Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-07-01 / 7. szám
6. oldal «IftVAKÖftT 1977. július hó láttuk 1946 után, amikor 2000 éves tetszhalál végével, népi többség nélkül, csupán a történelmi jog alapján helyreáll egy ország. Minket pedig a történelmi jogok semmibevevésével négy felé szakítottak már kétszer egy emberöltőn belül. Itt érkezünk témánknak, címünknek a magyarság részéhez. Itt mindig összmagyarságot kell érteni. Az volt a célom, hogy az örök nemzet szempontjából vizsgáljam ezt a kérdést. Épp ezért még két fontos körülményre szeretném felhívni a figyelmet. A sport a mai világ egyik legnagyobb tömegszuggeszciós eszköze. Hogy hírverése milyen jelentős — azt minden TV közvetítés hirdetése bizonyítja — ahol tíz és százezreket áldoznak arra a tőkések, hogy a sportesemények közben egy-egy percet termékeik, cégjelzésük számára biztosítsanak. A magyar nemzet minőségi kiválóságát a modern olimpiai játékoknál jobban semmi sem hirdeti. Hogy mit jelentett a legsötétebb Rákosi-érában 16 aranyérem az 1952-es olimpiászon, a guzsbakötött, agyongyötört nemzetnek, azt csak az tudja megérteni, aki az otthoni reménytelen, kilátástalan helyzetben élt. Hogy mit jelent külföldön, idegenben, kisebbségi sorsban élő magyaroknak, azt mi tudjuk. Megint felemelhetjük a fejünket, kifeszíthetjük a mellünket, büszkék lehetünk a magyarságunkra. Ez még a nyelvétvesztett, eltávolodó, kicsit szégyenkező vagy ellenséges második vagy harmadik generációra is vonatkozik — akik ilyenkor ismét felfedezik, esetleg büszkén vallják magyar voltukat, eredetüket. Éppen ezért kezdeményeztük az önvizsgálat és elemzés mai vitadélutánját, hogy a külországi magyarság hangját és véleményét tudomásul vegyék Budapesten is. Mondhatnék — mint Cézár a germánok által tönkrevert Várusnak: “Vare reddi mihi legiones” (Várusz, add vissza légióimat!) —, Kádár, hogyan sáfárkodtok a rátok bízott legszentebb nemzeti vagyonnal, a magyar néppel? Vizsgálva a szaklapokat megállapíthatjuk, hogy úgy a sportfelelős államtitkár, mint a sportsajtó tárgyilagosan, korrektül keresi a montreáli kudarc okait, a nekik megengedett határokon belül. Csak egyszer említi Borbándi a Minisztertanács elnökhelyettese és Losonczi az Elnöki Tanács feje üdvözlő beszédében a “szocializmus építését”. Talán tudomásul vették végre, hogy éppen a propagandacsömör az egyik lelkitényező, mely megundorítja, elriasztja, elfásítja az ifjúságot, a versenyzőket. Remélem nem felejtették el a politikai szempont miatt Bernben elvesztegetett labdarúgó világbajnokságot, a magyar “aranycsapat” és Nyugat-Németország közötti mérkőzésen, 1954-ben? Ez hozta az első zendülést a vasfüggöny mögött, amikor a pesti nép az utcára ment, tűntetett, és megostromolta a felelős sportvezető házát? Mondom, a sportsajtó elég tárgyilagosan elemzi — megmutatva az okokat és következményeket. Eddig azt hihettük mi távol élők, hogy nincs elég hajójuk szegényeknek — azért nincs nyoma se a “felszabadulás” előtti híres magyar evezős sportnak? Ez tévedés. Van hajó, van sok jól fizetett edző, csak versenyző és eredmény nincs. Az otthoni evezős szakemberek szerint “Kis létszámú versenyző gárdából, többségében korszerűtlen felkészített, rosszul megalapozott evezősök közül kénytelenek válogatni.” Budapest bajnokságában 50 kategóriából 4 döntő elmaradt induló hiányában! 15-ben 1 hajó indult! 17-ben 2, 11-ben 3 induló volt. Vidéken hasonló a helyzet. Pedig új edzőpályát avattak Szolnokon, tanmedencét Pécsett, stb. Atlétikában Fejes Zoltán vezetőedző összegezi a tapasztalatokat, tanulságokat: “Sajnos messze vagyunk a legjobbaktól. Nagyobb figyelmet kell szentelni a futószámokra. Gyenge a felkészülés színvonala. Erősebb edzésrendszer és korszerű válogatás szükséges. Nemzetközi színvonalú edzők kellenek — ezekre bízni a tehetséges versenyzők előkészítését. Montreálban összesen 8 pontot szereztek férfi és női versenyzőink és ezzel a 19. helyet.” Dr. Bay Béla vívókapitány, aki még az “átkos ’-ban volt olimpikon a lelkesedés, a küzdeni tudás, győzelmi akarat hiányát kifogásolta a magyar kardvívás katasztrófája előtt és után. Enyhítő körülmény bajnokunk, Gerevich