Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1977-05-01 / 5. szám

sciriaiak, thuringiaiak, alánok, burgundiak és ripuáriai frankok mellett “herulok” is résztvettek. Az érdekes az, hogy míg a felsorolt vazallusnépek mindegyike azonosítható valamely korabeli, vagy későbbi, történelmi népcsoporttal, addig a “herulok” faji-, nyelvi összetétele ismeretlen s erre is felhívom a nagybecsű olvasó szíves figyelmét. Mint ahogy megjegyezte már Edekont, Attila főemberét, jegyezze emellé megjegyzésemet a titokzatos faji-eredetű “herulokról”!

A döntetlenül végződött catalaunumi ütközet után Attila elfoglalja Aquileját, s végigsarcolva az Észak-Adriát, megalapítja a mai Velencét. Róma felé haladva szembetalálkozik a kétségbeesett I. Leó pápával s bár a legenda szerint Szent Péter és Pál apostolok megjelenése fordítja vissza Attilát, van jó okunk azt hinni, hogy a járványoktól tizedelt hun tábor fontosabb volt Attila szemében, mintsem, hogy Róma felé folytassa útját. A csacsiháton kuporgó, könyörgő öregember nagyonis emlékeztette a napkeleti uralkodót az Ázsiában annyira tisztelt, bölcs, öreg sámánokra. Róma megmenekült. Végzete csak 25 év múlva következett be — erre a nyugati történelemkutatás nem fordított eddig elég gondot — éppen a hun támadó- s szervező hatalom késői megnyilvánulásaként. Hacsak — közvetett formában is.

Attila 453-ban meghalt Ildikóval (Hildegund, Krimhilda) tartott menyegzője éjszakáján. (El kell vetnünk a tradicionális “orrvérzés” történetét. Nyilván agyvérzésről van szó, melynek egyik jelensége az orrvérzés.) Tudjuk, hogy Ellák, a legidősebb fiú képtelen volt magához ragadni a hatalmat. A pannoniai Nedaonal az egyesült osztrogót-gepida seregek kivívják függetlenségüket, szétosztva a Kárpátmedencét egymás között. (Arról már kevesebbet derített ki a kutatás, hogy mi történt a szétszóródott hun törzsekkel. Csak a legutóbbi időkben tudjuk lassan-lassan összerakni a mozaikkockákat, mikor arról olvasunk, hogy Dengizik hun törzsfő 454-ben hun királyságot alapított a Don —Dnyeper vidékén s kb. 10 évre rá, ugyanezen a vidéken bukkan fel az az “Onogur” (Tíz Nyíl) nevű törzsszövetség, melyet hun vezérek irányítanak, mely az avarokkal s bulgárokkal mutat fel faji-nyelvi kapcsolatokat s melyből manapság a “Ungar-Hungar” elnevezést örökítik le nyelv- és történettudósok...)

A Hun Birodalom összeomlott, de még haláltusájának viharhullámai is hozzájárultak a korhadó római falak végső összeomlásához. 455-ben a vandálok rohanják meg Rómát, s eddig elképzelhetetlen “vandalizmussal” bánnak épületekkel s lakósokkal. 456 s 466 között II. Theodorik nyugati gót király a hispániai gótok fénykorszakát jelzi. Míg Bizánc viszonylag nyugalmas időket él át a thrák Leó császár uralma alatt, addig a sorsüldözött Rómában árnyékcsászárok riadt csoportja következik. (Severus, Anthemius, Olybrius, Glycerius, Julius Nepos.)

Mikor Bizáncban I. Leót, II. Leó követi, árnyék borul Itáliára. Zeno a kelet-rómaiak császára (474 — 491), mikor bekövetkezik a könnyen megjósolható vég. Orestes, római patricius és hadvezér elmozdítja Julius Nepost a trónról, és saját fiát, az “Augustusnak” nevezett kis Romulust teszi helyére. Nem sokáig ülhet azonban a kis “Augustulus” a trónon.

476 szeptember 4-én, tizenöt évszázaddal ezelőtt^ a “heruli” Odovakar megjelenik Pávia városában, megöli Orestest s egyszerűen leteszi a kis “Augustulust” a trónról. Az utolsó római “császár” Ravenna városában lett árnyékuralmából kikergetve. (Ezért adta címül e tárgykörrel foglalkozó regényének Passuth László: “Ravennában temették Rómát”.)

Most pedig megkérem a nyájas olvasót, hogy kaparja elő emlékezetéből azt, hogy Attila főembere Edekon volt s azt, hogy a “herulok” faji-, nyelvi hovátartozásáról csupán vitatkozni tudtak a történészek; döntésre nem jutottak.

Odovakarról legtöbb forrás azt írja, hogy “herul” volt, s mivel az angolszász történetírók az utolsó évszázadban úgyszólván egyebet sem tettek, mint a náluknál tanultabb és tekintélyesebb német történészeket másolták — misem lett természetesebb, mint annak feltételezése, hogy a “herulok” tulajdonképpen germánok voltak — hiszen oly sok germán-fajú töredék tartozott Attila vazallus-népei közé... Meg aztán “logikusnak látszott”, hogy miután nyugati gótok után az ugyancsak germán vandálok fosztották ki Rómát (Attila meg “visszafordult”), tehát “nyilvánvaló”,

4. oldal

hogy a herul Odovakarnak semmi köze nem volt a hunokhoz, annál több a germánokhoz. Nemde?

Ássunk egy kicsit mélyebbre. Nézzük meg Odovakar családját.

Olvasom, hogy atyja nem volt más, mint Attila már említett főembere Edekon! Olvasom, hogy fiai a Thelan, vagy Oklan névre hallgattak; bátyja a latinosított “Hunoulphus” nevet viselte! Hát germán nevek ezek?

Rábukkantam Robert L. Reynolds és Robert S. Lopez professzorok kitűnő közös tanulmányára. Címe: “Odoacer: German or Hun?” (Dr. Reynolds a University of Wisconsin történelemprofesszora volt, Dr. Lopez tanársegédként működött a Yale egyetemen.) Szellemes fejtegetésüket nem követte a méltán várt visszhang. Két nagy történelempolitikai erő állította meg az új elméletszerkesztők útját: a német “felsőbbrendűség” történelembe is visszaható ereje s az angolszász történelmi-konzervatizmus, azaz az a szellemiség, mely következetesen igaznak ismeri el, “amit már oly sokszor nyomtatásban leírtak”.

(Hát a magyar történelemkutatás?)

(Figyelem az otthoni változásokat e téren. A magyar régészet — László Gyula professzor és köre — egyre erőteljesebben, egyre több kétségbevonhatatlan bizonyítékkal domborítja ki a szkita-hun-avar-magyar folytonosságot. Ezzel szemben áll az orosz “dialektikus” nyelvtudomány által irányított, fiatal magyar nyelvészek csoportja. Őket nem a hómanbálinti tradíció tartotta meg “finnugorosoknak”, hanem a “felsőbb utasítás”. Hun-magyar folytonosságról egyelőre “nem divatos” körükben beszélni, hanem sokkal inkább az osztják és vogul rabnépekkel való kapcsolatokról. A magyar archeológia és a “magyar” összehasonlító-nyelvtudomány szöges ellentétben állnak egymással. Az Odovakar-féle problémákkal kapcsolatos szálat nem folytathatja senki. Egy két bátor hazai hangtól eltekintve ez is az emigrációs magyar történészgárdára marad. Ilyenkor kívánom: bár rendelkeznék a rég elhalt Padányi lelkesedésével, Bobula Ida türelmével, dr. Baráth Tibor ötletességgel párosult szorgalmával.)

De hadd térjek vissza Odovakarra.

Olvasom a forrásokat, s látom, hogy nincsen egyöntetűség a “herul” király “heruli” eredetére vonatkozóan. Van forrás, mely besorolja őt a “Torcilingi”-ak törzstöredékébe, mely töredék “természetesen” ugyancsak germánnak lett nyilvánítva. (Egy kivételt találtam ezek között. Cesare Balbo, olasz történész, igen helyes logikával a “Torcilingi”-ben “Tur-luk”-et, azaz törököt látott. Tehát ezek szerint Edekon, Odovakar apja, már csak azért is bizalmas, belső tanácsadó lehetett Attila udvarában, mert az eltörökösödött hunokhoz hasonlóan, ugyancsak őstörök anyanyelvű volt...) Van olyan forrás is, mely Odovakart “Sciri”-nek, vagy “Rugiai”-nak mondja. A többség azonban megmarad a “herul” mellett. Ezt a tradíciót tette magáévá J. B. Bury is, a híres angol történész. Az ő History of the Later Roman Empire beskatulyázza Odovakart, a “herult” a középkori “germán barbárok” közé. Innen aztán már nem volt szabadulás, hiszen minden “valamirevaló” történész — Bury óta — a nagy előd híres munkáját tette alapvető forrásává!

Mi történt Edekonnal, Odovakar atyjával, nagy patrónusa, Attila halála után?

Tudunk róla, hogy idősebb fiával, Hunoulphussal együtt hun oldalon maradt(!) és (valószínűleg a kétségbeesetten küzdő Ellákot segítve) törzsével együtt élet-halál harcot kezdett a lázadó osztrogótok ellen. Törzse és a hun töredékek oly szívósan küzdöttek, hogy Valamir, az osztrogót király (a későbbi Nagy Theodorik apja) is halálát lelte a küzdőtéren. Csupán 468-ban morzsolódott fel teljesen Edekon — Hunoulphus — Odovakar törzse a Bolia folyónál. A keleti gótok túlerőben voltak. Állítólag itt halt meg Edekon is, Hunoulphus pedig Konstantinápolyba szökött s rangot kapott a bizánci udvarban. (Vajon miért maradt a “germán” Edekon a hun oldalon? Miért harcolt a “rokon” gótok ellen? Miért nevezték a “germán” Edekon fiát “Hunoulphus”-nak az oly jól értesült, oly precíz bizánci udvarban?)

A források tájékoztatnak arról is, hogy Edekon egy másik (ismeretlen) fia Itáliában, Ricimer udvarában bukkant fel 468 után. (Ricimer valóban germán volt, de nagyhatalmú római generális is, kinek nagy befolyása volt az utolsó római árnyékcsászárocskák kinevezésében. (Lehetséges, hogy ez a “másik fiú” azonos lett

_______ttlttVAKÖEt______

1977. május hó

volna Odovakárral, ki Ricimer udvarában tanult bele az itáliai intrikákba?)

Odovakar 476 szeptember 4-i, 15 évszázad előtti szerepét már említettem. Csupán a rend kedvéért említem meg azt is, hogy bátyja Hunoulphus 486 körül elvesztette Zeno császár kegyeit s ekkor visszatért volna törzséhez, 488-ban Nagy Theodorik, a keleti gótok államalapító géniusza Itáliában terem — mégpedig Zeno császár megbízottjaként és bizánci patriciusként! Ismét egymással néz farkasszemet a “herul” és az osztrogót! 493 március 15-én Odovakar feladja Ravennát és áldozatul esik Theodorik haragjának.

A biztonság kedvéért kövessük a “herul” törzs további útját. Olvasunk “herulokról” Eszak-Itáliában, Germániában és bizánci zsoldban, de semmi nyomát nem találjuk annak, hogy ezeknek a heruloknak bármi köze, kapcsolata lett volna Odovakarhoz, vagy törzskarához.

