztos.

Akárhogy is van, a kiváló szerzőnek, a francia felszabadító háború hős katonájának közismert, tiszteletben álló személyisége, Kulcsár József hazafias áldozathozatala és nem utolsósorban az egyetemes magyar érdekek a kiadónak szinte kötelezően írta elő, hogy ez a “magyarság létvagy nemlét kérdését” tárgyaló, nemzetközi viszonylatban is egyedülálló munka, függetlenül minden “reálpolitikai” és “üzleti” meggondolástól, a világ legelterjedtebb kultúrnyelvén, angolul, teljes egészében és csorbítatlanul kerüljön kiadásra.”

Körlevelemben nem tértem ki G. D. Satmarescu néprajzi adataira, de mivel a Nemzetőr “Konkolyhintés megtévesztéssel" című cikkében részletesen foglalkozik ezekkel az adatokkal, őszintén meg kell mondani, hogy bár G. D. Satmarescu maga is elismeri, hogy “. . . 1966-ban legalább 2 milliós és legfeljebb 2.5 milliós lélekszámú magyar lakosságot lehetett volna feltételezni.”, végeredményben egész tanulmányával, de különösen a hozzácsatolt táblázatokkal és vázlatokkal — ezeket a kiadó a németnyelvű kiadásból ügyesen kihagyta — azt bizonyítgatja, hogy az elmúlt 50 év alatt “Erdély lakosságának a néprajzi struktúrája” annyira megváltozott, hogy ott a román lakosság abszolút túlsúlya vitathatatlan. Ez pedig sehogysem egyeztethető össze Daruvár könyvének szellemével, amely az elszakított területeket az 1000 éves tulajdonjog alapján ma is magyar területnek tartja és nem a ma divatos: “ki van számbelileg túlsúlyban" birtoklás elvére hivatkozik.

Nem hagyható szó nélkül a Nemzetőrnek következő, a személyemmel kapcsolatos lódítása sem:

“Az angol kiadás elleni támadásokért másokra igyekezvén áthárítani a felelőséget, kíméletet kért a magyar kiadás ismertetése esetén, jelezve, hogy utólag fedezte csak fel annak számos fogyatékosságát.”

Ez annyira nagy lódítás a Nemzetőr részéről, hogy utánozni sem lehet. Akik ismernek, már pedig ilyenek sokan vannak, azok jól tudják, hogy soha senkit, de különösen nem szoktam a magyar nemzeti érdekeket folyamatosan veszélyeztető személyeket azért megkeresni, hogy a magam részére bármilyen kedvezményt kérjek tőlük.

A “Kiadó előszava" szövegéből a “kufárokkal és szláv csatlósokkal” szavakat kiemelni és úgy magyarázni ahogy azt a Nemzetőr teszi — hogy azok a szláv származású magyarok ellen íródtak volna, rosszindulatra vall. A kifejezés értelemszerűen ép-