Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-09-01 / 9. szám
1977. szeptember hó «ITTVAKÖkt 5. oldal VARGA ISTVÁN i4 U/ EPILÓGUS A “NEMZETI ÜGY”C. OKNYOMOZÓ TÖRTÉNELMI TANULMÁNY-SOROZATHOZ Visszanézve immár közel ezeréves “rómaisított” történelmünk hídjára, mely dicsőséges, akkor öt évezredes írott múltunktól választott el minket — nem pedig összekötött azzal —, a hídon ott látjuk két helyütt véresen elterülve nemzetünk majdnem-holttetemét (1241 —42 és 1526 — 1686). Az Úr e világra születése után már közel kétezer évvel, a harmadik évezred érkezése előtt, magunkba kell roskadnunk gondolatban és kérdeznünk önmagunktól: így, számban és területbirtoklásban megfogyva, mig körülöttünk a volt vazallusok ugyan olyan arányban nőttek és gazdagodtak a mi rovásunkra, képesek vagyunk-e elindulni és érdemes-e elindulnunk egy újabb évezredre? Avagy nemzeti tengődésünkkel végleg fel kell számolnunk, mert minket az Isten e földi célja, kétezer éves múltunk tanúsága szerint, nagy feladatokra teremtett, nem állandó tengődésre, mint ez utóbbi hatvan esztendő folyamán is . . .? Ebben az esetben a tények hatása alatt, meg kellene adnunk magunkat, nemzeti múltunkban és jelenünkben először és utoljára . . . Szét kellene szóródnunk a nagyvilágban, be kellene olvadnunk más népekbe, hogy a nemzethalál egyszerre következhessen be, ne gyáván, lemorzsolódva megerősödött volt vazallus szomszédjaink sikeres üzelmei következtében, minket száraz kukoricacsutkaként lefosztó ujjaik alatt . . . Részletekben. Ide jutottunk Kr. u. a II. évezredvégén, nagy és egységes nemzeti múltunktól való ezeréves elszakítottságunk következtében. Őseink tudására épült nemzeti önbizalmunk és saját rátermettségünk élve ásattak el, nagyrészben, a Thonuz- Abak-kal (ez volt az igazi neve a királyi szkita “Tonuzoba”-nak és ezt szándékosan ferdítették el, kivégzése után), kiknek szörnyű sírgödrei széléről az idegen taláros összeesküvők már készítették tervüket a nagy Árpád-Abák “kegyeletes” kiirtására is, a szüzességi fogadalom magasztosságának az agyakba való mosásával, mint tették, magának István királynak nagyreményű fiával, Imrével is, még fiatalon bekövetkezett halála előtt — hogy az Európában most végképpen hont foglalt mágusok nemzete számban lefogyjon. Tudnivaló, hogy István király behívott idegen zsoldosai képtelenek lettek volna leverni és a római igába “betörni” a legellenállóbakat. Ehhez szükséges volt a magyar nemzeti összlétszám kétharmadára, a másik egyharmad megsemmisítésére. Akkor nagyban folytak a gazdag földadományozások a “riterek” megjutalmazására és végképpeni letelepítésére . . . Mindez a törzsökös magyarság rovására. Mesterségesen felkorbácsolt föld-éhség uralta az országgá alacsonyított nemzetet. A király idegen környezete Istvánnak azt tanácsolta, hogy a legellenállóbb alvezéreknek és népüknek a földjét ígérje oda azoknak, kik a mesterségesen rájuk erőszakolt “idegen világ” ellenére, őseik vérszerződése szerint még leginkább hallgattak a királyra. A lemészárlásra kiszemeltek minden jószága és földje legyen az övék ... A “jus primao noctis” után egy újabb eszközt agyaltak ki a mi kemény és tiszta nemzeti erkölcsünk megrontására: a korrupciót. Az anyagi haszonért való gyilkolást. És mindezt a keresztelés érve alatt. Csanádot is csak így lehetett megvesztegetni. Csak így