Érdekes megállapítása van Reynolds és Lopez professzoroknak azzal kapcsolatban, hogy egynémely forrás — mint említettem — nem “herul”nak, hanem “rugiai’ -nak mondja Odovakart és famíliáját. Nem kisebb tekintélyű forrásra hivatkozik, mint a kortárs Jordanes-re mikor azt gyanítják, hogy “Odoacer de genere Rogus” kifejezésnél nem törzsi, hanem családi leszármazásáról van szó, s azt gyanítják, hogy a “rugiai”, “rogiai” nyugati nyelv- és névtorzítás mögött az a tény áll, hogy Edekon és fiai — Ruga király családjából származtak! Ruga király Attila nagybátyja volt! Ezek szerint Edekon nem volt más, mint a nagy hun uralkodó unokaöccse! Csoda, hogy oly bizalmas, befolyásos szerepe volt Attila urvarában? (A mi Gárdonyi Gézánk is említést tesz erről Jordanes és Proskos Rhetor nyomán írt csodálatos regényében, a Láthatatlan Emberben...) Tovább szőve a logikai fonalat: Odovakar, Edekon fia, tehát nemcsak, hogy hun volt, de ráadásul Attila véréből származott! Ez megmagyarázná azt is, hogy miért állt oly hősiessen Edekon, fiaival együtt, Ellák pártján, Attila halála után, reménytelen küzdelemben is. Ez megmagyarázná azt is, hogy miért nevezték Odovakar bátyját oly tiszteletadóan “a Hun”-nak Bizáncban. És ez végül elvezetne egy megdöbbentő tényhez: Attila vére, utóda — huszonhárom évvel az Isten Ostora halála után — megdöntötte a Római Birodalmat!...

Visszatérve az előbbi spekulációra — szinte megfoghatatlan, hogy miért értelmeztek a német történetírók (s nyomukban a világhírű angol Bury és Edward Gibbons nyomukban a “medievalisták” százai) Edekon fiát Odovakert “herulnak” és “germánnak”, hiszen az egyik eredeti forrás, Priskos is “Skythának” titulálja Edekont — nyilván jellegzetesen mongol — törökös kinézése miatt. (E megjegyzés akkor történik, mikor Edekon, Orestes kíséretében, Attila követségében, megjelenik II. Theodosiusnál Konstantinápolyban. Érdekes, hogy a császár csak a “szkitiai” kinézésű Edekont invitálja meg a ceremóniás, állami bankettre — a római Orestest nem. És itt következik Priskosnak egy másik érdekes megállapítása Edekonra, elvitathatatlanul eldöntve a vitát: “Hun fajú, kitűnő a harcban”/)

Mindkét eredeti forrás — Jordanes és Priskos Rhétor — tud arról, hogy Orestes, az Attila udvarában fel-felbukkanó római nemes — megkísérli rábírni Edekont arra, hogy mérgezze meg a hun királyt. A hű Edekon felfedte az összeesküvést Attila előtt s Orestes eltűnt a hun táborból, visszatérve Itáliába. Nos, ez az Orestes nem volt más, mint az a római főúr, ki később — mint már említettem — aláásta Julius Nepos árnycsászárt, hogy saját fiát, Romulus Augustulust tegye helyére. Augustulust a régi rivális, Edekon fia, billentette le a trónról, hogy aztán őt, Odovakart pedig az osztrogót Nagy Theodorik kövesse, az antik Róma Középkorba történt fordulóján...

Az ember lassan rádöbben arra — amiről pedig az egymást szorgalmasan másolgató “klasszicista” történészek nemigen beszéltek —, hogy bár Attila birodalma összeomlott huszonhárom évvel Róma végleges bukása előtt, lényegében ugyanaz a római-hun-gót intrika, mely Attila körül zajlott, s mely forradalomba torkollott a nagy király halála után — folytatódot az antik Róma utolsó óráiban! Három rivális családot látunk Attila közvetlen környezetében: a görögszármazású, de római patríciusa vedlett Orestesét, a hun királyi vérből származó Edekonét s a legyőzött Hermanrich osztrogót király leszármazottja, Valamir famíliáját. Róma végnapjai-