Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1977-07-01 / 7. szám

4. oldal

«IttVAKÖkt

1977. július hó

DR. KOVÁCS ERNŐ:

AZ OLIMPIAI VERSENYEK ÉS A MAGYARSÁG

Bevezető előadás a Kanadai Magyar Kultúr Központ, Magyar Ház vitadélutánján — Toronto, 1977. január 30-án.

Sokan tűnődnek talán a furcsa címen, mondván mit érdekel minket a durva, nyers erőre épített versengés? Mások, mint a kanadai sajtó és hírközlő csatornák nagy része, végig ellentétben álltak az olimpiai eszmével és próbáltak közhangulatot teremteni ellene. Felhoztak az adófillérektől elkezdve, a túlfűtött nemzeti érzés veszélyéig minden hamis érvet a nagy nemzetközi ifjúsági ünnep ellen. Folyt ez a csatározás még akkor is, mikor már nem volt visszaút, világbotrány kockáztatása nélkül. Kanada vállalta négy évvel ezelőtt a házigazda szerepét, elfogadva ezt a kitüntető megbízást. Más országok jobban átérezve a világ fiatalságának békés versengésében rejlő nagyszerűséget, örömmel vették volna ezt a kitüntetést. A szakszervezetek huzavonó követelései és leállásai, az ár- és bérrögzítés hiánya, végül, de nem utolsósorban, miniszterelnökünk politikai beavatkozásai majdnem megtorpedózták a montreáli játékokat. Ezek a kétbalkezes megnyilvánulások lovat adtak a kis afrikai és más szovjet csatlósoknak, hogy baloldali hírverésre és tüntetésre használják, bitorolják a nagyvilág nyilvánosságát. A nagy mérretekre jellemző, hogy 119 ország 9247 versenyzőt nevezett be Montreálra.

Mindezekkel szemben az én tételem az, hogy a modern olimpiai játékok épp úgy, mint görög elődei, többek között egyik mértéke a nemzetek testi és szellemi erejének, élettani, biológiai értékének, egyszóval életrevalóságának. Aggódva figyeltem az eseményeket, és azok láttán ajánlottam, hogy vitassuk meg nemzetpolitikai szempontból a magyar olimpikonok eredményeit és azok jelentőségét. Mi szabad magyarok őrtornyainkból olyan jelenségeket látunk, melyek aggodalommal töltenek el népünk, nemzetünk jövője iránt. Öreg Hazánk fiainak legutóbbi teljesítményében ijesztő visszaesést észleltünk Montreálban, ahol a politikai beavatkozások miatt csak 49 nemzet maradt versenyben és e táblázaton. (Lásd és vesd össze I. és II. táblázatot.)

I. táblázat

A Montreáli XXI. Olimpia Érem és Ponttáblámta

Ország

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

Pont

1. Szovjetunió

47

43

35

19

18

13

790

2. N.D.K.

40

25

25

24

22

15

636

3. USA (Egyesült Államok)

34

35

25

13

22

19

609

4. N.SZ.K.

10

12

17

14

16

12

282

5. Lengyelország

8

6

11

10

9

14

192

6. Románia

4

9

14

10

8

5

181

7.Japán

9

6

10

4

3

4

168

8. Bulgária

7

8

9

8

7

5

167

9. Magyarország

4

5

12

10

7

10

155

Ez a hanyatlás csak most lett nyilvánvalóvá, de természetesen jóval előbb kezdődött.

II. táblázat

Az 1968-as XIX. Mexikói Olimpia Érem és Ponttáblázata (Magyar Statisztikai Évkönyv)

Ország

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

Pont

1. Egyesült Államok

45

27

34

26

15

17

711

2. Szovjetunió

29

32

30

23

15

17

596

3. N.D.K.

9

9

7

16

19

17

239

4. Magyarország

10

10

12

4

6

2

194

5.Japán

11

7

7

8

11

5

191

Ez mindenki előtt világos, aki a mostani eredményeket összehasonlítja az előbbiekkel, és a nemzetek rangsorát vizsgálja. A Népsport szerint 1896 a modern olimpiai találkozók kezdetétől 1972-ig a világ összes nemzetei között az “Örök Rangsorában Magyarország 8. helyen áll. De még érdekesebb az érmek megoszlása 1948 és 72 között, amit a III. táblázaton mutatunk be, zárójelben az “Örök Rangadó” helyek. Véleményem szerint a hanyatlás igen sok tényező eredőjének a következménye. A következőkben ezeket az összeható erőket fogjuk vizsgálni, hogy az okokat feltárjuk. Ebben a törekvésünkben más nem vezet, mint az aggodalom és a segíteniakarás.

III. táblázat

RANGSOR 7 OLIMPIA ÉRMEI ALAPJÁN - 1948-1972 (Népsport 1976. július 14.)

Hely

Országok

Ö.R.

Arany

Ezüst

Bronz

1.

Egyesült Államok

( 1)

258

177

162

2.

Szovjetunió

( 2)

211

178

169

3.

Magyarország

( 8)

67

63

76

4.

Olaszország

( 5)

56

56

62

9.

Csehország

(12)

31

23

19

14.

Lengyelország

(16)

26

25

46

17.

Románia

(22)

18

21

31

19.

Bulgária

(27)

13

25

14

22.

Jugoszlávia

(29)

9

13

6

Megjegyezhetjük, hogy Finnország 1912 és 28 között olimpiai nagyhatalom volt. Viszont Románia 1952-ig nem volt a nyertesek között! Bulgária 1972-ben elsőízben tört be 21 éremmel! Kelet-Németországnak másodízben megjelenő önálló csapata Münchenben “csak 20 arany, 23 ezüst, 23 bronz érmét megduplázta! 1976-ban Lengyelország megháromszorozta előző szereplését. Mi pedig, bár az örök rangsorból csak egy, érmek alapján 6 hellyel csúsztunk lejebb, a 7 legutolsó vetélkedés 3. helyéről, az 1976-os év 9. sorába.

Mielőtt a dolgok velejébe vágnánk, néhány személyes vonatkozást szeretnék tisztázni. Mint a régi híres Pécsi Egyetemi Atlétikai Club (PEAC) ezüstjelvényes atlétája, Bódossy, Megyeri, Józsa, Csapiár klubtársa és barátja, később a KEAC (A Szegedi Egyetemi Atlétikai Club, a “Kolozsvári” nevet viselte mivel az az egyetem Szegedre menekült Erdély elvesztése után), majd a Magyar Atlétikai Club (MAC) tagja, Darányi, Zsufka, Balogh Lajos stb. tag- és versenyzőtársa — ma is aktív testedző és sportbarát —, azt hiszem jogosan szólok a kérdés sportvonatkozásaihoz. Viszont 40 éves orvosi, szakorvosi és orvoskutatói múlttal évtizedeket töltöttem természettudományi intézetekben, s így a torontói egyetemen is, sok eredeti közleménnyel és könyvvel gazdagítva a tudományos irodalmat, azt hiszem eléggé felkészültem a kérdés biológiai vizsgálatára. Én még Nagy-Magyarországon, Erdélyben születtem, ma pont 66 éve. 1918-ban az oláhok alá kerülve, kisebbségi sorban nőttem fel, majd Csonka-Magyarország négy egyetemén tanultam és dolgoztam, utoljára Kolozsvár elestéig az ottani orvosi karon. Mint bujdosó magyar Európa és Amerika legtöbb országát megismertem. Mindig a magyar nép felemelése lebegett a szemem előtt. Ez volt politikai hitvallásom. Hazánk, Magyarország védelmében résztvettem, mint katona is, tehát joggal szólhatok a probléma nemzeti vonatkozásairól.

Felvázolom tehát a különböző tényezőket, melyek véleményem szerint, mint kor- és kórtünetek, mindenképpen riasztóak. Mi, Mikes Kelemen a rodostói csillagnéző mai utódai, vagy mint őrtálló katonák szerető, féltő aggodalommal eltelve kémleljük a magyar eget, a magyar glóbuszt. A rideg tény ez: A világ legjobbjainak testi versenyén, hol az első tíz közé jutni óriási dicsőség, az első három érem bármelyikét megszerezni még öregebb teljesítmény, a magyar versenyzők várakozáson alul szerepeltek (lásd I. II. és III. táblázatot). Ez a hanyatlás már Münchenben érezhető volt, általánosságban, labdarúgásban pedig már sokkal előbb is. Meg kell-e kondítani a vészharangot, vagy csak látszólagos a veszély? Ha népünk, nemzetünk biológiai hanyatlása a végkövetkeztetés, akkor kötelességünk. Vizsgáljuk először is az enyhítő, mentő körülményeket. Ilyenek is vannak, és csökkentik kissé a borúlátást. Elsősorban a színvonalról: a 72-es müncheni olimpia 12 bajnoka nem kerülhetett volna döntőbe 1976-ban! “Biztos” számainkban balszerencse, vagy más miatt nem értünk megfelelő helyre. Például a fiatal darvak, az öttusázók vagy Verrasztó Zoltán, akit betegen indítottak. Kardbajnokunk Gerevich Pál otthon maradt sérülés miatt. Verrasztó Gabi megsérült. Vívás — szinte fáj beszélni róla. A tőrdöntőben a férfi vívóink egy találattal estek el az első helytől. Valamikor a kard egyéni és csapat, úgyszólván magyar szabadalom volt — ezzel szemben most döntőbe se kerültünk. Más vívószámokban sem javultunk müncheni helyzetünkhöz viszonyítva, kivéve a magyar női tőrözőket. Férfi evezőseink nem is voltak képviselve. Kenusok és kajakosok, birkózóink, öklözőink, atlétáink, nehézsportolóink, tornászok, úszók, vízilabdázóink 4 arany, 5 ezüst és 12 bronz érmet hoztak össze, mélységes csalódást és kiábrándulást keltve otthon és az országhatárokon kívüli magyarságban.