lehetett “likvidálni” a nemzet kétharmadával a másik egyharmadot, illetve az országos összlétszámmal a törzsökös magyarság legjobbjait, mert az idegen rablólovagok és fullajtárjaik akkor már annyit tettek ki, mint a leölésre ítélt tiszta magyar egyharmad ... Ez a valóban egyenlőtlen küzdelem mégis hónapokig tartott. A nesztoriánus hitü törzsmagyarság sebzett oroszlánként védte magát, a házatáját, az igaz Istenét, kinek követői sohasem akarták magukénak mások mennyasszonyának első éjszakáját. Táltos-mágusaik hamis pénzt nem vertek, mint ezek az idegenből jöttek, újonnan, magyarok által épített kolostoraikban, történelmünk számtalan bizonyítéka szerint . . . Felmerül tehát a kérdés: Most, a XX. század utolsó két évtizedében adjuk hát meg magunkat gyáván, tehetetlenül, számoljuk fel egyre inkább tengődő nemzetünket, a megfogyott 97.900 négyzetkilométerrel (a második világháború után ugyanis 63 négyzetkilométert ismét levágtak a cseheknek), szóródjunk széjjel a nagyvilágba és olvadjunk bele más népekbe, vagy legalacsonyabb nemzeti létnívónk utolsó lépcsőfokáról egyenesedjünk fel megmaradt energiánkkal és gyors ütemben kapaszkodjunk fel ismét a magasba, megfeszített izmokkal, új hittel Istenben, nagy őseinktől örökölt életrevalóságunkkal, új hittel önmagunkba is — kizárólag csak önmagunkban, nem ebben a züllő és áruló nyugati világban . . .? Minden bizonnyal megadatott nemzetünknek az Isten által az újjászületés lehetősége egy új, győzelmes évezred jegyében, mert őseink a sírokon túl is szólnak hozzánk . . . Isten ujjai mutatják nagy, meghamisított múltunk évezredeit. Azt, hogy nemzetünknek küldetése van a feledésbe ment hosszú évezredek mélységéből ... A nyílt és intézményesített istentagadás évszázadában a mi nemzetünk állja meg a helyét a legszilárdabban; magára hagyottan, Rómától is elárulva. Az ezeréves sírok felnyílnak és beszélnek orvos-mágusaink Nyugatot megszégyenítő tudásáról ... A romok figyelmeztetnek bennünket arra, hogy őseink az Egy Isten bátor és hű követői voltak, a római “keresztvíz” előtt is. Ezeréves pergamentek a legtisztább mah-gari törzsek sumer nyelvén szólnak hozzánk, melyet a mai világ sumerológusai úgy olvasnak el és értenek meg, mint eredeti sumer szöveget . . . A legnagyobb magyar, Széchenyi István gróf mégis elhitte, hogy a mi népünk történelme István király idegen papjainak keresztvizétől kezdődik, ezért dicsérte nemzetét ezekkel a szerény és félénk szavakkal: "Nem vagyunk alábbvalóak egyetlen népnél sem", ahelyett, hogy kijelentette volna: Utat vesztve azokká lettünk, amik vagyunk... De a mi népünk dicsőséges múltja alapját képezi az Emberiség minden tudásának és haladásának, mert: mi adtuk az Egy Istenben való hiten kívül az első írást, a pontos csillagászati számításokat is lehetővé tett magas matematikát, az orvosi tudományok alapját, az első emberi igazságszolgáltatást és olyan méretű katonai tudományt sok más dolgon kívül, mely lehetővé tette a hozzá való rátermettséggel és bátorsággal egy Birodalom létesítését a Sumer Paradicsomból való távozásunk után, mely valamikor a Kárpát —Duna medencétől a Bajkál tóig terjedt; mi vagyunk, a mi nyelvünk, minden ókori kulturnyelv alapja, mely tényt a mi dr. Baráth Tibor és dr. Badiny Jós Ferenc professzorainkon kívül, sőt még előttük, olyan idegen szaktudósok, mint Gordon Childe, Francois Lenormant, Édouard Sayous, K. A. Hermann, Henry Craswick Rawlinson, A. H. Sayec, Georg Smith és mások is hirdettek és hittek. íme mégis idáig süllyedtünk le az ezer év előtti, királyi jóváhagyással mívelt tradició-pusztítások során. Őseinknek István király idejétől hinnük kellett azt, hogy a magyarság történelme a szent Gellértekkel és Hartvikokkal kezdődik. Addig pogány, barbár, nyershúsevő, halászó és vadászó, rakoncátlan nép voltunk . . . Analfabéták papjainkkal együtt, kik az ékes latin betűket nem ismerték, csak olvashatatlan ákom-bákomokat véstek a gyalult falapokra, azért kellett elpusztítani azokat a dokumentumokat. A földetszántó ekéket, melyeket magukkal hoztak az új hazába, valahonnan szintén lophatták ... (A latin-amerikai elemi iskolákban sokhelyütt azt tanítják a hivatalosan elfogadott könyvek, hogy Európában akkor lendült fel a földművelés, amikor több, mint ezer évvel ezelőtt a magyarok hazát hódítottak a Duna-medencében és bevezették az eke használatát. Más elemi iskolás könyvek szerint a magyarok hozták magukkal keleti hazájukból a bivajt, földművelő munkáik és tejszükségleteik ellátása érdekében.) Láthatjuk, abból is, mennyire zavarosak és olykor ellentmondók a rólunk írott idegen források. így maga Herodotos is. Egyik helyen idéz Dárius Akeménid perzsa király Szkythia-ellenes inváziója kapcsán egy szkytha üzenetet, magától a királyi horkásztól, melyben ez utóbbi azt írta a “Perzsának”, hogy ők, a szkythák, könnyen változtathatják helyüket, mert már nem laknak kőházakban, mint őseik — így megművelt földjeik sincsenek —, ezért ott és akkor sújthatnak le a perzsákra, ahol és amikor az nekik alkalmasnak tűnik, stb., stb. Máshelyütt Herodotos a hatalmas Szkytha Birodalom társadalmi rendjét a “királyi szkythákra”, kik uralkodnak és vezetnek; a “harcoló szkythákra”, akik az előbbiekkel együtt a rendfenntartást végzik és harcolnak; és a “munkás szkythákra” osztja fel, ez utóbbiak földművesek és iparosok. A “földműves szkythákkal” kapcsolatban Herodotos kiemeli az elterjedt gabona-termelést, de ugyancsak a görög történetíró szerint ez utóbbiak csak ügyelnek a szolga-népek munkájára, azt irányítják, de maguk csak “dolgozgatnak” ... és szükség esetén ők is a harcolók közé számítottak. Mindebből az tűnik ki, hogy a Dárius Akeménid-féle invázió a Szkytha Birodalom “totális” mozgósítását vette igénybe a soha nem látott tömegű és felszerelésű perzsa hadsereggel szemben, annak bekövetkezett teljes megsemmisítése érdekében. Őseink elpusztították a már meglévő termőföldeket és gyümölcsöskerteket előttük, hogy ezzel is nehezebbé tegyék a betört perzsák helyzetét . . . Napóleonnal szemben az oroszok ugyanezt tették, annak idején, tehát másoltak a szkytha ókori totális harcmodort. Valami kimondhatatlanul ördögi, rendszeres és rágalmazó logikával akarták a magyarsággal megszégyeltetni tulajdon, igazi múltját, évezredes ősi kultúráját, nehogy nomád volta előtt, még “pártos” évszázadainál is régebbi dicső múltjára emlékezzen vissza és erős önbizalmában újra megkezdje az akkor már abbahagyott évi éles hadgyakorlatait az “ellenségesnek” mutatkozott Nyugat ellen, amiért az Gyermek Lajos hadseregének képében megtámadta őt, hadüzenet nélkül, és nehogy sabir véréből született Jézusának emberi származását magáénak követelhesse . . . Ezt