Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-07-01 / 7. szám
2. oldal «ItTVAKdfet 1977. július hó RÉSZLET PADÄNYI VIKTOR: A NAGY TRAGÉDIA II. KÖT. “A KÉT MALOMKŐ KÖZÖTT” c. fejezetéből A két imperializmus (pángermán és pánszláv) faji alapon támogatni kész két kategória mellett van egy harmadik, sem nem szláv, sem nem germán kategória is a két malomkő közti térségben, s ezt Közép-Európában a magyarok, Kelet-Európában a románok és az önálló államot nem alkotó kisebbségi diaszpórákban elhelyezkedő, de erős faji összetartásuknál fogva, közel öt millióra rúgó tömegükkel, gazdagságukkal és nemzetközi hátvédjüknél fogva jelentékeny zsidók alkotják. Amilyen zárt és határozott ennek a három elemből összetett kategóriának elkülönülése etnikailag a szlávoktól éppúgy, mint a németektől, ennélfogva egy szláv imperializmus eshetőségétől éppúgy, mint egy germánétól, annyira széteső, sőt ellentétes a maga három összetevőjében politikailag, fajilag és világnézetileg egyaránt. A magyarok a versaillesi status quo megváltoztatását kívánják. Első sorban sérelmeik miatt, másodsorban azért, hogy egy átszervezett új Közép-Európa mind szláv mind germán nagyhatalmi törekvésekkel szemben képessé váljék függetlensége megvédésére. Ezen álláspontjuk által a magyarok a szó betű szerinti értelmében két malomkő között vannak. Ebben a helyzetükben egyetlen természetes szövetségesük Románia volna, mint a germán és szláv törekvésektől nyelvben, fajban, létérdekben hasonlóan távolálló nép. Románia azonban a versaillesi status quo feltétlen híve, sőt a versaillesi status quo a magyarság számára éppen Romániával szemben a legfájdalmasabb, nemcsak a hatalmas tiszta magyar területek bekebelezése és a közel két és fél millió romániai magyar kisebbség puszta ténye miatt, hanem amiatt a brutális politika miatt is, amit a román állam a magyar kisebbségekkel szemben folytat. Pedig az adott szorongatott — és amint ma már látszik borzalmas katasztrófához vezető — helyzetben az egyetlen intelligens politika Románia számára minden kiküszöbölhető ellentét kiküszöbölése lett volna. A holnapba nézésre képtelen, primitív és szenvedélyes nacionalizmus helyett egy intelligensebb nacionalizmussal le kellett volna mondania a Danaék ölébe pottyant ajándékáról és ésszerűtlenül birtokoltról, hogy szilárdabbá megtarthassa az ésszerű és szoros, sőt baráti kapcsolatot kellett volna teremtenie a magyarsággal, hogy a két malomkő nyomásának vállvetve jobban ellenállhassanak, nemcsak a maguk, hanem egy közép-európai biztonság érdekében is. Ez azonban nem történt meg. És egy sem-szláv sem-germán középeurópai erőcentrum képződésének elmaradásáért teljes mértékben Románia felelős, aki feltétlenül azt a felet reprezentálja, akinek a megoldás kulcsa a kezében van. Románia Versaillesben nagyon gazdag lett. Exisztenciális gondjai nincsenek, belső szociális feszültséggel, legalább is önhibáján kívüli belső szociális feszültséggel kell küzködnie. Külpolitikailag meg éppen kedvező helyzetben van a magyarsággal szemben, amelynek belső szegénysége és szociális gondjai, valamint súlyos anyagi kötelezettségein kívül elhagyatottsága és az ellenséges bánásmód is súlyosbítja helyzetét, mint legyőzött, a nyugati hatalmak részéről részesül. Egy közeledés minden feltételének egyoldalúan Románia az ura, mert hisz Romániának Magyarországgal szemben sem jogos területi igényei sem kisebbségi panaszai nem lehetnek, elvégre nem az ő birtokállományából ajándékoztak a magyaroknak 103.000 négyzetkilométert, hanem fordítva, és román kisebbség a magyar államroncsban nem maradt. Sőt, a “győztesek” és ennélfogva a szuverének közé tartozó Románia külpolitikai tevékenységében is sokkal kötetlenebb, mint a szuverenitásában korlátozott Magyarország. A magyar igényekkel szemben azonban a román álláspont merev, sőt brutális, és három szóban van összefoglalva: “Nici o brazda”. (“Egy barázdát se!” Calisnescu miniszterelnök mondása.) Sőt, a “legjobb védekezés a támadás’ taktikájával a román túlzók a