Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-10-01 / 10. szám
4. oldal smwAK'otrt 1977. október hó cionalista, sovinista, fajvédő talajon keletkezett. Pedig itt voltaképpen két dologról van szó: az egyik az, hogy a sumer nyelv felfedezésekor e nyelv szakavatott kutatói megpróbálták besorolni a sumert az ismert nyelvcsaládok keretei közé, így többek között az “ural-altáji” (vagy “turáni”) nyelvekkel is kapcsolatot kerestek — a kor színvonalán. E vállalkozások nem jártak sikerrel, a későbbi kutatás nem igazolta őket. A magyarság eredetével foglalkozó amatőr kutatók azonban napjainkban nyilvánvalóan politikai meggyőződésüktől is hajtva újították fel ezeket az avult nézeteket és kísérelték meg — nem egyszer hamisítások révén is — az előre felállított koncepció “bizonyítását”. Mindez azt mutatja: Haryné szolid és higgadt hangnemben elavult, tarthatatlan, hamis ismereteket közöl, ill. kétségtelenül meglevő tényanyagot helytelen megvilágításba helyez. (2) A közlés mellett szóló második érvről csak annyit, hogy a sumer — magyar nyelvrokonítók álláspontját többek között Komoróczy G. idézett könyvében előtárta, s ehhez képest Haryné semmi új szemponttal nem gyarapította ismereteinket. (3) A szerkesztőség harmadjára említett indokának, a szabad szólási jognak, volt tehát minden bizonnyal döntő szerepe a cikk közlésében. Ez nagyon szépen hangzó, demokratikus eljárás valóban. Csak az a kérdés, hogy helye van-e a tudományban és a tudományos közművelésben az ennyire liberális demokráciának, s hogy használ-e ez a tudománynak? A tudományos és a tudománynépszerűsítő folyóiratok — így a Valóság is — általában arra törekednek, hogy a kor színvonalának megfelelő, módszertanilag helyes (vagy legalábbis védhető) cikkeket közöljenek. A csupán látszatra módszeres, áltudományos írások közlésével nem teljesítenék hivatásukat, s az ilyen cikkek kiszűrését szolgálja a szerkesztői megítélésen kívül a lektori intézmény. A lektori szűrő adott esetben is jól működött: a szerkesztőségi állásfoglalás mutatja, hogy a Valóság szerkesztői tisztában vannak a sumeristák nézeteinek áltudományos voltával (sőt talán azzal is, hogy ez a fajta irodalom a szocialista országokkal szemben nem ritkán elég barátságtalan hangot üt meg, ami az ideológiai alapok ismeretében várható magatartás). Mégis lehozták a cikket, hogy vád ne érhesse a lapot a sumerista tábor részéről. Nem kétlem, a szerkesztőség (és Háry Györgyné) jó szándékát, az eljárást ennek ellenére különösnek érzem és azért teszem szóvá, mert meggyőződésem, hogy a sumer —magyar nyelv rokonságot propagáló cikket közölni (egy rosszul elhelyezett és nem is egészen jól érvelő szerkesztői jegyzettel) éppen olyan, mintha az Elet és Tudomány UFO-hivők cikkeit közölné, vagy a reumát gyógyító mágneses karperecét reklámozná és csak a következő számban közölné a cáfolatot. E gondolatokat azért írtam meg a Magyar Tudomány számára, mert a Valóság e témára a szerkesztőségi jegyzet szerint visszatérni nem óhajt. Valószínűleg helyesen is teszi ezt, mert mégiscsak okosabb, ha a sumer nyelvrokonság pertraktálását a továbbiakban is a “Szittyakürt”, az “Ősi gyökér”, “A kereszt és kard mozgalom hangja” és más sokat mondó című külhoni lapoknak engedjük át. . HAJDÚ PETER * * * Kedves Olvasóink! Lapunk novemberiszámában Bartha Antal írásával folytatjuk közleményünket a Magyar Tudományos Akadémia hivatalos értesítőjének 1977. április 4-i számából. A Szerk. KÖS KÁROLY EMLÉKEZETE (1883—1977) Százados magyar tölgy dőlt ki Kolozsváron. A 94 éves mester megtért őseihez ez év nyárutóján. De több volt ő, mint dúsan lombozó öreg cserfa: Híd volt Ö, hatalmas ívei három emberöltő és két világégés szakadékai fölött feszültek. Lángeszű építész, író és költő, grafikus, történetíró, néprajz- és történelemtudós, könyvnyomtató, gazdálkodó, ezermester, de főleg népében és