Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-06-01 / 6. szám
6. oldal «ITTVAkÖfcT 1977. június hó hogy még Hitler elismerését is kiérdemelte, a történelem folyamán először “önállósított” Szlovákia pedig még a románoknál is hűségesebb “csatlósa” lett Németországnak(7). És ezek után a “nagy” Masaryk fia, Jan Masaryk még megmerte kérdezni a béketárgyaláson: “Who won this war, the United Nations or Hungary?”(8). Campbell a magyar—román határvita során felmerült lakosságcserével kapcsolatban nagy méltatlankodva írja: “The United States was not prepared to advocate a drastic solution of this sort...”. De azt már elfelejtette feljegyezni, hogy Amerika, a fennálló szerződések ellenére, szó nélkül hozzájárult egész Kárpátalja elorozásához, a 3.5 millió szudétanémet kiűzéséhez stb. Igaz, itt is egyedül Amerika ellenállásán bukott meg 200.000 magyar kiűzése, az is neki köszönhető, hogy a csehek a pozsonyi hídfőben követelt 5 magyar község helyett csak hármat (Oroszvár, Horvát-Járfalu és Csuny) kapták meg. De ez egy pillanatra sem menti fel Amerikát a történelmi felelősség alól, mert nagyon jól tudta, a csehek már a hírhedt kassai-program alapján hozott határozatokkal a magyarokat összes jogaiktól megfosztották, törvényen kívül helyezték, 20 ezer magyart Oroszországba deportáltak, 43 ezret Magyarországra űztek át, az 1946. feb. 27-én kötött lakosságcsere egyezmény értelmében 50 ezret tettek át Magyarországra egyszál ruhában, 1946. nov. 27-i kezdettel 100 ezer magyart deportáltak Csehországba a legembertelenebb körülmények között, 350 ezret pedig “reszlovákizálásra” kényszerítettek (9). De azt is nagyon jól tudta, hogy mi történt Kárpátalján. Az oroszok a magyar és rutén lakosságot 18—50 éves korig nemre való tekintet nélkül a Szovjetbe deportálták, s csak az öt legidősebb évjáratot — már akik életben maradtak — engedték vissza később. Arról is tudtak, hogy a 4 ezer lakosú színtiszta magyar Nagydobronyt 1946. júl. 17-én az oroszok bombázó gépekkel földig lerombolták, az élétbenmaradt férfiakat, asszonyokat és gyerekeket összefogták és ismeretlen helyre szállították. A 4 ezerből 9-nek sikerült magyar területre menekülni, akik közül négyet Nagy Ferenc kormánya elfogatott és az oroszoknak kiadta. Runciman lord jelentésében nyíltan megírta, hogy ezekért a csehszlovákokat terheli a felelősség: “Az 1943-ben megkötött moszkvai szerződés, amely az európai népek és par exellence a nyugati világ elárulásának az okmánya; magukon viselik a szudéta-németek ellen elkövetett borzalmas gyilkosságok és kegyetlenségek bélyegét; felelősek a szlovákiai magyarság embertelen deportálásáért, gyilkolásáért és kirablásáért; az ő eszeveszett politikájuk gyümölcse Kárpátalja Oroszországhoz való csatolása és a ruszin nép kiirtása; ők készítették elő a cseh és szlovák nép bolsevizálását”(10). És mindezek a párizsi béketárgyalás előtt történtek. De, hát a “Négy Nagy”-ot mért érdekelték volna ezek a “kicsinységek”, mikor nem az áruló, magyarirtó románokról, csehekről, tótokról és szerbekről volt szó, hanem csak a magyarokról, akik ezeknek a népeknek évszázadokon keresztül otthont, védelmet, biztonságot, kultúrát adtak? Az elmondottak után nem tudja az ember, melyik volt a nagyobb bűn, vagy inkább hiba: az a cinikus felelőtlenség, lelkiismeretlenség és könnyelműség, amivel a győztes hatalmak országok, nemzetek sorsáról döntöttek, vagy az az égbekiáltó ostobaság, amivel az I. világháborút lezáró békék szörnyű igazságtalanságait még súlyosabb formában megismételték?! Sajnos, minden jel arra mutat, hogy még mindig nem tanultak belőle. Pedig a Szovjet kivételével a győztesek is szörnyű árat fizettek a két világraszóló győzelemért: a 30 évvel ezelőtt még világhatalomnak számító Nagy Britania és a büszke Franciaország a lerombolt és ketté osztott Németország és a megcsonkított Japán mögött kullog, mint középhatalom, Amerika pedig már eddig is olyan árat fizetett érte, hogy emellett a két világháború megnyeréséért hozott élet-, vér- és anyagi áldozat nevetséges csekélységgé zsugorodik! Már pedig, bármennyire gazdag és hatalmas is