Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1977-09-01 / 9. szám

Namu sumer király és mágusai után ezer évvel az egyetlen Egy Isten hitét akarta behozni népe erkölcsi és szellemi életébe, hű, nagyszerű hitvesével, a szkyta hercegnő Nefertitivel együtt. Ezért őt a többi, hamis istenek papjai megölték, mert féltek “állásaik” elvesztésétől ... Ez a tény az akkor még gyermek Mózes képzeletvilágát nagyon megrendíthette. Ha őt tartja még ma is a judeokereszténység az Egy Isten hit apostolának, akkor túloz, mert csak egy harmadik lelkes utánzónak lehetne őt tartani, hiszen Badiny Jós Ferenc professzorunknak maga bizonyította, S. N. Kramer izraeli híres sumerológus, hogy: “Mózes előtt kellett egy másik vagy több Mózesnek is lennie ...” Mindezt természetesen személyes eszmecsere alatt vallotta meg Kramer professzor a mi Badinyinknak, pillanatnyi őszinteségi rohamában . . .

Werner Keller híres best-seller “A Bibliának mégis igaza van” c. könyvében viszont Sir Leonard Wooley kutatásai alapján ilyen konklúziót közöl: A sumer papok voltak az Egy Isten hitének első hirdetői, de ez a “hit” még nem azonos a mózesi Egy Isten hittel . . . Ebben nem kételkedünk. A sumer államrend törvényhozása, a sumer társadalmi intézmények minden régészeti dokumentum szerint mélységesen békés és emberi voltával a közjóiét addig és azóta sohasem látott nívójára emelte a sumer ember életkörülményeit. A sumer Egy Isten hit érvénye az egész emberiségre, az általuk ismertekre és nem ismertekre is kiterjedő hatású volt . . . Ezzel szemben Mózes “tízparancsolata” erősen zavart értelmű, mert az eredeti héber Talmudból fordította protestáns Károlyi Gáspár Biblia szerint, de a többi, másnyelvű protestáns Bibliák szerint is így szól a “dekalog” első pontja: “Én vagyok a te Urad Istened, ne legyenek néked Én előttem idegen isteneid. (Más Biblia szerint "más isteneid”.) Ezek szerint Mózes egy különleges zsidó Istent hirdetett, Jahwe-t és föltételezte, hogy más népeknek szintén saját isteneik vannak, kik a harcban a népeik fölött egymás ellen, párhuzamosan küzdenek . . . Amikor kételyét e sorok írója 11 éves korában a luteránus lelkész-hitoktató-teológus, dr. Gaál Ferenc nagytiszteletű úrral közölte, barátságtalan választ kapott. Mégis hozzáfűztük még: “Akkor miért nem áll úgy a tízparancsolatban: ‘ne legyenek tenéked hamis isteneid’ ”, az lenne a helyes. — “Hinni kell — volt a válasz —, nem vitatkozni ...” Ha tisztán értek és tudok valamit, akkor a hitem erősebb — zártuk be a magunk részéről a vitát, ám az utolsó szó a Nagytiszteletűé volt: "Ha így haladsz, neked még rossz véged lehet ...”

(Tizennégy év múlva, ugyanez a Nagytiszteletű úr tartotta a vasárnapi istentiszteletet Pestvidéki Fogházban, ahol mi akkor politikai foglyok voltunk az 1939. március 15-i operaházi tüntetés megszervezése miatt, a diplomáciai testület és a Kormányzó jelenlétében. Vegyesen voltunk együtt luteránusok és reformátusok, sőt unitárius is, köztünk a már kivégzett báró Kemény Gáborral. Mind “mozgalmi” színű ingben . . . Árgus szemeit a Nagy tiszteletű gyakran rajtunk felejtette a prédikáció közben, így szólván: “ Vannak a hívek között — közönséges vétségért ítéletet váró foglyok is voltak közöttünk — olyanok, kik sebeket osztogatnak és sebeket kapnak egy elképzelt új és népi alapokon álló Magyarországért . . . stb.

Az istentisztelet után mi, politikaiak, hozzá mentünk és bemutatkoztunk, kivéve magunkat, kik már ismertük egymást . . . Behízelgő hangon csak ennyit mondtunk: “Nagytiszteletű úr, nagyon hálás vagyok, hogy ilyen jól emlékszik a mi Hubay Kálmánunk szavaira . . . Ez azt jelenti, hogy szorgalmas olvasója a mi mozgalmi sajtónknak." O maliciózus mosollyal még jobban elvörösödve, lehajtotta a fejét — amúgy is vörös volt.)

A számtalan bibliai ellentmondások a normális emberi lelket nem hitbéli kételyre, hanem elkeseredett, forradalmi keresésre ösztönzik az igazság után, mely tündöklőbb, forróbb és istenibb kell legyen az elferdített Bibliánál. Egyszóval, az igazi Biblia.

Ilyen elferdítettség lehet a “kiválasztott nép” besulykolt hiedelme is . . . Isten nem személyválogató. Ez az isteni abszolút tökéletességgel jár, hiszen benne van a Szentírásban is. Akkor viszont nincs kiválasztott nép . . . Ha pedig kiválasztott nép mégis lenne, akkor az Úristen sokkal különb népet választott volna ki mint azt, ki a vörös-tengeri csodák után alig egy hónappal már “Arany Borjú”-t imádott, cserben hagyva és elárulva az őérte csodát tett Istenét egy nemlétező, hamis bálvány-istenért. Az Úristen Maga az abszolút tökéletesség. Őt nem lehet utólag cserben hajryni és elárulni, vagy megcsalni. Ő a Teremtő. Ő tudja mi van bennünk. (Mielőtt a kakas megszólalna .. .) Nem teremtett Ő különböző fajokat, csak azért, hogy az egyiknek jobban kedvezzen, mint a másiknak. Minden nép a saját maga érdemeinek a kovácsa Isten előtt. Nem örökölte ingyen az “érdemeket”. Az Ótestamentum már megállapított

1977. szeptember hó

bizonyítékok szerint, különböző “fogságok” alatt összeszedett és “átformált” sokkal régebbi írások gyűjteménye: az egyiptomi, a babilóniai és a perzsa fogságoké. (Megállapította már, hogy a zsidó nép kiváló “interpretálója” más népek szerzeményének.)

Az Úristen célja, a mi Urunk Jézusunk közénk való küldésével, minden egészséges logika szerint az Ő, saját szent misztériumának megismertetése volt; az utolérhetetlen bölcsesség, szeretet, törvény és irgalom Istenének, ugyanazon a földön, ahol egy “kegyetlen, esküdöző, haragvó és bosszúálló, állandóan zsörtölődő, más “idegen” istenekkel harcoló, Jahwe-t próbáltak imádni a mózesi Istenben. Az Úr Jézusnak a szeretet és az igazság ellenpólusában kellett megszületnie, ahol az anyagiasság uralkodott, hogy ott hirdesse a lélek és a szellem magasabbrendűségét a pénz, az arany fölött és ezért kellett elesnie az Ur színe előtt, bebizonyítva azt, a legrosszabb embertípus is irgalmat érdemel Ő előtte, hiszen: “nem tudják, hogy mit cselekszenek . . .”.

A logika szerint csak ebben az “ellenpólusban” halhatott meg bátran, igaz Istenfia-képpen az Emberiségért, mert akár a Pártos Birodalomban, Rómában, Athénben, Kínában, avagy a feketék földjén Afrikában, földreszállott Istenként imádták és követték volna, annyi gyógyítás és csodatett után, amivel Ő bizonyította emberfölötti, isteni létét . . . Csak az Arany Borjú hazájában várhatott rá a halál . . . Sehol másutt. (Poncius Pilátus: Én nem találok bűnt ebben az emberben.) Ő pédig azért jött, hogy halálával bizonyítsa az Úristen — Atyja — előtt, hogy megszeretett bennünket, még a legrosszabbakat is..., kikért az Ő irgalmát kérte haló pillanatjaiban is. Az isteni abszolút logika egy paránya belénk is szorult a teremtésnél és eszerint csak így lehet elképzelni a “Megtartás” és a “Megváltás” és az “Üdvözítés” misztériumait . . .