érte élő igaz ember. — Apja állami tisztviselő és mint ilyen sokat vándorol. Károly 1883. december 13-án születik Temesváron, de Nagyszebenben a Vöröstornyi szorost őrző középkori városban gyerekeskedik, magyar, szász és román környezetben. A kolozsvári ősi református kollégiumban diákoskodik, tehát három történelmi város levegőjét szívta, de legnagyobb élménye Kalotaszeg vidékének és népének felfedezése, mely később életének célja és értelme lesz. A türei kálvinista papi lakban találkozik Balázs Ilonkával, aki tíz év múlva a felesége lesz. A századfordulókor kezdi építészeti kiképzését a budapesti műegyetemen. Mint ösztöndíjas félévig járja Erdély tájait, a népi építészeti módokat tanulmányozva. Kis könyvecskében számolt be kutatásairól “Erdély népének építészete” (1909), bemutatva azt a stílust, melyben rövidesen alkotásait létrehozza. Már 1910-ben megépíti Kalotaszegen, Sztánán nyaralóházát, mely később otthona és az erdélyi szellemiség Mekkája lesz. Tervezi és építi az óbudai parókiát, az állatkerti pavilonokat, a városmajori iskolát, a sepsiszentgyörgyi Székely Múzeumot és mint később Bartalis János írta: “És teleültetted Erdélyt zengő templomokkal.” Országos hírű építész, főiskolai tanár, biztos jövedelme van, amire megnősülhet. És, ha nem épületet tervez, akkor ír, télen, Kalotaszegen a Varjúvárban. Megjelenik első verses munkája “Atila királyról ének” (1909), melyre a székely nép megismerése, az ott élő hun hagyományok ihlették. (Nádtollal írja, rajzolja és sajátmaga köti ezt a könyvet és később a románok alatt mégegyszer kiadja, bibliofil kiadásban.) Kalotaszeg ihlette egy későbbi kísérletét “A régi Kalotaszegiét (1911), mely e táj és nép megörökítése. Itt már jelentkezik a sajátságos Kós nyelvezet: a XVII. és XVIII. századi erdélyi krónikák, naplók és emlékiratok, Károli Gáspár bibliája és a kalotaszegi népnyelv forrásaiból táplált ódon zamatú, nemes egyszerűségű széppróza és a jellegzetes Kós rajzok, linoleum metszetek. Heti újságot csinál (“Kalotaszeg”), melyet úgyszólván az utolsó betűig maga ír és ábrázol, népe szolgálatára; saját anyagi erejéből tartotta fent, amíg építészeti feladatai megengedték. Ebben jelenik meg első jelentősebb elbeszélése “Emberek a havas alatt”. (Később “Kidőlt a kereszt” címen, Keleti Újság, 1920.) Az első világháborúban másfél évet törökországi tanulmányúton tölt. 1918-ban a Károlyi kormány alatt az Iparművészeti Főiskola tanára lesz, építészeti megbízásokat kap, de Kalotaszeg és a Varjúvár vonzásának nem bír ellenállni, hazamegy 1918. dec. 24-én, Sztánára. Pont e napon foglalják el Kolozsvárt a mezítlábas, szalmakalapos román katonák és megkezdődik az erdélyi magyarság Kálváriája. Kós Károly, a wilsoni szózatban bízva 1919 tavaszán megalapítja a Kalotaszegi Köztársaságot, de naív kísérlete meghiúsul, amikor a román hadsereg az Antant biztatására átlépi a demarkációs vonalat és megindul Budapest felé. Politikai kísérletei, mint a Néppárt szervezése, radikalizmusa lassan lecsapódnak és egész tehetségével, építkezés nem lévén, az induló új erdélyi magyar irodalom növeléséhez társul. Mindjobban a szépirodalom vonzásába kerül és örökértékű lelki kenyeret szerzett ezzel népének, Erdélyen túl az egész szétszakított magyarságnak. Egymás után jelennek meg alkotásai: “A Gálok” (1921), “Varjú nemzetség” (1925), de egyben mint képzőművész, minden grafikai, műtörténeti, néprajzi, könyvdíszítési kérdésben segíti az induló irodalmat. A szociális feszültséggel teli késő-gótikus középkor alakjait eleveníti meg “Budai Nagy Antal Históriájá”ban (1932), melyben a kisnemes főalak, a “kelyhes” parasztforradalom vezérének tragikus sorsát és korát festi epikai erővel. Nagy mondanivalókkal teli, tömör, drámai elbeszélés, talán a legsikerültebb szépirodalmi műve Kós Károlynak. Színpadi változatát, nem egyszerű átírás, 1937- ben láttam