Amerika, ezt a terhet ő sem tudja a végtelenségig cipelni... Hála az ébredező magyar öntudatnak, ma az egész világ visszhangzik a román uralom alá kényszerített 3 milliónyi magyar ' genocide’ számbamenő elnyomásától, tervszerű irtásától. Ez azonban egy pillanatra sem jelenti azt, hogy lemondtunk volna a Felvidékről (Szlovákia), Kárpátaljáról, vagy akárcsak Bácskáról, Bánátról és Nyugatmagyarországról (Burgenland) és megfeledkeztünk volna a cseh—tót—orosz véres magyarirtás ellenére a Felvidéken és Kárpátalján még mindig közel 1 millió, Délvidék Tito partizánjai által megtizedelt 500 ezer és Nyugatmagyarország néhány ezerre zsugorított magyaljairól! Mert ezek az elszakított területek nemcsak az egészen egyedülálló földrajzi egységnek, a Kárpátmedencének, hanem az azt több mint egy évezrede birtokló magyarságnak, a magyar államiságnak, a magyar történelemnek és kultúrának is elidegeníthetetlen és elszakíthatatlan szerves részei, az ott élő őslakos magyarok pedig elszlávosítva, elrománosítva és elnémetesítve is a magyar nemzettestnek a tagjai! Mi, magyarok, nem akarunk senkitől semmit, de amit elraboltak tőlünk, azt visszaköveteljük, mert mi is élni akarunk! vitéz ERDÉLYI ISTVÁN MEGJEGYZÉSEK: * * * 1) Rudnay Egyed: Attila Trilógia, Brüsszel 1964—66. 2) A IX. századból származó, ó-angol és kelta nyelven írt Orosius (Országjárás) ezt a területet "Maegtja lond”-nak (Magyarországnak) írja és említést tesz a “seucef’-ekrSl (székelyekről) is. (Eris.: Mikor volt a honfoglalás?, K. M. Újság, 1968. jan. 9.) 3) Szt. Cyril (827—69.) és Method (826—85.) 850 körüljárt itt, nem téríteni, hanem hogy a keleti egyházhoz csatolják, de eredménytelenül. 4) Albert (1437—39.) özvegye érdekei védelmére Griska vezérlete alatt cseh, huszita zsoldos sereget szervezett, akik úgy befészkelték magukat, hogy csak 1462-ben Mátyás (1458—90.) tudta őket leverni és a megmaradt cseh zsoldosokat besorozta a "fekete seregébe”. 5) Stephen Bonsai: Suitors and Suppliants, Prentic Hall Inc., N.Y. 1946. 6) Nagy Britania és a Szovjetunió 1942. máj. 26-án Moszkvában kötött egyezményben kötelezték magukat, hogy a háború tartama alatt semmiféle területi ígéretet nem tesznek. 7) 1968-ban a csehek szintén puskalövés nélkül adták meg magukat az oroszoknak. Azóta a Kreml nagy megelégedésére a magyarfaló és magyarirtó tót Husak dirigálja a csehek mérhetetlen bosszúságára a csehszlovák "birodalmat”. A csehszlovák emigráció már nagyban készülődik, hogy homályba borítva a magyar 56-ot az egész világgal megünnepeltessék a "prágai tavasz vérbefojtásának" 10. évfordulóját. 8) Jan Masarykot a cseh kommunisták 1948-ban ősi cseh szokás szerint úgy kidobták a Czemin palota második emeleti ablakából, hogy szörnyet halt. 9) Juraj Zvara: A magyar nemzetiségi kérdés megoldása Szlovákiában. Bratislava, 1965. (Csikmenasági: A csehszlovákiai magyarok helyzete a felszabadulás után. Virrasztó, 3. évf., 3. sz.) 10) Capt. T. J. Nemo: Ime a csehszlovakizmus. Sao Paulo, 1952.) Nagysikerű tüntetés volt New Yorkban a történelem hamisító románok ellen! Amerikát 5 román történész járta, kultúrcsere folytán voltak itt, első bemutatkozásuk a New York-i Columbia egyetem Nemzetközi Intézetében volt, meghívott közönség előtt. Bemutatkozásuk rosszul sikerült: a Committee for Human Rights in Rumania nagyarányú tüntetést rendezett, melyet különben az NBC televíziós hálózat is közvetített esti hír-műsorában. A tüntető magyarok, akik közül sokan jöttek egészen távoli vidékekről is két és fél óra hosszáig járkáltak a rendőrség által megszabott területen, az Intézet előtt — táblákkal, melyek elmondták a romániai magyarság kálváriáját — azt, hogy az önmaga nagyságától megszédült Ceausescu a nemzetirtás minden eszközét igénybeveszi ellenük, így a történelemhamisítást is. Ezen kívül a magyarok angolnyelvű, igen színvonalasan megszerkesztett kiáltványt osztogattak, ebben négy oldalon keresztül hívták fel a közfigyelmet a romániai kommunista diktatúra nemzetirtó eszközeire, melyek a kisebbséget sújtják, elsősorban a magyarokat, mely egész Európa legnagyobb létszámú népkisebbsége. A magyar