Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-07-01 / 7. szám
1977. július hó «IttVAKÖHT 5. oldal Nyugat közömbössége és árulása folytán lelohadt, elveszett ez a robbanó nemzeti erő. Reménytelen borúlátásból az élvhajhászó, “ahogy lehet”, egyik napról a másikra való éles hangulata és gyakorlata között ingadozik a nemzet. Világviszonylatban két rettenetes társadalmi és lelkibetegségben vezet Öreghazánk: öngyilkosság és alkoholizmus. Ezek a magyar élet gyökerét rágó bajok, lehetetlen, hogy a sportra és testi kiválóságra ne hassanak vissza, hisz kórtünetet, mentalitást tükröznek és egészséges szellem és erkötcs nélkül nincs egészséges testi és sportélet. De ez a bűvös kör átka is, mert az önigazolás, a fölénytudat, amit a magyar sport sugárzott a világba és szerte a kicsi országban, erőt és kitartást adott népünknek. Azt a büszkeséget, hogy “nem vagyunk egy nemzetnél sem alábbvalóak”! Sőt, különbek vagyunk a legtöbbnél, és főleg azoknál, akik szerencsétlen történelmi fordulatok folytán országunkat és népünket szétszedték. Ez a nép mindig nemzetien gondolkodott és ma is ez a legnagyobb, legáltalánosabb alapérzés Magyarországon és a világ magyarságában. Ebben érte nagy csalódás magyarjainkat a legutóbbi világtornán — és ezzel elérkeztünk az önvizsgálat nagy kérdőjeléhez: Vajon testi, fizikai, biológiai hanyatlásról van itt szó? Puhányok lettünk, vagy mint Berzsenyi mondta: “Mi a magyar most, Rút szibarita váz?” Fajbiológiánkkal foglalkozva meg kell állapítanunk, hogy nemzeti állományunk ténylegesen nagy veszteségeket szenvedett. Világháború, hadifogság; egy generáción, egy emberöltőn belül két budapesti ostrom, két nagy futás, mint az 1945-ös és az 1956-os szétszóródás — az ordas ávósok magyarirtása, mely megfosztotta az országot rengeteg emberi, faji értékétől, így kiváló sportemberektől, oktatóktól, nem beszélve a párizsi békével elcsatolt magyar milliókról és művelődési központjainkról, történelmi városainkról! Ezek már mind idegen országokat gazdagítanak és utódaik, sajnos, beolvadással — tisztelet a kivételeknek! —, idegen, vagy csordanépeket szaporítanak. Edzők, nagy versenyzők (Iglói és távfutó tanítványai, Puskás mint focista és edző), akiknek példája ösztönzés az ifjúság számára, s akik példaképből kiérdemesülve esetleg tanítókká válnak, a világ minden táján nem magyar ifjakat oktatnak. Kis túlzással mondhatnék, a montreáli olimpiászon nem volt nemzet, amelynek csapatában edző, vagy versenyzőként ne lett volna magyar, vagy legalább magyar nevű. Azt pillanatnyilag nem tudom teljes hitelességgel megállapítani, hogy a janicsárok közül például a Comanici-Kemenes ügy mennyire igaz, de hogy a román világbajnok leányka trénere Károly és Károlyné magyarok, az biztos és az edző munkája különösen a tornában annyira döntő, hogy legalább 50%-ra kell taksálnunk. Azon is csodálkozunk mellesleg, hogy a magyarországi sajtó és a világsajtó is agyonhallgatja ezt az ügyet, viszout az oláhokon nem csodálkozunk, tőlük ezt megszoktuk. (Soha egy szót sem szóltak arról, hogy Balázs Ilona magasugró olimpiai bajnok brassói magyar lány és nem Eleana Balas — edzője pedig férje Vitályos, volt neves atléta, szintén brassói székely, vagy Tiriák a román tenisz ranglista 2.