Pál kiutazása előtt inszakadással kiesett a keretből. Terhelő körülmény: párbajtőrben az országos bajnokot nem válogatták be; hasonló herce hurca az öttusázók válogatásánál. Mi a “lovas nemzet”, lovaglásban a legrosszabb eredményeket produkáltuk; jóval 1000 pont alatt nem egy, hanem mind a három versenyző! Nemzedékváltás, rendben van, de öklözésben, kardvívásban, kenu és kajakban egyszerre? És, hogy edzők panaszkodnak — nincs utánpótlás, nincs választék — ez aláhúzza azt, amit a biológiai fejtegetésemben mondtam. Tisztesség adassék az otthoniaknak abban, hogy nincs pánikhangulat, legalább a sajtóban nincs. Igyekeznek tárgyilagosan elemezni a sikertelenséget és levonják a tanulságokat. Méltatják a lengyel, a román, bolgár, japán és a fenomenális kelet-német sikereket. A bolgárok (turáni rokonaink!) és a poroszok sikere megint a faji kiválóság, a minőség és az iskolázás, a kitartás diadalát mutatja! Ez reménykeltő magyar szempontból is, hogy nem a mennyiség számít, mint azt a Szovjetben és Amerikában hiszik. Ilyen szempontból is meg lehetne vizsgálni a “nagy” országok teljesítményét, tudván, hogy az orosz maga kisebbség Szovjetoroszország sok népével szemben és az Amerikai Egyesült Államok európai bevándorlók leszármazottaiból lett a világ első hatalma. Annak őszintén örült úgyszólván mindenki Magyarországon, hogy Kelet-Németország megelőzte pontszámban, aranyéremben az USA-t és a két Németország együtt verné a Szovjetuniót. Egyik magyar úgy nyilatkozott, hogy a női atlétikát és a foci döntőt szerette legjobban: “véletlenül” mindkettőben az NDK győzött a ruszkik ellen. Ez volt a montreáli nagy szenzáció. Vigasztaló ez számunkra? Feltétlenül, mert látjuk, hogy más, háborút vesztett országok sem lógatják a fejüket, hanem megkísérlik vállalni a sorsukat és felemelkedni. Nekünk szabad magyaroknak szavunkat kell hallatnunk, teljes anyagi és erkölcsi súlyunkkal követelnünk kell népi állományunk megtartását, sőt növelését. Hírverésünkkel az egész világot magunk mellé kell állítanunk és a jó sport a legjobb magyar propaganda. Egységesen kell gondolkoznunk nagy nemzeti kérdésekben, mint elszakított magyarlakta területeink védelme, népszaporodás, művelődés, testedzés, stb. ügyében. Összegezve az elmondottak jelentőségét meg kell állapítanunk a következőket: Egy olimpiász hírverése óriási, mondhatnók egyetemes. Ezt a propagandát az egész világ felveszi, visszhangozza, és így az összmagyarság élvezi vagy sínyli annak jó vagy rossz hatását. Számunkra pedig így szól a végkövetkeztetésem: Nekünk külföldi magyaroknak nem szabad sohasem elfelejtenünk, hogy vannak közösségi, nemzeti kötelességeink is. A nagy előjogot, hogy szabadon élhetünk azzal háláljuk meg, ha szót emelünk Öreghazánk népéért. De vajon teljesítjük-e ezt a kötelességünket? Vagy csak élvezzük azt, hogy senkihez sem tartozunk, csak magunknak élünk? Mint ősapáink, akik fellelkesedve egyemberként kiáltották Mária Teréziának: “Életünket és vérünket”, hogy utána mormogják, “de zabot nem!”. Elfajzottunk — tisztelet a kivételnek —, se vért, de pénzt sem áldozunk nemzeti ügyeinkre? ERDÉLY SEGÍTSÉGET KÉR! Egymást követik a levelek Erdélyből, főleg Háromszék vidékéről, ahol a legtöbb pusztítást végezte a Kárpátokon innen a földrengés. Az egyik falu népe éppen befejezte templomának újjáépítését. Minden szépen sikerült, külső támogatás nélkül, önkéntes munkával, hónapokon át folyt a templom újjáalakítása. Nagy volt az öröm, amikor minden elkészült, és ünnepet ült az egész székely falu lelki otthona megáldásakor. De nem sokáig tartott az öröm. Jött a földrengés és pillanatok alatt elsöpörte munkájuk eredményét. Annyi a személyes káruk, hogy egyelőre nem gondolhatnak arra, hogy templomukat is rendbehozzák. Segítséget kérnek. A megrongálódott, illetve rombadőlt, templomok helyreállítására, illetve a megsérült plébániák kijavítására, ami a gyulafehérvári egyházmegyében több mint 400.000 dollárt tesz ki, valamint a bukaresti érseki egyházmegye mintegy 2 millió dollárra rúgó kárait több nyugati segélyszerv vállalja, köztük elsősorban a nyugat-németországi püspöki kar, illetve a német Caritas az