a pesti Vígszínházban, első előadáson, Greguss Zoltán főszereplésével. Sajnos rövidesen lekerült a színről — társadalmunk nagy része nem mert olyan bátran szembenézni a magyar problémákkal, mint Kós Károly. Erdély magaslatairól a múltat és jelent vizsgáló írónak egyik legnagyobb műve “Az országépítő” (1934) a Vajkból Istvánná lett király tragikus konfliktusát, dilemmáit vetíti elénk, archaikus, kifejező, tiszta magyar nyelven. Művészi képzeletével megeleveníti a fő és mellék alakokat. István a megszállottak szent dühével végrehajtja a történelem által rákényszerített feladatot — az Árpád által visszaszerzett hont korszerű európai feudális birodalommá tenni. Műve több mint ezer évet élt, s mint ma tudjuk, eredendő hibája és hibáink semmisítették meg. István erős keze nem kímélt vérrokont, atyafiságot, majdnem teljesen kiirtotta az ősi kultúrát, de impériumot épített. És meggyűlöltette magát, mert idegenekkel verette le az ősi hagyományok védőit, de korszerű, erős birodalma bástyája lett a törzsi szervezettségben veszélyek felé haladó nemzetnek. Azonban a “több nyelvű imperium” erőssége olyan mese, amit nehezen nyel le, különösen egy erdélyi magyar, de még a dunántúli sem (lásd Eötvös: Magyarország 1514-ben). A király népe közt magára maradt — de lelkében talán megnyugodott —, mert történelmi küldetését teljesítette. A regény óriási visszhangot váltott ki. Majdnem félszáz kritikát írtak róla és 1938- ban Baumgarten díjjal tüntették ki szerzőjét. Ez volt Kós Károly szépirodalmi működésében a csúcs. Már jött a II. világháború és a transzilvánizmus nagy harcosa megéri Dél-Erdély visszatérését, annak minden örömével és csalódásaival. Most is látom, amint fehér lenvászon ruhájában, kerek szalmakalapjában, markáns sasorrával és hatalmas kajla bajúszával siet végig a kolozsvári főtéren, vagy kezében régi vászon utazótáskával száll vonatra a sztánai állomáson. Majd a II. világháború vége, Erdély elvesztése következik — még embertelenebb második kisebbségi sorsa annyi magyar milliónak. És Kós Károly helyt áll — kezd mindent elölről, vagy folytat, amit és “ahogy lehet”. Mint a Kolozsvári Gazdasági Akadémia professzora megy nyugdíjba 70 éves korában, 1952-ben. Ez nyugállományt, de nem nyugalmat jelent. Változatlanul dolgozik, immár Kolozsváron, gyermekei és unokái között, a Dónát úton. 85 éves korában ott ünnepelte egész Erdély, a moldvai csángók (kikről olyan sok szép írása, gyűjtése szólott), sőt még a hivatalos kormányzat is. Mindenütt nagyon szerették és tisztelték. Jó volt hazagondolni és tudni, hogy minden viharral dacolva áll még Kós Károly. 1963-ban szívroham érte, de gondos ápolással helyrejött. 1973-ban “ Kalotaszegi Krónika” címmel 7 művét, régebbi kisregényeit, elbeszéléseit, az “Országépítő”-ből egy részt és készülő történelmi regénye egy részletét az Anjouk korából (“Nagyurak”) hozták ki a Kritérion díszes kiadásában (Varró János kissé vonalas előszavával) és Károly bátyánk fiatalos 91 éves arcképével. Múltévben, 1976-ban megjelent néprajzi munkáinak gyűjteménye “Tájak, falvak, hagyományok” 386 oldalon tárgyalva Kalotaszegtől a csángóvidékekig népünk lakáskultúráját. Mi torontói magyarok és székelyek is megemlékeztünk műsoros estünk keretében (“Erdélyi Harangszó”, 1977) nemzetünk “nagy öregjé”-ről, az akkor már halott Bartalis János 40 évvel ezelőtt írt köszöntőjével: “Az ötvenéves Kós Károlyhoz”. Terveztük, hogy a jövő évi ünnepélyünkre kihozassuk őt a Kisházából, Erdélyből. De a Párkák elmetszették e termékeny, hosszú életet Kalotaszegben, annak és Erdély népéért lüktető nemes életfonalát. Búcsúzunk tőled Kós Károly apánk, Isten veled! Erdély szerelmesen ölel magához, mint hű szeretőjét, és mi a világ négy sarkán élő minden magyarok gondolatban a koporsódra ejtünk egy hazai rögöt: Béke poraidra! Szellemed világít az Idők Végezetéig! Dr. Kovács Ernő
