Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-06-01 / 6. szám
1977. június hó $*imAKO*T 7. oldal TÚRMEZEI LÁSZLÓ: A MAGYAR—JAPÁN KAPCSOLATOK Trianon évében, s nem kis részben Trianon ellenhatásaként, kellő előkészítések után, Budapesten, 1920-ban megalakult a Magyarországi Túrán Szövetség. A Szövetségnek alapító tagja, történetének első szakában sajtóalvezére, a Túrán Sajtó és Távirati Iroda vezetője, majd a Gömbös-kormánnyal indult második történeti szakaszban, 1933-tól a Szövetség vezére — ügyvezető elnöke — voltam. Az itt most előttem álló tárggyal, a századunkbéli magyar—japán kapcsolatokkal, a második világháború végéig, s valamivel tovább, ilyként otthoni talajon mozgom. Életemet a Túrán Eszmének szenteltem. Amit odahaza kezdtem, azt vér- és tűzvörös fonalként, figyelemmel követem idekint. Jelenleg, s hosszú évek óta, A Túrán Népek Érdekközössége Magyar Tagozatának tb. elnöke vagyok. A magyar—japán kapcsolatok, mélyebben: a magyar—japán testvériség mibenléte, értéke és súlya, a maga egészében csak a túrán eszme keretében érthető és értékelhető kellőleg. A túrán eszme korunknak, a XX. századnak legfőbb tényezője. Döntőbb, mint a pánszlávizmus, mint a kommunizmus, és döntőbb, mint a maoizmus. Időnk a fajok élet-halál tusájának kora. Küzdelem ez, melyben nemcsak a világhatalom, de végsőként az emberiség, s még továbbmenőleg a Föld megmaradása, vagy megsemmisülése forog kockán. Kétségtelennek mutatkozik, hogy harmadik világháború lesz. Az, hogy ez az összecsapás atomháborúvá, s abban egy világot elsöprő tűzözönné válik, több a valószínűségnél. Borzalmas, de tény. A századunk eleje óta alakuló helyzetben, megváltozott fajtánknak, magyarságunknak történelmi küldetése. A Nyugat trianoni öngyilkossága révén, a magyarságnak új történelmi küldetése támadt. Új törrénelmi küldetésünk a turániság. Új életre kell ébrednünk, új életre kell ébresztenünk, együvé kell fonni és együtt kell tartani a turáni népeket, nemzeteket, mind-mind, valamennyit. A mai népszaporodási méretekben, hozzávetőleg két milliárdot. E szédítő küldetésben és hivatásban küldetésünk nem kézzel írt okmánya a túrán eszme. Trianon, Párizs, 1956 ezen az írás nélkül olvasható okmányon a vértől izzó, könnyektől sós pecsét. A turáni eszme mai, két legeslegfőbb tartópillére Kína és Japán. Semmi kétkedni való nincs benne: a amennyiben a harmadik világháború után egyáltalán lesz még emberi élet ezen a földön, az Túrán és turáni élet lesz. Mi ebben a mai, végefelé száguldó helyzetben a magyar—japán —túrán testvériség? Valójában van ilyen testvériség? Tudunk róla mi? Tudnak róla a japánok? Voltak és vannak kapcsolataink? Van bizonyíték? S ha van, hol, ki, mi az? Egyik újabb szólásunk szerint a magyar a tudás népe. A tudás világít, a tudat meg az ösztön vezet. Vezet, főleg válságok, s mondjuk ki a szót, ha még oly kopott is már: főleg világválságok idején. A TÉNYEK BESZÉLNEK A magyar, s a japán nemzeti érzés, újkorunk történelmi keretében, először századunk elején találkozott. 1904—1905-ben történt a világfordulatot jelentő orosz—japán háború. E sorok írója már mélyen érző, elevenen gondolkozó diák volt akkor. Nemzetiségi vidéken születtem, ott jártam elméleti meg gyakorlati iskolámat. Ahol magyarok, németek, szerbek, tótok, bunyevácok, tirpákok, s rusnyákok éltek együtt, ott elevenen élt akkor még, s él alighanem még ma is, 1848—49 emléke. Oroszok verték le akkor is a magyar szabadságharcot, Világossal, Araddal. S most, 1905-ben, Japán megverte az oroszt. Az egész világ lélegzetvisszafojtottsága közt verte meg. Az ázsiai, a sárga, a színes, a névtelen megverte a világbíró oroszok cárját! Wladiwosztok, Csuzima, Togo . . . Sok nemzetiségünk körében, számunkra a rokon verte meg. Meg a fehéret, a szlávot Ázsia, valamint a színesek, s ezzel az emberiség elejébe került. Győztünk! Mi győztünk! Nem vagyunk egyedül! Csuzimában, Togóban éreztük, éltük, ujjongtuk a történelemformáló “mi-érzetet”. Ez tény! Tény az is: átéltem szintén. A Balkán-háborúk