Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1977-06-01 / 6. szám

1977. június hó «ITTVAKOfcT 3. oldal VARGA ISTVÁN: A VILÁG MAI HARMADRENDŰ VEZETŐI MELLETT VALAMI MÉGIS KITŰNŐEN MŰKÖDIK A közel negyvenéves akkori nem egészen jó “jelenből” — a leg­rosszabb jövő felé való taszítással fe­nyegetnek a második világháború átmeneti eredményeinek a követ­kezményei. Ma minden bizonytalan. Minden nemzet érzi testében és lel­kében, hogy a talaj a lábai alatt in­gadozik... Az ellenség bent és kívül egyaránt fenyeget. Akkor, a máso­dik világháború előestélyén, a szem­benálló nagyhatalmak élén — az át­lagon felül magasan kiemelkedő egyéniségek álltak szemben egymás­sal, kiknek szava tetteket is jelentett a valóságban, kik népeik bizalmát ilyen vagy olyan módon emberileg értve tökéletesen bírták és ennél­fogva bizalmat sugároztak a győze­lem számunkra való esélyei tárgyá­ban. Ma mindenütt harmadrendű vezetők kezében van, Kínát is bele­értve, a nagyhatalmak kormány­kereke, kikben senki sem bízik eléggé, súlyuk nincs, irányuk bizony­talan, szavuknak, szerződéseket hi­telező aláírásaiknak értéke kétsé­ges... Nagyarányú hadműveletek megkezdésére adnak parancsot, sok élet, anyag és presztízs latbavetésé­­vel, hogy bizonyos idő után ered­mény nélkül, veszve hagyják mindet. Szégyenletes kudarcukat ma már nem nevezik “vereségnek”, hanem ország és világ előtt kijelentik: “A politikai célok időközben megváltoz­tak”. Ma az árulás, a szövetségi szer­ződések nyílt megszegése új megha­tározást kapott a frazeológiában — “időközben a politikai célok meg­változtak" . Ezért a civilizált ember életállapotának meghatározása cél­jából annyira fontos erkölcs és hit sohasem volt még olyan mélypon­ton mint ma, magát Rómát és a többi keresztyén egyházakat is bele­értve. Moszkva diktatúrájának vezető egyéniségei épp oly harmadrendűek, mint bármelyik nyugati hataloméi... Hozzá kell azonban fűznünk ezt a szót: “látható” egyéniségei, mert a Kremlben az a szokás járja, hogy az igazi, belső valóságos vezetés az el­hanyagoltnak tűnő Politbüro tagjai­nak a kezében van, nem pedig a látható vezetőkében. Azt mondhat­nák többen e bekezdés első megálla­pításával kapcsolatban: na, ez még megnyugtató. De nem egészen így áll a helyzet. A szintén harmad­rendű moszkvai vezetők mellett, illetve inkább előttük, működik valami, melyet nem ők indítottak el, de ami minden nap több látható eredményt mutat fel, könnyen jár­hatóvá téve a jelenlegi vezetők szá­mára az utat, minden akciójukban, mely a még létező “nyugati demok­ráciák” létét ássa alá. YACOV SHAPYR POKOLGÉPE MŰKÖDIK... Ha Moszkva elérkezettnek látja az időt, hogy meginduljon a megma­radt, még szabad Európa bekebele­zésére, a Vörös Hadsereg előtt vér nélkül teszik járhatóvá a terepet, en­nek a már régóta működő valaminek az ágensei. Az a kétely és ingadozás, mely a nagy sztálini terror ideiglenes ellanyhulása következtében ma a szovjet tömegeket itt-ott óvatos láza­dozni akarásra bátorítaná, tüstént megnövekedett szovjet önbizalommá válik, ideológiai önigazolásra a párt­funkcionáriusok számára, látván akadálytalan nyugat felé való elő­nyomulásukat. Ott mindent nyúló, kocsonyás halmazállapotban talál­va, a vezető államférfiak iránti hit hiánya következtében, a szovjet fel­fegyverzett új tömegeinek már-már