Mégis, ennyi kicsorduló szeretet, irgalom, csodatett és önfeláldozás után, Jézus, a galileai, Isten Fia, nem érdemelte meg az Emberiségtől, hogy legalább az Ő “személyleírását”, ha az apostolokét nem is, őrizték volna meg örök emlékül... Pedig bizonyos, hogy tanítványai és azok, akik az O isteni Irgalmában részesültek, mélyen magukba vésve hordták a názáreti Jézus arcképét, egész egyéniségének lelki és testi körvonalait. Az evangélisták írhattak is erről. A 370-ben megtartott antiokhiai zsinaton, Epiphanius püspök erős közbenjárására és “koncentrált” értelmessége folytán azonban, sok “másítás” után ezt a szent, isteni személyleírást is kihagyták az evangéliumból, nehogy felfedezhesse majdan, a haladott utókor a tényt: a názáreti Jézus nemcsak szellemben, de testalkatban és “arcban” is merőben más volt, mint az igazi zsidó típus, azoknak a szlávokkal, latinokkal és germánokkal való keveredése előtt... Ettől ugyanis erősen “megvilágosíttattak ...”

Epiphanius püspök ezen az antiokhiai zsinaton “késhegyig” menő harcot indított az ún. “apollináriusok”-kal szemben (semmi közük nem volt Apolb-hoz), kik a “keresztyén” igehirdetés elmaradhatatlan feltételéül az “isteni” esztétika követését tűzték ki . . . ’Szerintük “ékesszólás” nélkül senki sem állhat a “gyülekezet” elé, mert méltatlan lenne Isten Igéjét szájára venni “kezdetleges”, tehát primitív módon. Nagy súlyt helyeztek az “apollináriusok" Jézus Urunk “istenfiúi szépsége” állandó kultuszának is. És itt történt az “igazi” összecsapás a zsidó szülőktől származó Epiphanius és az “apollinárusok” között. Mert Jézus Urunk palesztinai születése ellenére, édesanyja után, teljesen elütő volt külsőben a zsidó típustól. A zsidók Jézust megölték, megtagadták, megátkozták még haló poraiban is (ők nem hisznek az Úr feltámadásában), de számításukból nem maradt ki az, hogy mindezek ellenére Jézus követői részéről, a múltban, a jelenben és a jövőben mégis jusson valami a “zsidóság számára is” mindig, az Ő szent Személye iránti “gojim” imádatból, szeretetből és tiszteletből . . . Ezt röviden opportunista merkantilizmusnak nevezhetjük . . . Az Újtestamentumba való beiktatása az Úr Jézus személyleírásának egyszer és mindenkorra elvágta volna tőlük ezt a “hasznot” . . .

Ezért a megmaradt “egyetlen” személyleírás egy “pogány”-hoz fűződik, nem zsidóhoz, “rómaihoz”, nem “Palesztináihoz”, de nem is “keresztény”-hez, pontosan az “antiokhiai” zsinat tilalma miatt.

íme az^egyetlen személyleírás az Úr Jézusról, még az O földi életében, Gneius Cornelius Lentulus által. A római centurio egy “szenátor” barátjának, Luciusnak számolt be arról, hogyan ismerte meg a “csodatévő” Jézust, a Názáretit, kit O a legszebb és legtökéletesebb Emberként ismert meg, kit valaha is e föld népe láthatott . . . {Apokrif írásképpen a Vatikán levéltárában őrzik ma is. Más személyleírás viszont nincs. így állunk az Evangélium “hitelességével”.)

MlttVAKOEt_______

7. oldal

“Van itt egy rendkívüli hatalommal felruházott ember, Jézusnak hívják. A nép az igazság prófétájának nevezi, de tanítványai az Isten fiának mondják őt. Feltámasztja a halottakat és meggyógyít mindenféle betegséget. Egy magastermetű ember O. De méreteiben arányos. Szemeiből szigor árad. Aki Őt látja, csak szeretheti, vagy félhet Tőle. Hajának színe azonos a sorrentói dió színével és hosszú, középen elválasztott. Arcán egyetlen ránc, egyetlen folt sincs, orra tökéletes vonalú, tömött szakála van, hajával azonos színű, de nem hosszú. Külseje egyszerű és férfiasán érett, szemei kékes-szürkék, nagyon élénkek és csillogóak. Rettenetesek, mikor elítél, szeretetreméltóak, amikor tanít és még barátságosan tekintve is, árad belőle egy bizonyos súly. Senki sem látta még nevetni. De látták már könnyekkel a szemeiben. Kezei és karjai tökéletes idomúak. Röviden, súlyosan és belső meggyőződéssel jönnek ki a szavak az ajkán. Joggal nevezik Őt az emberiség legszebb fiának.”