Kárpátmedence egész keleti felét követelik a Tiszáig. Ennek az álláspontnak az érvényesítése érdekében lép a német erő kibontakozása idején a német imperializmus szolgálatába, majd amikor aztán a német hatalom összeomlása már biztosra vehető, egy újabb árulással az oroszéba. Ez a szegényes koncepciójú és súlyos rövidlátásról tanúskodó politika volt az, ami mindkét imperializmus helyzetét megkönnyítette a középeurópai játék során, rendkívül súlyos helyzetbe hozva azt, aminek létét köszönhette: a nyugati politikát, arról nem is beszélve, hogy gyors egymásutánba háromszor is szégyenteljes helyzetbe hozta az inkorrekt megalkuvással saját magát. Hogy Csehszlovákia és Jugoszlávia lehetett merev és ellenséges a magyarsággal szemben, ez érthető. A napokban igazán nagyrabecsült, idős bajtársam örömmel lobogtatta nekem az úgynevezett Rőder-féle “mentő-iratot” Kecskési Tibor védelmében. Hozzáfűzte, kicsit gyanús neki a dolog, de talán én el tudom gereblyézni aggodalmait. — Azután másról beszélgettünk s csaknem elfelejtkeztem a “mentőiratról”. Közelebbről szemügyre véve látom, hogy Tollasról van szó... Ki ne hallotta volna hírhedett hírét? Ö a költő, a szónok, szerkesztő, könyvkiadó, a nemzetőr(I), a világjáró s az ördög tudja, még mi minden. Majd elfelejtém, ő a szabadságharcosok világ(-)-szövetsége főtitkára a kutyuló őrmester nagy bizalmából. Miért ne? Zsák megtalálja foltját — mond a magyar közmondás. Igaz is, ha ők cselekszenek, akkor másoknak kuss! Mert csak egy pávatollas van e pogány világban. Ha más cselekszik vagy megmukkan, akkor jaj neki, hiszen ők álgyúval verebekre nem lődöznek — fúróhoz annál inkább értenek... Azonban ez a nagy dicsőség messziről szagos (hogy zordabban ki ne fejezzem magam), s kissé utánanéztem az újabb igazoló papírnak. (Van ilyenekből már szép gyűjteménye Tiborkánknak. ö tudja miért!) — Ez pedig költ München hírős városában az Ür 1967. éve feb. 4. napján. Rőder Jenő “illustris” tanúk előtt történt aláírásával. (A tanúkról majd alább.) — A papír — mondják — sok mindent elbír; szerintem még többet elárul. Mert A szlávság nem egyezkedhetne a magyarsággal. Románia helyzete azonban merőben más. Románia nem vette észre, hogy a csehszlovák és jugoszláv politika igazi fejezete nem Nyugat, mert az egyszerűen nem lehet hatalmi fedezet a közép-európai térben, hanem Oroszország. Ez a hatalmi fedezet azonban Romániának nem áll rendelkezésére, mint ahogy nem áll rendelkezésére igazán és őszintén a német sem, sok minden egyéb mellett azért sem, mert Románia számára az is messze van. De nem látott a politikai tapasztalatokkal rendelkező román politika intellektus mást sem. A román politikai intellektus nem vette észre, hogy a Keleti-Kárpátok és a Fekete-tenger közti korridor Európa 1500 éves hosszú története alatt még mindig tartozott valamihez, ami rajta kívül feküdt. Az 5. századtól a 12. századig a mai Dél- Oroszország onugor birodalmaihoz, a 12. századtól a 16-ig a magyar birodalomhoz, a 16-tól a 19-ig a törökhöz, a 19-ben az oroszhoz. Viszont ehhez a területegységhez még soha 1500 év alatt nem tartozott semmi rajta kívül fekvő, és a román politikai intellektus nem látta meg, hogy ez nem véletlen, hogy ez törvényszerű. A román politikai intellektus nem tudta, hogy az államalkotó történelmi erőnek fontosabbik része a tér, mint geopolitikai súlypont, hogy vannak foltok, melyeknek ilyen geopolitikai faj súlya zéró, és amelynek ennélfogva nemhogy birtokló ereje nincs, hanem amelynek magábak is tartoznia kell valamilyen formában valahova, akár tetszik ez a rajta élő népnek, akár nem. A román politikai intellektus ezt nem láttam vagy ha látta, ezzel az ez az “okmány”, ha hiteles, hivatva lenne nemcsak ártatlanítani a bűnöst, hanem még hozzá olyan dicsfénnyel övezendni, ami fokozott figyelmet, hogy ne írjam: óvatosságot érdemel. Idős bajtársam aggodalmait osztva, leszögezem tehát a következőket: Bár lehet, hogy a bethleni idők levitézlett honvédelmi miniszterét 45/ 46-ban a HM-be beosztották, mégis