-ja Czirják, magyar, vagy gyászmagyar lehetetlenül viselkedett pesti versenyein és mint profi, torontói szereplésekor már nem akart magyarul társalogni, pedig tud még. Hasonlóképpen Kovács István volt aradi focista, volt válogatott, de főleg mint kiváló nemzetközi sikerű edző, a holland-, francia- és ma a román válogatott edzője, mint román szerepel a torontói angol nyelvű sajtóban, ahol állítólag “kitűnő” magyar sportújságíróknak döntő szavuk van.) Szellemi, erkölcsi Trianon, amiről Oláh György beszél. Lopnak tőlünk, ahol csak lehet. Ezzel elérkeztünk azonban ahhoz a ponthoz — ami talán a leglényegesebb, és amiről magunk tehetünk, amit nem kenhetünk másra! Az nem kétséges, hogy a fenti vérveszteségek, hadifogság, deportálások, Rákosi ÁVÓS ordasainak szervezett magyar-irtását jelentőségben meghaladja az abortuszrendelet bevezetése és gyakorlata. Okairól most nincs idő és hely beszélni, de következményei idevágnak. Elérték azt Moszkva helytartói, az idegen, népünkön és fajtánkon eluralkodott klikk, hogy iskolákat kellett bezárni az elnéptelenedés miatt. Évjáratok tizedelődtek meg és a természetes és mesterséges kiválasztásnak népességi anyagát “sikerült” majdnem végzetesen tönkretenni. Ugyanakkor Romániában, Izraelben, stb. az elvevés, terhesség megszakítás, fogamzásgátlás tilos volt — Románia ma 20 milliós, Magyarország 10 3/4 milliós. Ha az iparosodás maga már a születések csökkenését is hozza magával, Magyarország végzetes útra lépett, amikor a halálozás-születési arány katasztrofálisan megváltozott. Ez az utánpótlás szempontjából, és így a nemzeti sportélet területén is komoly tényezőként jelentkezett és következményeit láthatjuk ma 10 — 20 éves távlatból. Mondhatjuk, hogy ez világjelenség, de azért még nem biztos, hogy jó is nekünk! Csak néhány legutóbbi statisztikát idézek: R.J.A. Lorain (The Lancet, London, Sept. 18.) szerint világszerte visszaesett a születési arányszám az iparosodott országokban. Angliában 1975-ben a halálozás meghaladta a születések számát 3400-zal! (Nagy-Británia 3. volt az örök ranglistán az olimpiák történetében, ma 13!) Viktória korában 10 volt az átlagos gyerekszám családonként — ma 1.8 (1970-ben még 2.5), Amerikában hasonló a helyzet, és a születési arányszám 14.8 (1000-rel alacsonyabb, mint a 30-as években, a legsötétebb depressziós időkben). Ezzel szemben a “harmadik világ” szaporodása változatlanul erős. 2000-ben 90%-a a Föld népesség-szaporodásának ezekből a népekből áll elő, bár Kína (837 millió) hallatlan erőfeszítéseket tesz a népszaporodás korlátozására. Ezzel szemben Dél-Amerika lakossága a következő negyedszázadban meg fog kétszereződni. Az arab országok vezetnek, például Kuwait évi 5.9%-al a világ legszaporább országa! IV. táblázat Az 1975-ös Magyar Statisztikai Zsebkönyv (17. old.) alapján nézzük Öreghazánk népmozgalmi adatait. Év A népesség száma az év elején xlOOOfő Tényleges szaporodás ill. fogyás xlOOOfő /-/ % 1949 9.316 88 1.0 1956 9.883 —54 — 0.6 1974 10.448 62 0.6 Ez a pár adat illusztrálja, hogy teljesen a lejtőre csúszott magyarországi népmozgalmunk: 1956 már negatív mérleget, fogyást mutatott! Erre indult meg — elsők között Illyés Gyula kezdeményezésére — az a sajtó- és társadalmihadjárat, melynek eredményeképpen népszaporodásunk lassan, talán évtizedek múlva eléri a már gyenge 1949-es “magasságot”. Ezzel szemben Illyés Elemér: “Erdély