Ostpriesterhilfével karöltve. Ránk, külföldi magyarokra két nagy feladat vár. Az egyik, a kovásznai gyermekkórház felszerelése, ahol az épület elkészült ugyan, de hiányzik a takaró, hiányzanak a gépek. Bukaresttől a földrengés után nem remélhetnek segítséget. Segítségre viszont szükségük van, mert ebben a kórházban magyar, székely gyermekeket ápolnak. A kórház orvosai és ápolószemélyzete mind magyar, és legnagyobb fájdalmuk, ha a beteg magyar gyermekeken felszerelés hiányában nem tudnak segíteni. A legszükségesebb felszerelés mintegy 4000 dollárba kerül. A másik feladatunk a Csíkszeredái kerületi kórház nőgyógyászati osztályának gépekkel való ellátása. Erre mintegy 20.000 dollárra lenne szükség. E két feladatot minél előbb meg kell oldani, főleg addig, míg a segélyezés lehetősége megvan. Két nagy szervezet, az Ostpriesterhilfe nemzetközi intézménye és a német Caritas vállalták a felelősséget azért, hogy a külföldi magyarok által a megadott két kórház számára befolyt segélyből megvásárolt tárgyakat elszállítják Kolozsvárra, illetve Csíkszeredára. Ez a biztosíték tartós gyakorlaton nyugszik. Nagyobb biztosítékot — tudomásunk szerint — senkitől sem várhatunk. De heteken belül cselekednünk kell. A gyűjtést a külföldi magyar lapokban hirdetjük meg. Európában az Európai Magyar Katolikus főlelkészség, Ádám György dr. vezetésével a gyűjtőközpont. Észak- és Dél-Amerikából a Katolikus Magyarok Vasárnapja címére kérjük az adományokat. Az összeadott pénzt innen utalják át az Ostpriesterhilfe königsteini központjába, Nyugat-Németországba. Mindenki segítségét az utolsó fillérig a fentebb jelzett célra fordítják. Használjuk ki az Ostpriesterhilfe és a német Caritas adta páratlan lehetőséget! Segítsük a két székelyföldi kórházat, hogy minél több magyar életet mentsenek meg a jelenlegi súlyos helyzetben! (N. Ä.) ZÁSZLÓSURUNK BRONZ MELLSZOBRÁNAK AVATÁSA CLEVELANDBAN A clevelandi magyar közösség július hó 22-én, pénteken este 6 óra 30 perces kezdettel, a “Rab Nemzetek Hete” keretében, a tavaly felavatott Mindszenty Plazan avatja fel a clevelandi nemzetiségi csoportok részvételével, a város és megye, valamint Cleveland megyéspüspöke hathatós támogatásával áldott emlékű Mindszenty fózsef bíboros hercegprímásunk bronz mellszobrát. Vonuljunk ki valamennyien! Ifjúságunkat, hölgyeinket — lehetőleg nemzeti, vagy népviseletben —, férfiainkat összes egyházi és egyesületi zászlóikkal kísérve, a hagyományőrzés jegyében és annak hangsúlyozására külön is testvéri szeretettel hívjuk és várjuk! Mutassuk meg, hogy egyek vagyunk ezeréves megszentelt hagyományaink, feledhetetlen Bíboros-prímásunk szellemi örökségének, magyar testámentumának hűséges őrzésében. Legyünk ott mindnyájan, hogy messzehangzóan kiálthassunk szenvedő, rab nemzetünk és minden rabságbavert nép kollektív és egyéni jogaiért, népi önrendelkezési jogáért. Az ünnepély után, 9 órai kezdettel, díszvacsora lesz a Mindszenty Plazan lévő Holiday Inn nagytermében. Ez alkalommal fogjuk leróni hálánkat egyházi, városi és megyei képviselőink felé, akik Bíborosunk emlékművének elhelyezésével, felbecsülhetetlen értékű megbecsülést és elismerést nyújtottak felénk. Ugyancsak vendégül hívjuk és várjuk a Rabnemzetek nemzetiségi képviselőit is, akik Mindszenty bíborosunkat a magukénak is vallják és testvéri együttműködéssel szolgálják az emberi és népi önrendelkezési jogokért folytatott küzdelmünket. A díszvacsorán 10 személyes asztalok lesznek, ezért kérjük az egyesületeket, vagy megbeszélt asztaltársaságokat, hogy asztaligénylésüket mielőbb biztosítsák az alábbi telefonszámokon keresztül: Molnár István: 221-5550 (Schmidt Realty) v. Kernes László: 421-5656 iroda, vagy 741-0392 lakás. A megrendelt és előre lefoglalt asztalok jegyeit postán kiküldjük. Részvételi díj személyenként 8.00 dollár. A helyszínen jegyek nem válthatók! Kérünk minden magyart, barátaikkal, ismerőseikkel együtt, jöjjenek el erre az ünnepi alkalomra, amely Mindszenty József bíboros-hercegprímásunk szellemében Cleveland magyarságának testvéri összefogását fogja tükrözni. “ Vixit et vivat Pannoniae Sacrae!” Cardinal Mindszenty Memorial Committee