meglep, hogy ott Kecskési is szolgált volna. S mi több, még a miniszterelnökség is bizalmas feladattal Csonkaországunk északkeleti határára küldte volna . . . Valóságos James Bond tehát hősünk, akit két magos minisztérium is igénybe vett volna! — Ha igaz? — Kételyeim hamar eloszlottak, olvasván, hogy az igen kiváló Tiborka olyan szovjet önkényes elcsatolást derített föl Szatmár és Bereg megye területén, aminek nyomán, idézem: “az akkori, angol és francia katonai ellenőrző bizottságok közbelépésére a Szovjetunió a 23 községet visszaadta Magyarországnak”. — A költőnek szabad hazudnia addig, amíg be tudja csapni közönségét. Szegény Kecskési(!) (vagy más?), nem olyan nagy és sikeres költő, hiszen 45 után a szövetséges ellenőrző bizottságban franciák nem vettek részt! Igencsak elgondolkoztató tények ismeretében hősünk feltűnően enyhe ítélete, még ha elfogadjuk is, hogy a népbírósági ítélet enyhítőnek tünteti föl a partizánokkal történt elkedvetlenítő ténnyel nem mert szembenézni, mert ha szembenézett volna, feltétlenül látnia kellett volna, hogy államának csak két választása van, vagy a nagy geopolitikai fajsúllyal rendelkező magyarságra támaszkodik, vagy előbb vagy utóbb, de menthetetlenül belehull az orosz határtalanság és rettentő túlnyomóság örvényébe. Ez a megdöbbentő és szinte már komikus düh azonban, ami a századokon át alárendelt történet reakciójaként a kollektív román lélekben felgyülemlet a létszámában megfogyatkozott magyarsággal szemben, egy magyar vezetés gondolata ellen hevesen fellázadt, s a magyarság fölött ismét idegen fegyverekkel aratható újabb olcsó és pillanatnyi győzelem élményéért vakon belevetette magát az orosz örvénybe, miután előbb néhány éven át ugyanilyen vakon, ugyancsak a magyargyűlölet ösztökélésére a germán örvénybe fullasztotta bele önállóságának illúziójával együtt vérét és vagyonát. (Antonescu tábornok, miniszterelnök Hitler kegyeltje volt, aki bizton számított arra, hogy a német győzelem utáni rendezés során Románia újra vissza fogja kapni a bécsi döntésben megfelezett Erdély magyaroknak visszajuttatott részét. Az oroszokhoz való átpártolás zsoldja szintén Erdély volt.) Ezek a szuggesztiók Versailles által nőttek betegséggé a román kollektív lélekben, hiszen Versailles sem látta, hogy ha volt erőtömörítésre alkalmas központ, geopolitikai súlypont Közép-Európában és volt nép és állam, amely a germán és szláv törekvések feszült atmoszférájú ütközőtérben a mérleg nyelvét, a kétféle elektromosság kiegyenlítőjét jelenthette volna, ha nem bénítják nyomorékká, az a Kárpátok által kiképzett magyarmedence és annak edzett népe volt. (77—80. old.) együttműködését. (Összehasonlításul máig is vérlázító a jászberényi fiatal bajtárs esete, amit Fiala F.: “Zavaros évek” c. dokumentációja, 3. kiad., 221. sk. lapjain megörökített!) — Hogy büntetésének letöltése előtt helyezték szabadlábra, annak sötét háttere — bebádogozták a váci fegyház ablakait — jobb, ha sötétben marad, amíg . . . Külön érdekes, hogy ne írjam: értékes téma a “mentő okmányon” szereplő két tanú: “Dr.” Makra Zoltán és v. (azaz vitéz) Radnóczy Antal. Annyira naívok vagy tájékozatlanok lennének, hogy ne vették volna észre a fent kifogásolt állításokat? Áldozatai vagy cinkosai a Tollas érdekében működő dezinformációs erőfeszítéseknek? Amíg cáfolat nem érkezik, hinnünk kell, hogy ez az igazoló papír nem hamisítvány, s hogy valami bűzlik, no nem Dániában, hanem Münchenben s méghozzá — sajnos! — magyar körökben . . . Végül van még egy áldozata e szerecsenmosdatásnak: Fülöpp József, MHBK főcsop. vez. Kanadából. Émelyítő bizantinizmusú széljegyzettel dicsőíti T.' “bajtársat”. (Nem kutatom, milyen bajban valának a társak, de mint egykori, még a MHBK létrehozta előtti, valódi bajtárs, nem kérek a kecskési “bajtársiasságból”.) Áldozat vagy cinkos ő, aki teljes ruhatári (molyirtó) őrnagyi súlyával brúgózik a Rőder-féle hősi énekhez? — Mikor lesz már vége Tollas felettébb gyanús üzelmei támogatásának? MARITS L.: CSÍNYTEVÉS VAGY BUTASÁG?