változása” (München, Auróra Kiadó, 1976) adatai szerint a székelység népszaporodása vetekszik Románia más vidékeivel, ott azonban az elvándorlás, szétszórás a magyarság halálos veszedelme. Meg kell állapítanunk, hogy a közvélemény nyomására Magyarországon olyan szociális intézkedések történtek, hogy van remény a népszaporodás emelkedésére. (Az anya 3 éves fizetéses szabadság mellett gyermekével marad, lakás, stb. kedvezmény. Lásd még Fekete: “Éljünk csak magunknak?” (Magyarország Felefedezése c. szociológiai sorozatban, Budapest, 1972). Ez lét, vagy nemlét kérdése. Ugyanakkor azonban azt olvassuk Végh Antal: “Nyírség, Erdőhát” című kötetében, hogy az ő pátriájában ma sem ritka a 10—14 gyerekes család (az egyik 14 gyerekes éppen a körorvos), de az ottani falusi lakás és közegészségügyi viszonyok borzasztóak a megváltó szociálkommunizmus 31. évében. (Ez talán változott az árvizet követő újjáépítéssel?!) Lezárva az emberanyaggal kapcsolatos mondanivalómat meg kell állapítanom, hogy kvalitásos fajtánk megtartása, továbbvitele, szaporodása, úgy az országon belül* mint kívül, legelsőrendű nemzeti feladat és kötelesség. V. táblázat A családok összetétele (StatisztikaiÉvkönyv, 1975, 59. o.) 1949 1960 1970 1973 Százalékos megoszlás Családok gyerek nélkül 26.8 30.8 33.7 34.1 1 gyerek 31.7 34.7 35.4 35.8 2 gyerek 21.8 21.6 22.3 22.8 3 gyerek 10.2 7.8 5.7 4.9 4 gyerek 4.8 2.9 1.7 1.4 5 vagy több gyerek 4.7 2.2 1.2 1.0 A több mint 2 gyerek családonkénti csoport állandó csökkenése a leghatározotabban kiviláglik. 2 gyerek családonként csak stagnálás, 3-4 gyerekkel már emelhetjük népállományunkat. Ezzel szemben a cigánykérdés és a beolvadás kérdése minőségi és mennyiségi veszély nemzeti szempontból. A születéskorlátozás a nagy népek lukszusa, ezt az utat nem követheti sem az otthoni, sem a külföldi magyarság, mert ez nemzeti öngyilkosság. Végh Antal említett könyvei szomorúan érdekes tanulságokkal bírnak afelől, hogy a nemzeti fajállománnyal milyen rablógazdálkodás folyik. Például Mátészalka 10.000 lakosának nincs rendszeres sportoktatása, se úszómedencék, versenyúszoda. Minden Budapestre van központosítva — a vidéket elhanyagolva. A tehetségeket felszipkázzák Budapestre, decentralizálás helyett! 13 egyesület adta az olimpikonokat — 117 versenyzőt —, ebből csak 3 volt vidéki klub, 7 versenyzővel! Egyáltalán nem volt vidéki úszó válogatott! S ha a focival kapcsolatos fertőt és tudatlanságot leleplezte Végh Antal, ezt kellene tennie valakinek otthon minden sportágban. A hozzá nem értő, gyakran politikai szempontokat mérlegelő, sokszor tudatlan, műveletlen sportvezetők és oktatók ideje lejárt. Reméljük, hogy ifjú világnagyságunk, Verrasztó Zoltán kiheveri azt a kudarcot, melybe a szakszerűtlen vezetés taszította. De ugyanúgy kín volt nézni Hegedűs Csaba olimpiai bajnokunk szereplését, akit szintén presztízs okokból (vagy tudatlanságból?) indítottak. Elég lett volna őt csak kiutaztatni a kanadai magyarság meglátogatására csodával határos meggyógyulása után, nem kínoztatni a szőnyegen. És egyáltalán valami megoldás kell ebben a kérdésben, hogy az összmagyarság és ne csak a Csonkaország szempontjából nézzük a dolgokat. Fajtánk, népi állományunk 50%-a a kisháza keretein kívül él — tehát ezek hangját, hangulatát, vágyait és véleményét, ne csak valutáját, kell tudomásul venni a budapesti kormánynak! Mondhatom szomorú látvány volt például a magyar ifi focivállogatott, melyet dacára szép szereplésének a torontói egyetem pályáján 2 éve, mint a birkacsordát hajtották, terelték le a pályáról, nehogy a magyar közönséggel szót váltsanak, szót érthessenek. Vagy a Kanadai Magyar Kultúrközpont Sportszakosztálya levelére, melyben a magyar színek képviselőit meghívtuk torontói ünneplésre, csak köntörfalazó válasz érkezett. Ez az otthoni rendszer hibája. De a külföldi magyar vezetőknek is meg kell érteniük, hogy mi bujdosók nem kommunista ügynököknek lássuk, hanem a magyar nép fiainak, képviselőinek tartjuk válogatott sportolóinkat, élversenyzőinket, míg az ellenkezőjét be nem bizonyítják. A magyar emigráció saját vezetőinek irreális álláspontja fosztja meg attól a talán soha vissza nem térő alkalomtól, hogy az Öreghaza sportképvielőivel, olimpiai válogatottjaival egyemberként, közvetlenül, házigazdaként érintkezhessen; hogy azokat Észak-Amerikában ünnepelhesse, szemügyre vehesse, vezesse, segítse és gyámolíthassa. Moszkvában, ugyebár, nem mehetünk el olyan könnyen és gondolom, hogy nem is kívánkozunk?! Meg kell végre ezt a kérdést higgadtan, harag és rosszindulat nélkül tárgyalni. Én nem vagyok “hazajáró lélek”. Más világban élünk, mint ők. A kényszerű politikai rendszerrel, melyet a megszálló szovjet tankok és katonaság biztosít és tart fent, saját tehetetlenségén kívül, élesen szembenállunk, de tudomásul vesszük, hogy jobb hijján ez a hivatalos Magyarország. Viszont Oreghazánk nemzeti színeiben megjelenő sport és kulturális képviselők nem a rendszer, hanem a mi népünk testi és szellemi képviselői, ha ténylegesen kvalitást jelentenek, és nem a rendszer propagandistái, kakuktojásai. El kell ismernünk, hogy a budapesti kormány felelős 11 millió magyar mindennapi kenyeréért, és jövőjéért is, de ehhez igen nagy szüksége van a nagyvilág négy táján élő VIII. törzs segítségére. Milliárdokat küldött haza szeretteinek segítésére a magyarság. Mit tett avégett a magyar kormány, Moszkva hű szövetségese például, hogy egészséges, szabad sport- és kultúrcsere lehessen az erdélyi és a magyarországi nemzettestvéreink között? Ugyanez áll a többi égtájak felé is. Ez a nagy szociális testvériség? A II. világháború után 31 évvel még nem tudták azt elérni, hogy összmagyar kulturális, vagy sporttalálkozók legyenek Budapesten, vagy Szegeden, Nagyváradon vagy Kolozsvárott, Kassán vagy Pozsonyban, Újvidéken vagy Szabadkán, Kismartonban vagy Vasváron, Torontóban vagy Montreálban, Sidneyben vagy Melbourneban, ahol minden magyar résztvehessen politikai különbség nélkül egy testvérként a magyar kultúrában és Géniuszban. Tehát ha megtett mindent a saját politikai lehetőségein belül az otthoni rendszer, csak akkor várhatja el a világ magyarságától, hogy nagy nemzetpolitikai kérdésekben támogassa. Olyan nemzeti szolidaritásra van szükségünk, mely az északi sarktól a déliig magyar testvériséget alakít ki, határokon felül, kívül, és belül. Az nem érdekes, hogy a testvérek egymás között versengenek, veszekednek, de ez maradjon a családban, kifelé, nemzeti kérdésekben legyünk egyek! Mint, mondjuk, az eszkimók, vagy más kisszámú nép, akik az orrukról megismerik egymást, s akkor már tudják, hogy kell viselkedniük. És ennek eredményét
