Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-08-01 / 8. szám
1977. augusztus hó **ITTVAKÖ*T 11. oldal VÁLTOZNAK AZ IDŐK? Vagy csak a módszerek rafináltabbak? _________ Egy antalógiától egy gramofon lemezig Kezembe került a Romániai Magyar Költők verses kötete, amit a Magyar Népköztársaság és a Román Népköztársaság közösen adott ki 600 példányban! Évszám nincs rajta, leszégyelték, se copyright, talán mert tudták a hivatalos személyek, hogy senki nem fogja a verseket elorozni az egyesült — legalábbis e vállalkozásban — magyar és román népköztársaságoktól. Ilyen kis példányszámban nem szokott se Magyarországon, se Erdélyben magyar könyv megjelenni, tehát valami bibi van itt és ha beleolvasunk rögtön megértjük, hogy mi a hiba. A kötet a legsötétebb Rákosi — illetve annak román változata, Georghiu-Dej korában íródott és jelent meg, amint a versek alá írt dátumokból kitűnik. De nemcsak abból. Bár az akkori legjobb magyarul író költők “műveiről” van szó, egyetlen Szabédi vers kivételével (“Csillogj Margitka”) csupa vonalas írás. A címek beszélnek, például Szemlér Ferenc: “Balázs Ferenc traktorvezető dala”, “Dal Bukaresthez”, “Köszöntő a Hivatalos Közlönyhöz”!!! vagy Szász János: “Sztálin él”, “Találkozás Georghiu- Dej elvtárssal”, vagy Szabédi László: “Vezessen a párt”, avagy Salamon László: “Ének az orosz nyelvről”, továbbá Horváth Imre: “Moszkvából száll a dal” és Kányádi vagy Tompa, vagy akárki a 23 szerző közül, nem írhatott egy szem verset se anélkül, hogy legalább egy-két rendszer dicsérő, vagy hizelgő sort ne költsön bele! Ez volt az a kor, amikor Reményik és Aprily nevét ki sem lehetett mondani Erdélyben, Nyirőről nem is beszélve. Aztán teltek az idők, volt 1956, magyar forradalom és egyszercsak Áprily Lajost is kiadta a Kritérion a bukaresti állami könyvkiadó. Most meg a kezembe került a “Harangtisztán” című hanglemez — a mai legjobb fiatalok, Farkas Árpád, Kányádi Sándor és a többi között Áprily és Reményik versek, Sütő Gyula bevezetése és a kolozsvári egyetem magyar irodalmi tanszékétől megfosztott, öngyilkossá lett Szabédi László szatírája a zseniális Ádám Erzsébet marosvásárhelyi előadóművésznő tolmácsolásában. Sehol egy vonalas mondat vagy kifejezés. Milyen változás röpke 20 év elteltével? Tényleg harangtisztán szólnak ugyanezek, kik nem írhattak megrendelésre másképp és kiket nem lehetett olvasni émelygés nélkül az említett kötetben? Nem hihetjük, hogy liberális szelek fújdogálnak a román kisebbségi politikában. Tehát csak fejlődik, rafinálódik az elnyomás technikája? Akik a vasfüggöny mögött élnek, azoknak vérévé, beidegződésekké és reflexekké vált a túlélés módszere, a megmaradás lehetősége. Ebben nem illik a nyugati biztos fedezékből tanácsot adni. Nem ildomos velük szemben követelményeket felállítani és felelőtlenül magyarkodni. Ellenben visszafogott lélekzettel figyelni, komolyan, okosan, de főleg egységesen állni a mi szabadvilági őrhelyünkön és csattanban válaszolni minden jogfosztásra, hamis hírverésre, a nyilvánvaló román hazudozásra. Az otthoniak ösztönösen tudják Mécs László parancsát: Ha Cézárt látod diadalszekéren, Tele torokkal kiáltsd a vivátot, A te vivátod úgyis mindig átok! Ez a vivát az 1953-as antológia, az igazi hang pedig az, amit Ádám Erzsébet szólaltat meg 1975-ben a hanglemezen. 