Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-06-01 / 6. szám
Szocializmust - magyar módra! ♦♦ «ITTVAKOItT A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA XVI. évfolyam, 6. szám 1977. JÚNIUS HÓ Ára: 85 cent TRIANON! NEM, NEM, SOHA! 1920. június 4-én elérkezett Magyarország történelmének legnagyobb tragédiájához: a trianoni rokoko palotában akkor írták alá a magyar delegátusok az első világháborút követő parancs-békét. A négy éves harcokban, hol tíz milliós tömegek álltak szemben egymással, 600.000 magyar, 2 millió francia, ugyanannyi német és hasonló számú más nemzetbeliek estek el. A pazarló anyagcsaták, az európai tengerzár miatt éhező Európa, a 28 millió áldozatot követelő “spanyol” járvány, nem a békülékenység, hanem a bosszúállás szellemét ültették a győztesek szívébe. Ebben a franciák vezettek, élükön a “Tigris” Clemenceau és “kis sakáljai” ahogy Benest és társait nevezte Lloyd George az angol miniszterelnök. A háború végén, már a fegyverszünet idején megindultak a francia, szerb, román és cseh megszállók, de az akkori magyar vezetők bizakodtak, hogy a béketárgyalások, a wilsoni elvek, igazságos rendet hoznak Közép-Európában. Ennek az ellenkezője következett be. A magyar békeküldöttséget, élén Apponyi Albertiéi, Magyarország “nagy öregjével”, majdnem közönséges bűnösökként kezelték, szakértőit nem hallgatták meg, csak a diktátum aláírására és egy rövid nyilatkozatra szorítkozhattak. Az 1919-es román megszállás alatt teljesen kifosztott Magyarország csillagászati összegeket volt köteles fizetni azoknak, kik területeinek 71%-át, népességének pedig 64%-át rabolták el. Az amerikai elnök, Wilson, a háború talán leghatásosabb lélektani fegyverét vetette be, amikor a népek önrendelkezési jogának tiszteletben tartását hirdette meg, azonban a felegekben járó fantaszta jószándéka helyett a francia katonai hatalomra épülő “reálpolitika” érvényesült. Ezzel az elvakultsággal vetettek alá 3 és félmillió magyart, a Kárpát medence őslakóit, védőit zöld asztal mellett kiagyalt, mesterséges államoknak, mint Csehszlovákia, Jugoszlávia, Nagy-Románia. Nemzettestvéreinket kisebbségi sorba taszították, négy új, ellenséges vámhatárt teremtettek Nagy-Magyarország helyére, mellyel saját népüket is nyomorították, mert az egészséges gazdasági vérkeringés is megszűnt ezen a területen. Végül állig felfegyverezve őrködtek a megcsonkított, kirabolt és lefegyverzett Kis-Magyarország fölött. Ez a nemzeti katasztrófa olyan méretű volt, hogy Mohács (1526) ehhez képest csak közepes jelentőségű csatavesztés. Az ország még 1541-ig egyben volt és a későbbi, jórészt saját hibáinkból eredő következményekben is volt egy fénylő pont, az önálló Erdély. De főleg ismeretlen volt az a sovinizmus, amely 1920-ban úrrá lett és hóhérolta azt a magyarságot, mely hazát adott minden idegennek, nem tört létükre, nem akarta beolvasztani őket és főleg nem úgy bánt velük, mint ők velünk Trianon után. Pedig egyetlen egy felelős vezető volt a Monarchiában, aki ellenezte a háborút, a magyar miniszterelnök, gróf Tisza István, a mártír halált halt államférfi. A trianoni békeparancs kísérő irata, az ún. “Millerand levél” kilátásba helyezte ugyan a szerződések esetleges módosítását, de a Népszövetséget a franciák és a Kis-Entente dominálták. így változás nem történt mindaddig míg Németország önhatalmúlag meg nem kezdte a békeszerződés korlátjainak ledöntését. Lloyd George előre megjósolta, hogy a rossz békének újabb katasztrófa lesz a következménye, tehát II. világháború valóságos oka Versailles, ha ürügye más is volt. A második béke (Párizs, 1946) megtetézte az első hibáit, sőt túltett azon, mert a Szovjet élettérnek engedte át Közép-Európát és fél Németországot. A leggyökeresebb változás azonban az, hogy először tenyereit át az orosz medve a Kárpátokon, bekebelezve Nagy-Magyarország északkeleti bástyáját Kárpátalját. Hiába volt a tudós magyar delegáció, hiába irtotta ki az új rezsim az előtte kormányzó rendszer neves és névtelen ezreit, nem volt Magyarország számára kegyelem. A párizsi béke még a revízió gondolatát is elvetette, eltiltotta. Az erdélyi kérdést Molotov egy mondattal elintézte: “Ezt az ügyet a Szovjetunió és a román királyi kormány rendezte”. Egyetlen egy ellenvetés Ausztrália miniszterelnöke részéről és Erdély lekerült a napirendről. Amiként az első világháború wilsoni elvei, ugyan úgy a második nagy amerikai jelszavai, “a kis népek szabadsága, a demokrácia, a félelem-mentes élet” csak hazug és üres szavak a szovjet igában élő népek fülében. A dicsőséges magyar forradalom cserben hagyása 1956-ban betetőzte Nyugat sorozatos árulásait és rá kell döbbentsen mindenkit arra, hogy csak magunkban bízhatunk. Világosan lássuk saját hibáinkat és mulasztásainkat is! Ne keressünk bűnbakot olyanért amiért minket terhel a felelősség. Lássuk meg azt is, hogy a jó szándék megvolt ellentétes oldalon állóknál is. Mindenki a maga módján próbálta menteni a hazát, de a problémák nagyobbak voltak, mint a mi erőink. Ebben egyek lehetnek az összes politikusok, jobb és bal egyaránt, senkinek sem sikerült semmi sem sikerült. Erőinknél nagyobb erők működtek itt. A történelem s a sors kereke végig dübörgőit rajtunk. Nincs szükség tehát önmarcangolásra, egymás elleni hadakozásra, “az üsd nem apádra”, hanem tényleg zárjuk szorosabbra sorainkat, tartsuk egységesen amink megmaradt: nyelvünk, zenénk, irodalmunk, táncaink, versenyzőink fizikai kiválósága és utoljára, de nem utolsósorban, helytállásunk a munka frontján, akár testi, akár szellemi erőfeszítésről legyen is szó. A trianoni és párizsi fátumot csak a biológiailag élettanilag és erkölcseiben erős, egységes magyarság fordíthatja meg. Ez a magyar anyán és az ifjúságon múlik. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ez a harc generációkon keresztül tart. A két háború között és alatt “Burgenland”, Dél-Erdély és a Bánát kivételével majdnem egész Nagy-Magyarország helyreállott. Ezért nem szabad feladni a harcot és a reményt. Igazságot követelünk és várunk, nemcsak a magyarság, de a velünk együtt élt és ma szintén szovjet járomban élő más nemzetbeliek számára is. A csillagok járása változni fog. Nem szemünk előtt nőtt-e fel a Szovjet hátában a vele ellenséges kínai világhatalom? Nem osztódik-e újra meg újra a sokat tömjénezett kommunista egység? Ezért reménykedünk és emlékezünk. Ahogy Trianon nem lehetett a magyarság sírja, Párizs a szuper-Trianon sem lesz! Emlékezzünk és dolgozzunk — amíg 16 millió magyarnak is felvirrad egyszer. Várunk, de nem sült galambot, hanem jogot és életet jobb sorsra érdemes nemzetünknek. (K. E.) Pécsi Kornél dr.: BÁRDOSSY LÁSZLÓ A NEMZET VÉDELMÉBEN (1976, “Duna” kiadó, CH 5615 Fahrwangen, P.O.B. 10, Suisse; 136 1.) Leküzdve a személyes emlékek érzelmekre ható zsongását és a kirakatper nyomán máig is érthető háborgásom, megpróbáltam már hetek óta az előttem fekvő Bárdossymű ismertetését. — Soha nehezebb vállalkozás! — Miért? — kérdezi a k. Olvasó. Nyomban válaszolhatok: azért, mert ezt a két beszédet, amit Bárdossy 46. okt. 29-én és nov. 3-án elmondott a “népbíróságnak” nevezett hóhéregyüttes előtt, valóban nem a maga, hanem a Nemzet védelmében tette s így minden magyarnak, aki annak véli magát, el kell olvasnia. S nem is egyszeri Hiszen tragédiánk legutóbbi szakaszának olyan eseményei tárulnak föl tömör valóságukban, amelyek ismerete nélkülözhetetlen tárgyilagos megítélésükhöz. S itt mindjárt vitatnom kell a szöveget közrebocsátó Esső Sándor előszavában ezt: “az elmúlt idő túlságosan rövid ahhoz, hogy történelmi cselekedeteket mérlegre tegyünk, azok helyes vagy helytelen voltát megítélhessük”. Hozzászólásom szemernyit sem von le Esső fölbecsülhetetlen érdeméből, amikor Bárdossy két remekét közrebocsátotta. — Véleményem ez: a 40-es évektől, amelyek drámai eseményei legalább is az 1920-sokéban gyökereznek, jó 35, illetőleg 50 esztendő pergett le. Ezen idő történéseinek többé-kevésbé cselekvő vagy szenvedő alanyai voltunk mindnyájan. A pör tehát különösen Bárdossy kortársai nemzedékét érinti s így az ott tárgyaltakat megismernünk és mérlegelnünk nemcsak jogunk, hanem utódainkat is tekintve, kötelességünk. Az 1920—45 közti tettek és mulasztások elbírálása — kétségtelen — nem könnyű, ha nem lenne most itt a tények olyan tárgyilagos ismertetője, mint Bárdossy, aki az Ország ügyeit a lehető leglelkiismeretesebben intézte. — Erről adott számot nem a “népbíróságnak”, hanem nekünk, mindnyájunknak . . . "Kötelességem tájékoztatást adni, hogy a Nemzet lássa és értse-, mi miért történt, s hogy ezzel a tájékoztatással is szolgáljam a belső megbékélés mindennél fontosabb ügyét" — jelentette ki teljes tudatossággal okt. 29-én. — Politikai életet élő nemzet viszonyainak elemzése sohasem köny nyű, különösen nem olyan években, amilyenekre esett Bárdossy miniszterelnöksége. Azok s az azokat megelőző, majd pedig követő évek eseményeiről az ő logikus okfejtésével föltártak mindenkor nélkülözhetetlen forrásai lesznek a hivatalos történetíróknak. Ugyanekkor a szélesebb közönség nem egyszer előtte eladdig ismeretlen adatokkal gazdagodik. (Ilyen mindenesetre Teleki Pál öngyilkossága sokszor tévesen I