megingott hite az istentagadó kom­munizmusban helyreáll, sőt meg­erősödik, mert amerre őket a most más ellenkező irányba hajtó super­­blitzkriegje viszi, még annyi önbizal­mat sem találnak a népekben, mint amennyi őbennük volt az elindulá­suk napjaiban... Mi itt, a szovjetbe gyömöszölt né­pekről szólunk, nem az úgynevezett “intelligenciáról”, kiknek szoyjet­­ellenessége teljesen újfent, csupán Moszkva, csak taktikai külpolitikai irányváltozásból született meg, az arab —izraeli eseményekkel kapcso­latban. Ezek az Ilya Ehrenburggok 1917-től kezdve egészen az 1956-os szuezi eseményekig mindig alapító, fenntartó és végrehajtó oszlopai vol­tak az istentelen bolsevizmus intéz­ményének. A nyugati világot megpuhító, megrontó és végül Moszkva kénye­­kedvére juttató “Psychosphéra” el­méletnek, annak széles körben való gyakorlatának és mai teljes győzel­mének nem a Szovjetunió jelenlegi vezetői voltak az elindítói. Még Sztálin életében, a spanyol polgár­­háború alatt, Yacov Shapyr, a le­­ningrádi egyetem psychológiai tan­székének hírhedt tanára, az akkori Komintern elnökének Dimitrovnak és Sztálinnak közös elhatározásából alakult 1937-ben egy külön nyugat­európai szovjet kormány, az egyik skandináviai semleges fővárosban, ahol ma is központja van a sodomai állapotokat is elpirultató “élő-fotog­ráfiai sorozatok” gyártásának... stb. A második világháború alatt csak ideiglenesen lett áthelyezve ez a köz­pont máshova, a hadiesemények kényszerű követelményei miatt. Csak magasan “intellektuel” szovjet szak­embereknek volt megadatva a ki­váltság, hogy ebbe a “Kreml II-be” kapjanak beosztást, mert ott igen magas gázsik mellett kellett megked­velteim a “burzsuj” világgal azt, ami őt megrohasztja, erkölcsi herévé vál­toztatja át és végül is vesztét okozza majd, aláásva minden józan felfo­gását az élet igazi értelméről, meg­szűnteti hitét és erkölcsét... Kezdve a “békepapok” intézményétől és a Vatikán II. forradalmi újjításaitól, melyek értelme szerint immár két­ezer éve Róma tévtanokkal tömte tele a fejét híveinek és nem ritka ese­tekben ezen tévtanoknak a kétségbe­vonása miatt az Úr Jézus kínhalálá­nál is irtózatosabb kivégzéssel súly­­totta az inkvizíciós autodafék kínzó­kamráiban a szerencsétlenek ezreit. Ebben a hitbéli anarchiában csak egyetlen vonal következetes: Thomas Torquemada, Juan Medina, Béa kardinális (Vatikán II) és Yacov Shapyr származása. Ók nagy türe­lemmel, évszázados, majd csupán évtizedes hiátusokkal adták egymás­nak át a hit rombolásának munká­ját. Egyről azonban elfeledkeztek: Maga, az életet és a Végtelen Min­­denséget teremtett Úristen, annak létokával és céljával mindig ugyan­az. Az emberi lét, fejlődés, vagy bomlás (és nem visszafejlődés) követ­kezményeiért maga az ember és saját maga alkotta intézményei a felelő­sek. A túlzott sexualitás propagálása, a “pederastia” emberi és érthetővé való beállítása, a narkótikus szerek nagytömegben való árúbabocsájtása és azok legalább is részben való legitimizálása, a nőnek, mint a hűség és anyaság jelképének a nevet­ségessé való tétele maga, a nő előtt elsősorban, csak egy kis része azok­nak az ördögi eredményeknek, me­lyekkel Yakov Shapyr “különítmé­nye” dicsekedhetik. Sikerült besúly­­kolni és elfogadtatni Nyugat által azt a badarságot, hogy a terror és szigorú egypártrendszer