után, az 1910 körüli feszültségben, suttogva körünkben, széles körben a hír: Japán vezérkari tisztek járnak Magyarországon. Civilben járnak, s apró ámbraszobrocskákat árusítanak. Vigyázzunk, figyeljünk! Mit akarnak? — A hír nem volt hivatalos és nem volt sajtóhír. Az intelem szóbeli és félhivatalos volt. Beleillett, és jól zengett a kör levegőjében. A Balkánháborúk — ma már látjuk — a világháború előhullámai voltak. Törökök, szerbek, bolgárok, oláhok viaskodtak bennük. Ittuk a hírt. Az iskolákban nem tanították japán rokonságunkat. Rokontalanok vagyunk, tanították. Túrán nevében is alig élt. Jött aztán, 1914-ben az első világháború. Amely meghozta az új embert: a lövészárokbeli frontharcost és a volt hadifoglyot. 1918 végével jöttek haza Ázsiát megjárt volt hadifoglyaink, magyar véreink. Csodálatos dolgokat éltek át, meséltek, beszéltek, írtak. Az történt, hogy évszázadok múlása után, a magyar száz- és százezer számra ismét járt és élt, évekig élt, minden idegszálával élt Ázsiában. Rokonok közt járt, élt, és otthonában, őshazájában élt. Baskírok, tatárok, kirgizek, türkmének közt járt, s azok mind, nemcsak tudták, de mélységesen élték, ma is élik, rokonságunkat. “Ti vagytok a leghatalmasabbak vérünkből, magyar testvéreink”, így tudták, és így mondták. Látjátok ott azt a dombot? Annak a tetejéről intettünk nektek búcsút, mikor elszakadtunk, s mentetek Nyugatra. A legmegejtőbbeket a Japánból hazatért volt hadifoglyok élték át. Orosz fogságból, magyar foglyok japán területekre szöktek és a japánok tárt karokkal, külön táborokban — propaganda táborokban — testvéri propagandával fogadták, látták, és segítették hazájukba vissza őket. Mindvalamennyiük öszszességében ezren és százezren voltak. Milliók és milliók kavarogtak életre-halálra lövészárkokban, táborokban, mögöttes országbéli munkaszolgálatban, nálunk is. 1914 és 1919 között, az első világháború Óceántól-Óceánig terjedő borzalmas rianásában megfogamzott és megszületett a népi turáni eszme. A hivatalos turániság, a Drang nach Osten, a német kelet-felé törtetés jegyében, nálunk a Turáni Társaság lombikjában, már 1910-ben alakult meg. Ki és mi bizonyítja mindezt ma már? Kell bizonyítani? Keressetek és kutassatok, miként Kőrös! Csorna Sándor intett. A fejleményeknek nemcsak melegében, de még buzgó forrongásában, 1920-ban, a Magyarországi Turáni Szövetség sajtópályázatot hirdetett. Pályadíjat nyer és kinyomtatásra kerül annak a volt orosz hadifogoly vérünknek pályázata, aki a túrán eszme és szellem jegyében, a legtalálóbban tükrözteti vissza keleti rokonaink körében eltöltött hadifogságának élményeit. Az ítélkező pályabizottság elnökévé a Szövetség Nagytanácsa dr. Makoidy Sándor történészt választotta. Jöttek a pályaművek és beszámolók és bizonyítottak. Egyébként is, a Szövetség minden alakulatának számottevő üléséről szabályszerű, hitelesített és a Belügyminisztérium által felülvizsgált jegyzőkönyv készült. Pályázat-döntésre, a Szövetség hamaros zátonyrafutása következtében, nem került sor. A begyűlt pályázatokat azonban dr. Makoldy, az 1940-es évek elején még őrizte. Tény. “ÁZSIAINAK LENNI NEM BÉLYEG” Az ENSz-t (UNO-t) megelőző, rosszemlékű Népszövetség egyik korai, genfi ülésén történt. A napirenden lévő cseh szónok hevesen támadta nemzetünket, a magyarságot. A dolgok rendjén — európai, nyugati, keresztény rendjén — elmondott minden elmondhatónak, s az alávalóságok természetes koronájaként, elmondott — nem először — Európába betolakodott ázsiai barbároknak is. Beszéde végén váratlanul szólásra jelentkezett a Japán Népszövetségbéli képviselője. Rövid volt: A tisztelt előttem szóló — mondta nyugodt kimértséggel — úgy látszik elfeledte, hogy a teremben, a magyarokon kívül, más ázsiaiak is vannak. Ázsiainak lenni nem bélyeg. — Leült. A teremben dermedt csend támadt. Az elnök a tárgyat kapásból levette a napirendről. Valami, addig ily síkokon számba nem vett japán—magyar és magyar—japán kapcsolat azonban tovább súlyosuk, s nyomasztotta a levegőt. Abban az