Versenyzők tudják, milyen kicsin múlik néha egy-egy helyezés, és ne feledjük, hogy itt a legjobbak vállogatottjai versenyeznek. Atlétikában, tornában ismét aranyérmesek vagyunk. Néhány sportágban az utánpótlásunk világklasszis. És mégis: az talán még sosem történt meg, hogy kardosaink olimpiai döntőbe ne jussanak és focicsapatunk legalább a négyesdöntőig ne jusson el. Végh Antal bámulatos erkölcsi bátorsággal megírta otthon, hogy mi a baj a magyar futballal. El is kobozták a kitűnő író, elsőrangú magyar szellem megdöbbentő, leleplező tanúbizonyságát, és őt állítólag perbefogták, de felmentették. Pedig sok megállapítása, mint látni fogjuk a továbbiakban, nemcsak focira, hanem az egész magyar sportéletre érvényes. Az enyhítő körülmények, amiket említettem, csak keveset szelídítenek a rideg tényeken. Magyar szívünk elfacsarodik, amikor azok, akiket mi tanítottunk — bolgárok, lengyelek, románok —, elhagytak, vagy a nyakunkra nőttek. És éppen a románok, meg a szlávok, akikkel legnagyobb történelmi perünk folyik! Vagy a torontói újság, a Star megjegyzése, hogy Magyarország, mint sportnagyhatalom megszűnt — s ezt majdnem úgy említi, mint a montreáli olimpiász egyik nagy meglepetését, szenzációját, vagy pláne eredményét. Ezen el kell gondolkoznunk, és megkísérelni végére járni az okoknak. Vegyük a politikai és társadalmi vonatkozásokat először. Kétségtelen, hogy a II. világháború és a szégyenbéke, orosz megszállás, kommunizmus, vasfüggöny következményei miatt az iránytvesztett ifjúság szemében a legnagyobb vonzó- és hajtóerőt a sportemberek kiváltságos társadalmi helyzete jelentette. Csak így juthatott nem-pártkorifeus külföldre, annak minden anyagi és erkölcsi előnyével, vagy lakáshoz, álláshoz, mindazon előjogokhoz, melyhez különben csak az új vezetőosztály fejesei juthattak. Tehát érdemes volt keményen dolgozni, gürcölni, hajtani, önsanyargatni, ami nélkül eredmény nincs se nemzeti, de főleg nemzetközi versengésben. És jött 56 — és hőseink életáldozata gyökeresen megváltoztatott mindent, hogy kialakuljon a “gulyás-kommunizmus”, a mai helyzet Magyarországon, amit a rendszer új gazdasági mechanizmusnak nevez. Ma aránylag könnyű útlevelet kapni, nem kell a sportpályákon “bütykölni”, kínlódni, jó vagy rossz edzőkkel hajtatni magát a fiatalembernek, vagy leánynak. Ezáltal egy hatalmas lendítőerő szűnt meg, vagy van megszűnőben. Ezzel összhangban, egyidőben következett be a gazdasági helyzet javulása és az életforma változás — két olyan tényező, melynek döntő kihatása volt és van a nemzeti életre, az ifjúság alakítására. Könnyebben és több pénzt lehet keresni, kocsit tartani, esetleg lakást is, bár ez utóbbi még mindig központi probléma a mindennapi magyarországi életben, és annak vetületében, az irodalomban. És könnyelműen, gondtalanabbul, “hipisen”, eszem-iszom módon élni, zülleni, úgy, mint Nyugaton. Ez a vörös “dolce vita”. És ha talán a turista, aki a rendszernek szükséges idegen valutát hozza, ezt nem veszi észre, a nemzeti élet őrizői a magyar szellemiség hűségesei, otthoni magyar írók és költők, Illyés Gyula, Bárány Tamás, Bihari Klára, Végh Antal, Kolozsvári-Grandpierre Emil, Galgóczy Erzsébet, és a többi írásai okmányszerűen bizonyítják az életforma változását és a társadalom egészségtelen erkölcsi állapotát. A spártai életmód már a sportolókra sem kötelező. Az a kirobbanó lendület, amely a második világégés után a romokban heverő ország önkéntes, önsegélyezés alapján való újjáépítésében megnyilvánult és amelynek egyik kifejezése a helsinki olimpiász átütő magyar sikere volt (16 aranyérem!). Ennek alapjai persze az “átkos” régi rendben és évezredek örökségébe nyúlnak vissza, de pszt! erről nem szabad otthon beszélni. A politikai csalódások, a moszkviták terrorja és