alatt műkö­dő Szovjetunió megkapja a “népi de­mokrácia” megtisztelő titulusát, jól­lehet minden józan ész szerint csak a szabadon megválasztott több pártos államrendszereket illeti meg ez a meghatározás. Ezzel szemben Moszkva és csatlósai nyíltan bélye­geznek meg “fasiszta diktatúráknak” olyan több pártos köztársaságokat, kik tőlük telhetőén hatásosan véde­keznek a kívülről jövő kommunista behatásokkal szemben. És ami a leg­­észbénítóbb, vezető “demokratikus” nagyhatalmak szolgai módon átve­szik tőlük a kiadott jelszót és minden eszközzel azon vannak, hogy kétség­be vonják ezektől a “köztársaságok­tól” az önvédelmi jogot... Az anarchia teljes győzelmét harsogják világszerte a Yacov Shapyr által el­indított “vörös psychosphéra”-elmé­­let ördögi orgonái, a templomok szó­székeitől kezdve, az egyre bomlóbb családi tűzhelyekig. De se szeri se száma azoknak a “torzításoknak”, melyeket az elbutított Nyugatnak be kellett vennie, egy átmeneti “coexis­­tencia”-lis életmeghosszabbítás érde­kében, mielőtt Moszkvából rámér­nék a halálos végső csapást... VALAKI HIÁNYZOTT A KATYNI GÖDÖR-SÍROKBÓL A fentebb röviden elmondott po­koli “agymosás”-folyamatot, mely lassan olyan vérlázító bűnöket tesz “emberileg” elfogadhatókká, “érthe­tőkké”, “megszokottakká”, melyek ellen még 1945-ben is “kötélreva­­lót”, “visszataszítót”, “gyalázatos hazugot”, kiáltott volna minden normális ember, Yacov Shapyr “psychosféra” elmélete azzal abra­kolt be a züllő nyugati demokrá­ciáknak, hogy rájuk ütötte a “bűvös” haladó, progresszív jelzőt és egyidő­­ben a buta polgári világ számára mindennél irtózatosabb színben tün­teti fel a “reakciós”, “fasiszta-ná­­cista”, “szögletes” (itt quadrado) megbélyegzésnek szánt szavakat (tud niillik nem akar lefelé gördülni a lej­tőn). És teljes sikerrel. Ma minden jólvasalt politikus, vagy “diplomata” irtózik az ilyen megbélyegző jelzőtől olyannyira, hogy engedelmeskedik a nyomásnak, jöjjön az bármilyen irányból, Moszkvából, vagy a saját hazája kommunista pártjától, csak ne kiáltsák őt ki “reakciós-náci-fa­­siszta-retrogrált” elemnek. Arra, hogy valamelyik nyugati vezető po­litikus a kölcsönösség alapján köve­telje Moszkvától az igazi “szabad” választójogot nemzetközi ellenőrzés­sel és ennek eredményeképpen ott, a Szovjetunió területén is több párt­­rendszer bevezetését, mint például “Monarchista Párt”, “Ukrán és stb. Függetlenségi Párt”, “Keresztény Szocialista Párt”, “Liberális Párt” stb.-nak — nyomban elindítaná Moszkva az irányítása alatt álló nemzetközi sajtó-orkánt azzal, hogy “fasiszta-kapitalista” bohócok akar­nak beavatkozni a szovjet belügyek­­be... Ez a ostobán gyáva helyzet addig tart, míg egy valaki, bátor vezető politikus vagy államfő nem lép a po­rondra bekiáltva a dadogva remegő, romlott nyugati világ közvéleményé­be: “Ma a vérlázító hazugságokkal szemben bátornak, építőnek, ép­eszűnek és céltudatosnak lenni ma egyet jelent azzal, hogy egyben ‘fa­­siszta-nácista-reakciósnak’ is kell lenni, akkor én mindez vagyok! Ti­­veletek pedig a pokolba, de minél előbb...!” És mivel már egyszer meg­­mondaték volt, hogy: a fák nem nő­nek az égig, előbb vagy utóbb fel­emelkedik majd egy hang, mely beleordítja a rothadó vacumbai a megálljt. Csak ne történjék túl későn. Ennek a hihetetlenül mélyre való lecsúszásnak a