23 év, milyen keserves, véres, verejtékes útja a romániai magyar irodalomnak. És ez a látszólagos enyhülés tele van buktatókkal, csúzdákkal és bizony árulókkal is. Szegény Szabédi László hiába adta meg Cézárnak ami neki jár, hiába "kiáltotta egy jobb jövő érdekében az éljent a hatalom felé, a Kolozsvári Egyetem Magyar tagozatát és az ő katedráját mégis megfojtották, és ő a sorssal nem csatázott tovább, pontot tett élete utolsó sora mögé. De az utóbbi évek további riasztó híreket hoznak, újabb két költőnk és írónk lett öngyilkos Erdélyben. Mások a szesz mámorába menekülnek a valóvilágból, hogy eltompítsák agyukat a kilátástalan helyzetben, a feltornyosodó, megoldathatatlannak látszó, problémákkal való tusakodásban. A nyers, durva támadás nem tudott erőt venni rajtuk, de a rafinált, minden eszközt felhasználó idegölő alattomos erőszak kikezdi a legkeményebb lelkiszövetet is. Itt gyors segítségre van szükség. A képmutató román állam szervei azt hirdetik mindenfele, hogy a tíz százaléknyi magyarság és székelység számaránya szerint részesedik mindenben — de arról megfeledkeznek, tudatosan persze, hogy Erdélyben a magyar őslakosság körülbelül 49Vé volt még az első imperium változáskor és még ma is legalább 35(4■' Erről a csalásról nem az erdélyi testvéreink, íróink és költőink, hanem csakis mi szabad magyarok tájékoztathatjuk a világot, Amerikától Kínáig minden kis és nagy nemzetet fel kell világosítanunk az oláhok csalárdságáról. Meg kell győznünk a népek közvéleményét. A soviniszta román bolsevizmus rögeszméje a monolitikus nemzeti állam; a valóságban Románia tele van kisebbségekkel. Ma Közép-Európában csak egy állam van, mely úgyszólván egységes lakos-A Népszabadság szeptember 30-i számában “Sipos Erzsébet emlékezetére” címmel nekrológ jelent meg. Néhány mondatot idézünk a cikkből, amelynek néhány aláhúzott szava késztetett e cikk megírására: „Ismét eltávozott körünkből a nagy idők egyik tanúja, tapasztalt harcosa. Sipos Erzsébet 1896. július 21-én született Budapesten. Fiatal diáklányként, a Galileikörben ismerkedett meg a kor haladó eszméivel. Szervezője a születő Kommunista Pártnak, és hű munkatársa a KMP Központi Bizottsága titkárságának. A Tanácsáöztársaság megdöntése után illegalitásba ment, de 1919. augusztus 20-án felismerték, és letartóztatták. November 20-án a fehérterror bírósága férjét, Korvin Ottót halálra ítélte. Sipos Erzsébet Moszkvában húnyt el. Temetése, kívánsága szerint itthon, az Óbudai temetőben lesz. Október 2-án, 14 órakor helyezik örök nyugalomra, a 6-os parcellában.” ---------4----------Sípos Erzsébetnek nem a halálhíre hát, hanem a nekrológ által nyilvánosságra hozott utolsó kívánsága az, ami megragadó és elgondolkoztató. Sipos Erzsébet kommunista volt. Ötvenhat éven keresztül szívvel-lélekkel hitt egy eszmében. A hetvenhét éves matrónának, a moszkvai kórház halálos ágyán, ötvenegy év távlatából felrémlett a szülőhaza képe. A fáradt, elhályogosodó szem könnyfátyolán keresztül mind élesebben rajzolódott ki, fájdalmas vággyal vetítődött fel a bölcsőjét ringató magyar város, Budapest képe. Az internacionalista-kommunista eszme állandó és hangos megvallásával ötvenhat éven keresztül erőszakkal elnyomott magyarsága, magyar vére vad fájdalommal hasított szívébe, leikébe, agyába. A közeli halál rémülete ebben az egy szóban sikoltotta el utolsó kívánságát: haza! ságú és az Magyarország! Közel 11 millió lakosságának csak 5%-a nem vallotta magát magyarnak a legutolsó népszámláláskor. Ennek a homogén országnak a vonzása előbb vagy utóbb érvényesül a körülötte levő mozaik államokra, peremén élő magyar tömbökre. Jugoszlávia szétesése elkerülhetetlen, s akkor a horvát — magyar tradíciók szellemében a két nép új lapot nyithat viharos történelmében. De mikor jön meg a románok esze? Az erdélyi magyarság már egyszer megkísérelte a transylvanista szellemben a megbékülést, de hiába. A mai erdélyi magyar irodalomban is él ez a szellem, elég ha Horváth István: “Erdély” című versének sorait idézem: “A Maros, az Olt, a két Küküllő Keresztx/izében magyarul mártott: románul a románt németül a szászt . . . a mi anyánk Erdély. ” De ez a transylvanizmus, ez az igazi erdélyi szellem nem lehet egyoldalú, nem élhet csak a magyarokban. Az erdélyi románokban is fel kellene ébredjen, amíg nem késnek el vele, mert nekik is a pánszlávizmus az igazi ellenségük és nem a magyarság. Gondoljunk Kossuth Lajosra. Az 1849-es román vereség után pár évvel már magyar-----horvát és szerb összefogáson dolgozott. Megjósolta, hogy az orosz medve átlépi a Kárpátok bástyáit és bekebelezi a kis közép-európai népeket, ha azok nem fognak össze idejében. És íme amit Kossuth látnoki lélekkel megjósolt, Sípos Erzsébet képzett, felvilágosult ember volt. 77 évesen nem félt már a haláltól. De elviselhetetlen volt számára az a gondolat, hogy testét idegen föld eméssze fel. A kórházn ágyon, szemtől szembe a halállal, nem tudta többé tagadni, meg kellett vallania, hogy hosszú életét egy nagy tévedésnek áldozta fel. A halál közelsége megadta a bátorságot, hogy elkiáltsa: magyar vagyok, s az én hazám Magyarország! Nincs erő, nincs hatalom, mely legyőzze a vér szavát. Nincs eszme, nem lehet tanítás, mely örökre feledtetheti, kielégítheti a lélekből a nemzeti együvétartozandóság meleg, éltető és életértelmet adó érzését. Nincs szépség, mely elnyomhatja a szülőhazáról szívünkben őrzött, lelkűnkbe zárt képeket, emlékeket. Nincs „csak ember”! Van orosz ember, francia ember, magyar ember! Az embert a vér-szellem teszi igazán emberré. A vér-szellem, amely a születés és a nemzeti közösségben, a nemzeti kultúrában való nevelkedés szent kettőssége. Sipos Erzsébet ezt a hitet, a nemzet-, a hazaszeretet hitét vallotta meg, és helyezte az internacionalista eszmék fölé, a moszkvai kórház halálos ágyán. Sipos Erzsébet halálsikolyában messze rezgő utolsó kívánsága nagy tanítás kell, hogy legyen mindannyiunk számára. Vallást és ideológiát tanulhat, elfogadhat, cserélhet, megtagadhat bárki. De szívét, lelkét, vérét nem tudja kicserélni. És nem tudja megtagadni sem. Nekünk magyaroknak, kiket a történelmi katasztrófák sorozata évezredek óta sújt, s a mai szétszóródottságunkban már a nemzeti pusztulás réme fenyeget, különösen meg kell ezt értenünk. Kommunista magyaroknak éppúgy, mint a nem-kommunista, vagy éppen a kommunizmus ellen küzdő magyaroknak, országhatáron belül és kívül egyaránt mind bekövetkezett. Ma nincs erős gátja a Szovjet-orosz pánszláv terjeszkedésnek nyugat és