a múltat romboló, ellenséges királyi keggyel űzhetett pusztító logikát csak épp oíy alapos, de most már valóságos adatokon álló ellen-logikával lehet helyreigazítani, a harmadik évezred beköszöntése előestélyén . . . Ezért és minden egyebekért: I. MI HISZÜNK A SUMER-MAGYAR FOLYTONOSSÁGBAN . . . ! Mert a történelmi nemzetek között a mi magyar népünk az, mely sok évezredes távlatból is “emlékszik” sumer múltjára, Nimrud ősétől való származása fennmaradt a népmondában a mai napig is, iskolai oktatásunk része a magyar mondavilág kapcsán (csak mi tudjuk ezt és csak mi hiszünk ebben); mert dr. Zakár András, hős elhunyt Hercegprímásunk volt segédpapjának a feldolgozásában, egészen a gyermek-versikék és bölcsődalok világáig vezethetők vissza hiteles nyomai a mi sumer múltunknak (csak mi rendelkezünk ilyen bizonyítékokkal); mert Európa-szerte és világszerte, csak egyedül a mi Kárpát —Duna hazánk mutathat fel olyan régészeti bizonyítékokat, sumer múltjával kapcsolatban, mint az esztergomi királyi kápolna 14 babilóniai oroszlánjai (ez is “unicum” a maga nemében); mert a tiszavidéki honfoglaláskori sírok, valamint az utóbbi időben talált és a ruménok által eltűntetett barcasági leletek ugyanabból a korból származó “trepanált” koponyái az Úr városi ásatások alatt talált orvosilag “meglékelt” koponyák műtét-módozataival azonosak, a sírokban talált ezüst-lapocskákat is beleértve (ilyen bizonyítékokat még csak a szkytha-magyarság vándorlásainak az útján találtak, a jelenlegi Szovjetunióban és Mesopotámiában). Tudott dolog ezzel szemben, hogy Nyugaton, Lyon városában csak két és fél évszázad múlva a mi őseink negyedik honfoglalása után próbálkoztak hasonló műtéttel, nagy orvosi segédlet mellett ... (A sumer-szkytha-magyar ős-orvosi tudomány ezek szerint ötezer évvel járt az európai előtt, hiszen az egyiptomi orvosok is sumer “iskolát” jártak, sőt Baráth Tibor szerint sumer-magyarok voltak.) Az otthoni kommunista rezsim mesterei már felfigyeltek erre a “zavaró” körülményre és a nemzeti öntudat újabb viharos kitörése elkerülése érdekében, kampányt indítottak el a lapokban a “trepanáció” bagatelizására, fényképsorozatokkal, az inkák földjétől az ókori Európán keresztül egészen a pápuák lakott Új Guineáig, a ma is emberevők nád-mocambo lakóhelyeikig, állítván, hogy mindezeken a helyeken talált lyukasztott koponyák szintén “trepanáltak”. Ehelyett azonban csak kegyetlen “agyonütések” nyomai tátonganak ezeken a koponyákon, a hiányzó ezüst lapocskákról nem is szólva . . . Egyik, állítólag “inka” eredetű ilyen koponyán nem kevesebb, mint hat (6) lyuk tátong, mely kétségtelenül egy évezredes “srapnel” robbanását bizonyítja pontosan a szerencsétlen volt inka koponyája felett, vagy egy egészen kivételes vérengzéssel végrehajtott gyilkosság... — Hatszor súlytva halálra a már első csákány-ütéstől szörnyethalt ős délamerikait . . . Szó lehetett még egyes olyan esetekről is, amikor valamilyen primitív nép “kuruzsló”ja egyszerűen kilyukasztotta egy halálos ütéssel a bolondnak tartott beteg koponyáját, hogy azon keresztül a “rossz szellem” távozhasson, természetesen az élettel egyetemben . . . A mi nagy hazai régészünk, László Gyula professzor által talált párhuzamos “ezüst” lapocskák jelenlétéről, a népidemokratikus ellen-propaganda közlemények mélységesen hallgatnak. Még jó,