Magyarázatul még csak annyit: Itália legfinomabb diói Sorrento környékén teremnek ma is, és színük egészen világos, majdnem szökés. Emberi részről a szabir-telepítésű Galileából származva, a Názáreti Jézus rokona vérségileg az egykori másik szabir törzsnek, mely az I. Sargon által vezetett szemita hullám elől Sumériából észak felé húzódott a mah-gar tömegek túlnyomó részével. Badiny Jós professzorral az élen, legtöbb sumerológusunk vallja, hogy a Királyi Szkita Törzs szabir volt. Ezért lehet annyi hasonlatosság az Úr Jézus személyleírása és a mi magyar hagyományaink szerinti “árpádi” személyleírások között. Az Árpád-Ház tagjainak a szemeszíneiben uralkodó volt a “kékes-szürke” és István király és fia, Szent Imre herceg kivételével mind magas termetű volt.

És csak mégegyet: a turáni székesegyházban őrzött és a savoyai család egyik “keresztes” őse által a Szentföldön vásárolt ún. “sudario” a fentiek szerint egy közönséges “üzleti hamisítás”, mert közepesen alacsony termetű, megtört öregember veríték-nyomait viseli ... A “merkantilizmus” földjén, annyi “golgothai” keresztet adtak el súlyos aranyakért annak idején, hogy azokból be lehetne fásítani a kis San Marino-i köztársaságot. * * *

Nincs okunk, nem lehet okunk Egyházaink papjait támadni, ha ők nem ellenségei nemzeti újjászületésünk harcának. Hiszen ők magyar nyelven hirdetik az Igét. Aki pedig mégis saját nemzete újjászületése ellen nyilatkozna, méghozzá a mi nyelvünkön, az úgysem volt sohasem magyar, hanem beszivárgott ellenség . . .

Kérjük, fiúi bizalommal, velünk született tisztelettel igazán hivatásának élő lelkipásztoraink iránt — Egyházaik megengedhető keretein belül hirdessék a Názáreti Jézus Igéje mellett az Ő emberi vérrokonainak, a Magyar Nemzet feltámadásának az Igéjét is.

E sorok írója, az elmúlt háború alatt, Szálasi Ferenc kívánságára és dr. Málnási Ödön személyes beajánlására, egy alkalommal, délután hat órán keresztül hallgatta dr. Zajty Ferenc orientalista előadását két éves közel-keleti tanulmányújáról, melynek eredményeképpen két hatalmas kötet látott napvilágot: “Magyar Évezredek” és “Zsidó volt-e Krisztus” címekkel. Zajty Ferenc akkor a Fővárosi Könyvtár igazgatója lévén, a Wenckheim-palotában volt az irodája. Csak e sorok írója volt ez alkalommal a vendég. A szakállas öreg úr szenvtelen hangon, minden különösebb lelkesedés nélkül, mint egy “rideg” matematika-tanár mondta el Törökországban, Palesztinában, Egyiptomban, Libanonban, Síriában, Irak-Arábiában és Perzsiában végzett kutatásainak eredményeit ... A Honvédelmi Minisztérium mérnökkari-osztálya és néhány gazdag magánszemély finanszírozta az utazását, melynek eredeti célja az lett volna, hogy a trianoni levertségből tanulmányainak eredményeképpen “emelje föl” újra a nemzeti önbizalmat . . .

A futólagos iskolai ízelítők után dr. Zajty Ferenctől hallottunk kimerítően beszélni arról, hogy a mi származásunk sumer és nem Ural-altáji. És amit a nyílt utcán való beszélgetésünk alatt előző napok egyikén “akaratlanul” megmosolyogtunk, dr. Málnási Ödön előtt állva, azt ez alkalommal, a Wenekheim-palotában ismét kellett hallanunk, de már kellő, előzetes indoklással, hogy: Jézus nem volt zsidó, hanem szabir, tehát velünk rokon vérű sumer . . .

A két Zajty kötet kiadásra került, de csak belső használatra, a magyar vezérkar néhány kivételes tagjának és még kevés “beavatottnak”, mert Zajty professzorral a Kormányzó kabinettiroda főnöke közölte, hogy “legfelsőbb” intésre vigyáznunk kell — nehogy a világ “mulasson” rajtunk ... Az Istenért, hogy Jézus nem Volt zsidó és a mi vérrokonunk . . .? Hogy Budapest és Úr város romjai . . .? Jobb lesz a fal mellett járká-