dél felé. Történelmünk folyamán először 1945- ben vetette meg lábát az orosz kolosszus az őseink által megvédett Kárpátokon belül és gyarmatosítja Közép-Európát már egy emberöltő óta. Ez a trianoni és párizsi békék következménye, melyek szentesítették a pánszlávizmus terjeszkedését. Ezek a békék nem a józan ésszerűségen alapultak, nem hoztak megbékülést, csak összekúszálták és egymás ellen uszítják a kis nemzeteket. Ha a hályog egyszer lehull a román, szlovák, horváth, bolgár és török szemekről, akkor a kossuthi Dunai Konföderáció az egyetlen járható út, mely Közép-Európa hajóját szabad vizekre vezetheti a fenyegető szirtek között. De ehhez az a szellemi beállítottság kell, ahogy egy Jókai vagy Mikszáth nézte vagy rajzolta a szlovákokat vagy a románokat, s amelyhez hasonló magyarság-szemléletnek nyomát hiába keressük az említett népek irodalmában. Amíg ez a mentalitásuk nem változik meg — addig csak sötétben fogunk botorkálni és csatlósként pillanatnyi előnyökért a közös sorsot elárulni, azok a népek, melyeknek egyedül sose lesz erejük szembeszállni a szovjet-pánszláv hatalmi törekvésekkel. Pedig van remény — a Nap-Keleten, Távol-Keleten kel fel és végre sorsunk legsötétebb idejében az orosz medve hátán ott van a kínai sárkány! Ez történt egy antológia és egy hanglemez megjelenése közt, huszonhárom keserves év alatt, de ebből merítünk hitet és erőt — az elszakított, jogtalanságba, kisebbségi sorsba taszított véreink élnek és ismét szabadok lesznek! K. E. Sipos Erzsébet halálsikolya értesse meg velünk: Moszkvát éppúgy idegen földnek érzi a kommunista magyar, mint Münchent, Kölnt vagy New York-ot a kommunizmusból menekült magyar. A hű internacionalistának a kommunizmus fővárosában, Moszkvában, a halálos ágyán ugyanaz az utolsó kívánsága, mint a magyar nemzeti függetlenségért küzdő, nyugaton élő emigráns magyarnak: testét magyar földben helyezzék örök nyugalomra! Nagyon tragikus, nemzeti jövőnk alakulását végzetesen befolyásolhatóan tragikus, hogy ma még csak halálsikolyaink olvadnak egybe, Moszkvától New York-ig. A halálba zuhant ember hazafias sikolya már nem segíthet a világhatalomra törő nagyhatalom szorításában vergődő nemzeten. De a halálsikolyok megrázhatják, s meg kell rázzák az ideológiai viszályban egymás ellen támadt magyarokat, hazán belül s hazán kívül. Ha nemzetünkhöz s magyar hazánkhoz hűek vagyunk, mindegy, hogy kommunista vagy más társadalmi tanokat vallunk. Egy közös érdekpártokon felül, ideológiákon felül kell emeljen bennünket, s ez: a magyar nemzet jövőjének, a magyar haza függetlenségének szolgálata. Ez a szent cél közös munkaterületre szólítja az odahaza élő kommunista magyart a külföldre szakadt nem-kommunista magyarral. Más és más a módszer, mellyel odahaza, és mellyel idekinn munkálkodhatunk e közös munkaterületen. A legalkalmasabb módszerek, s a legcélravezetőbb tennivalók kimunkálását végezzük el külön-külön az adott lehetőségek szerint, de egymás iránti bizalommal. A bizalmatlanság és vádaskodás ma nemzetölő méreggé kémizálódhat. Sipos Erzsébet utolsó kívánságából ez az üzenet sikolt felénk. Találjon befogadó fülekre, tettre kész megértésre a vezető magyar kommunistáknál odahaza éppúgy, mint a magyar emigrációnál. Varga S. Sípos Erzsébet utolsó kívánsága