időben került, tudtommal, első ízben hivatalosan japán megbízott csonkahazánkba. Megbízatása a Nemzetközi Határmegállapító Bizottság működésével függött össze. Részünkről, tájékoztatójaként, kormányunk a MT Szövetség Nagytanácsának egyik kiemelkedő tagját, a japánul beszélő dr. Turchányi Tihamért rendelte ki, Trianont illetően, alighanem ez volt az első hivatalos japán—magyar kapocs. Dr. Turchányi megbízatásánál, tárgyunkat tekintve, messze fontosabbnak bizonyult Barátosi Balogh Benedek kiküldetése. A MTSz (Magyarországi Turáni Szövetség) 1921- ben főszövetségnagyját — főtitkárát — Barátosit azzal küldte ki Japánba, hogy testvérnemzetünket a trianoni “békéről” szélesebb körökben tájékoztassa. Kiküldetése nemcsak kormányunk tudtával és hozzájárulásával, de hallgatólagos támogatásával történt. Barátosi ismert szakírónk és képzett antropológus volt, ki már a világháborút megelőzően járt Keleten, s Japánban. “A turánok japán herceget akarnak a magyar trónra!” — harsogta a Pesti Hírlap az időbeli számának egész első oldalát betöltő cikke. Szenzációs! Szenzációs! — Nem azt akartuk. S kétségtelenül nem azt kaptuk. Kaptunk azonban egyebet. Barátosi hozta, a japán kormány megbízottjaként, Budapestre Imaoka Dzsuidzsirot, s Imaoka a japán, a magyarság szerelmese lett. Tíz évet töltött körünkben, húsz japán kötetet írt rólunk, megalkotta a japán—magyar és a Magyar—japán szótárt, s közvetlenül befolyásolta a Japán Túrán Társaság által megtervezett, kiadott, terjesztett, s hozzám a Budapesti Japán Követség útján eljuttatott: A Turáni Népek — magyarázó széljegyzetekkel ellátott — Néprajzi Térképe előállítását. Ezt a térképet én, s ugyancsak kormányunk hallgatólagos támogatásával, eredethű méretekben és másolatban, a Budapesti Japán Követ jóváhagyásával, százas számban sokszorosíttattam, s a MTSz terjesztette. A hitelesség kedvéért oktalanul, de nem indokolatlanul, itt mondok köszönetét mindebben való felbecsülhetetlen támogatásáért szombatfalvi Miythényi Miklósnak, az Országos Nemzetvédelmi Akadémia első igazgatójának (előttem volt). A magyarázó japán szövegek magyarra fordításán dolgoztunk, amikor a második világháború közeledő vége elsodort Budapestről. Az el nem kelt példányokat akkor, s abban a helyzetben, a Budapesti Japán Követség vette át letétként tőlem, területkívüliség megőrzésére. A térképen, félre nem csavarhatón, ott a turániság magyar lényege: a turániság legnyugatibb oszlopa és őrhelye Magyarország. A Tokio—Budapest túrán tengely nem mese, hanem tény. Tény, bár meseszerű, az alábbi is. Japán herceg? Japán vezérkari tisztek? Nálunk? Nem suttogták, de igen-igen szűk körben, több mint bizalmasan mondták: a japán császári családnak egyik kiemelkedő tagja, feleségével, a 30-as években, inkognitóban járt csonkahazánkban. Kettő különösen tetszett nékik: a rokonság a tájban és a rokonság a népben. A tájban meseszerű, főleg a gémeskut vert japán hazai visszhangot. Honnan tudom? A budapesti volt Főkapitányság biztonsági szolgálatának vérembéli volt tagjától. A budapesti japán követség 1943 idején, a japán külügyminisztérium számára vaskos albumot állított össze. A japán követség tagjai által készített fényképek voltak az albumban. A japán követség tagjai által az idők során készített képek tipikusan japán megjelenésű tipikus magyarokat ábrázoltak. Közvetlenül a követség volt főtitkárától tudom. Tény az is, hogy amikor 1936-ban a japán követség Ausztriának a Német Birodalomhoz történt csatlakozása nyomán, székhelyét Bécsből Budapestre helyezte át, a követség a túrán mozgalmú magyarság számára külön bemutatkozó, hivatalos fogadást tartott. A turáni mozgalom magyar vallási ágát e fogadáson Rév. udvari Gyetván Alpár, e mozgalom lelkipásztora képviselte. A Papp Kálmán ernyedetlen szerkesztésében megjelenő A Nap Fiai című folyóirat XIII. évfolyamának 9—10. egybevont számában, Gyetván e fogadásról “Gyöngyszemek a turáni testvérnépek életéből” fölirat alatt számol be. Az idekívánkozó részeket idézem. — “Kijelölt helyünk