tömeg méltóságosan viselkedett, annak tudatában, hogy az egyetemi városrészben mindenütt tanítás, tudományos munka folyik, aminek a megzavarása éppen az ellenkező hatást váltaná ki, mint amit a rendezőség akart. Eleinte kósza hírek jártak, hogy a román történészek, akik minden hamisításra kaphatók, nem is jelennek meg, az előadás (symposium) elmarad, éppen a magyar tüntetés miatt. De aztán mégis megjelentek, kivéve a “díszvendéget”, Nicolae Nicolae washingtoni nagykövetet, aki elég “dörzsölt róka” és nem volt hajlandó kitenni magát kellemetlenségnek. De valószínűleg ő utasította a történészeket, hogy végezzék el a kiszabott munkát, mert ezért vannak itt: fújják a román állam, párt dicsőségét a legújabb hamisításoknak megfelelően. Zárójelben megjegyzem, amerikai útjuknak az szolgáltat ürügyet, hogy a két román fejedelemség, Havasalföld és Moldva ezelőtt száz évvel szabadult fel a török uralom alól. Dehát ez csak ürügy. Előadásukban kitértek más témákra is, mint például, arra, hogy a román nép — azon a területen, ahol most él — nem kevesebb, mint 2500 éves múltra tekinthet vissza. Mert hiszen a dákoktól, sőt a gepidáktól származtatják magukat. Az előadások egyébként nívótlanok voltak. Az egyik amerikai tanár halkan meg is jegyezte: — Ezek ellen nincs miért tüntetni, önmagukat bunkózzák agyon! Az előadóteremben felállt egy magyar (többen is kérdéseket tettek fel) és azt kérdezte: mire alapítják legújabban a román történészek, hogy immár tudományos körökben, külföldön sem riadnak vissza a 2500 éves múlt hangoztatásától. A felelet ez volt: — A magyar Anonymus megírta, hogy a magyar honfoglalók az erdélyi részeken Gelu és Menmarot oláh vajdákat találtak . . . — De hiszen Anonymus nem lehet történelmi forrás — Mondta a kérdező —, ő krónikás, mesemondó, aki a honfoglalás után többszáz év múlva írta meg krónikáját, így aztán annak nem egy, hanem jónéhány adata nem felel meg a valóságnak . . . — A magyarok tisztelik Anonymust — mondta a román tudós —, hiszen szobrot is állítottak neki Budapesten. — No és? A kérdező további indoklást várt. De nem volt. A román ügynök (akadémiai tógában) hirtelen abbahagyta. Belesült a szó. A román előadók különben a következők voltak: Constantin C. Giurescu (akadémikus), Stefan Pascu (akadémikus), dr. Virgil Candea (akadémikus), Costin Murgescu tanár és dr. Ilié Ceausescu ezredes. Ez az utóbbi a román diktátor fivére. A diktátor dinasztiát alapított, minden családtagját, rokonát kulcspozíciókba ültette. Felesége, Elena a párt végrehajtóbizottságának a tagja, fia, Nicu az ifjúságra erőszakolt vezér és így tovább. Ez az Ilié igen korlátolt képességű legény volt, mondják azok, akik régebben ismerték és nem győznek csodálkozni: ezredes és doktor? Hja, a román kommunista világban semmi sem lehetetlen. Állítólag angolul adta elő mondanivalóját, bár előadása alatt a közönség jórészt azt találgatta, vajon románul, oroszul, angolul, vagy milyen nyelven beszél. Aki belefáradt a találgatásba, kinyitotta a Committee for Human Rights in Rumania által készített anyagokat, a 4 oldalas ismertetőt, Edward Koch New York-i képviselő ez alkalomra 1000 példányban küldött nyilatkozatát, vagy a tavalyi New York Times hirdetés nagyméretű újranyomatát. A nagyszámú jelenlevő román diplomaták arca nem tükrözött nagy lelkesedést a dolgok ilyen fordulata iránt. A New York-i előadás csak bemelegítő volt. Az igazi nagy symposium (Symposium Conference on Southeastern Europe) az ohioi állami egyetemen (State University) volt, Columbusban, négy napon keresztül, április 6—9 között. Az előadásokon résztvett az amerikai történészek egész sora, köztük román származásúak is, akik Amerikában tanítanak. A nem kevesebb, mint 20 oldalas műsort átnézve, a sok előadó közt egyetlen magyar nevet sem találtunk. Az amerikai magyar tudósok közül senkit sem hívtak meg — nyilván nem véletlenül. Ezt úgy tervezték, a négy nap zavartalan, tudományosnak álcázott román ünnep legyen, amerikai segédlettel. * A május 10-i pesti 1- hogy dr. Bognár Jó? ülést tartott a M vétségé elnöks^ jós, az any? nöksége r elő a III készüle*