bekövetkezését előt­tünk is, e sorok írója előtt és még sokak előtt, közöttük a Vatikán “Sanctus Officius”-nak, a valame­lyik másodrendű Monsenhor-a előtt is elmondta, illetve ez utóbbi esetben írásban átadta (mert tovább nem engedték onnan, közölve vele, hogy neki, mint pápai prelátusnak tudnia kell a tényt, ami szerint a hivatalo­san Római Katolikus Apostoli Egy­ház megegyezésre jött létre a nyugati hatalmakkal és a velük szövetséges Szovjetunióval, mint akkor már biz­tos győztesekkel és ennélfogva hiva­talosan mellettük áll) az erre az ördögi világmerényletre vonatkozó első kézből kapott személyes adatait Anton Kviatkovszki pápai prelátus, a vilnai lengyel egyetem volt szovjet­fogoly professzora. Ez az erősen megtört egészségű lengyel egyetemi pap-tanár 1944 szeptember 24-én érkezett Budapestre Rómából való hiábavaló útjáról visszatérve... A mi fővárosunkban a legfőbb katolikus egyházi hatóságok segítségét kereste, hogy kihallgatáson fogadja őt Serédy Jusztinián hercegprímás. Mint ahogy Rómában az akkori XII. Piusz pápához nem tudott kihallga­tást kapni, úgy maradt sikertelen a mi hercegprímásunkkal való kihall­gatási kérelme is... A frontok eseménye akkor már előrevetette az elkerülhetetlen vég kibontakozását. A Sajtókamara minden fővárosi lap külpolitikai munkatársa számára három “meghí­vót” küldött, de a nagy, grafiko­nokkal és magyarázó táblázatokkal körül felszerelt előadóteremben dr. Anton Kviatkovszki pápai prelátus egyetemi tanáron kívül csak mi “szo­rongtunk” báró Kemény Gáborral, senki, de senki más... A budapesti sajtó még nemzeti irányzatú lapjai is “túlhaladott álláspontéként kezel­ték a szovjet fogságból életben ma­radva kiszabadult lengyel pápai pre­látus előadását, az ördögi “psychos­féra” elméletről, mely szolgálatába akarta őt, magát is állítani Manu­­ilszki volt népbiztos. Hálából azért, mert mint szegény egyetemi hallgatót, a pápai prelátus atyja, Karol Kviatkovszki, szintén Vilna egyetemének volt tanára, őt Manuilszkit tanácsokkal és többször anyagilag is segítette, és a tanár-pap nevét az akkor még népbiztos Manuilszki felfedezte a katyni halál­ra ítéltek névsorában, kikérte őt a maga számára azzal, hogy életét megmentendő, belőle “egy kiváló békepapot” neveljen... Anton Kviat­kovszki pápai prelátust, a vilnai egyetem történelem tanárát, miután személyazonosságát a Manuilszkival való kihallgatása alkalmából tisztáz­ta, azaz bebizonyítva, hogy ő való­ban fia a népbiztos volt tanárjának, Karol Kviatkoszkinak, nyolc napon keresztül naponta két óra hosszat be­szélte rá arra, hogy biztos kivégzése helyett váljék egyháza egyik értékes hóhérjává, mert ahhoz kétség nem fér, hogy annak fokozatos megsem­misítése, illetve előbb, egy Krisztus nélküli egyházzá változása, ahol Marx fogja helyettesíteni magát a mi Úr Jézusunkat, majd éppen ezért annak logikus eltűnése nyomban utána “be fog következni”! Ő maga is, a prelátus segítse előkészíteni ezt, mert így megszolgálhatja neki, Manuilszkinek, életének megmenté­sét, apja baráti magatartására való tekintettel. NEM - “LE AZ EGYHÁZZAL!” “LE KRISZTUSSAL!” JAVÍTOTTA KI MANUILSZKI A LENGYEL EGYETEMI PAP TANÁRT Dr. Anton Kviatkovszki pápai prelátus-tanár elmondta, hogy a szovjet népbiztos mindig szenvtele-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents