Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-05-01 / 5. szám
1977. május hó »ITTVAKm 3. oldal HARASZTI ENDRE: A ROMAIBIRODALOMEZERÖTSZÁZ ÉVVEL EZELŐTT TÖRTÉNT BUKÁSÁNAK ---------HUN VONATKOZÁSAI Tizenöt évszázaddal ezelőtt — 476. szeptember 4-én — befejeződött az ókori Róma története. Az az 1229 éven át tartó időszak, mely az anyafarkastejen szoptatott alba-longai herceggel Romulussal kezdődött s a lényegesen kevésbé legendás, de annál tragikusabb sorsú, fiatal Romulus Augustulussal végződött — véget ért. A történelem iróniája, hogy a “Romulus” név jelzi a kezdetet s a véget is. Ráadásul az “Augustus” név is úgy jelenik meg, mint a kezdet s vég jelzője, hiszen Octavianus, ki (Krisztus korabeli) uralkodása során felvette az “Augustus” nevet, a Római Köztársaságból Császárságot csinált s ugyanez a császárság ért szomorú véget a fentemlített Romulus árnyékuralma alatt, kinek atyja, Orestes, a római hadvezér-patrícius ugyancsak az “Augustus” melléknevet adta. A nép, a katonaság, a külföld persze csak “Augustulus”-ként gúnyolta az uralkodásra nem termett legénykét. Ezen esszémnek nem célja azon elmélkedni, hogy Róma bukásával méri a tradicionális történettudomány az Ókor végét és a Középkor kezdetét. Nem volna értelme ilyesforma tudálékoskodásnak, hiszen — tizenöt évszázad távlatából — ma már világosan láthatjuk, hogy az Ókor s Középkor között valóságos határvonalat nem vonhatunk. A Középkor gazdasági körülményei, politikai-, társadalmi- és művészeti viszonyai a távoli Ókorban lelik gyökereiket s — fordítva — az Ókor filozófiája, struktúrája átnyúlik nemcsak a Középkorba, de a mi modern, technikai civilizációnkba is. A világ történettudósai közül bizonyára nem is egy fel fog figyelni arra, hogy tizenöt évszázaddal ezelőtt “hivatalosan” véget ért az antik Róma története. Újabb alkalmat fog ez adni a végtelen fejtegetések fonalának felújítására: vajon mi okozta a Római Birodalom hanyatlását, végül pusztulását? A gazdasági összeomlás? A rabszolgaságra épített államforma, ahol a fizikai munkaerőt (a mai gépeket) jelentő rabszolgamilliók “termelésben való érdektelensége” lassan, de biztosan aláaknázta az állami struktúra lehetőségét? A városok morális és társadalmi elzüllése? A régi híres római jogrendszer és római patriotizmus mocsárbafulladása? A hősi “római fej” öngyilkos keveredése a germánokkal? A római élet fokozatos elbarbarizációja? A már senki által nem tisztelt, csökevényes államhatalom rögeszmés diktatúrája? A germán- és hun támadások, melyek már három évszázada morzsolgatták, alapjaiban rendítették meg a hajdan bevehetetlennek vélt falakat? A római arisztokraták túlzott függetlensége, mely — megteremtvén a későbbi, középkori hűbériség alapjait — szétzilálta a régebben szorosan záródó római politikai-gazdasági társadalmi rendet? Vagy talán a kereszténység rohamos terjedése, az ellenségnek is megbocsájtó, szelíd tanok voltak azok, melyek előbbutóbb lehetetlenné tették azt, hogy a római légiók — követve őseik dicső örökét — eleven falként védjék meg a betörő “vad” népekkel szemben az Ókor legmagasabb civilizációját? Róma valójában nem 476 szeptember 4-én bukott el, tehát nem azon a végzetes napon, mikor a heruli Odovakar (Odoacer) letette trónjáról Romulus Augustulust, az utolsó “nyugatrómai” császárt. (“Kelet-Róma”, azaz Bizánc évszázadokkal túlélte a római tragédiát.) A Kr.u. V. század már kezdete óta magán viselte az elkerülhetetlen vég tüzes-füstös-dögletes bélyegét. Ugyanakkor: a római jog, filizófia, kultusz lényegileg túlélte Róma tényleges bukását s ez a túlélés már ebben a gesztusban megmutatkozott, mikor a “barbár” Odovakar a szenátus által elismert “római patríciusként” lett Itália korlátlan ura. Az előbb idézőjelbe tettem a “barbár” szót. Ezzel jelezni kívántam azt az elhatározott szándékomat, hogy nem óhajtom szolgamódon követni azon nyugati történészek módszerét, akik erősen hajlamosak arra, hogy az Ókor s Középkor embereit naívul és erőszakoltan beskatulyázzák a “civilizáltak” és “barbárok” csoportjaiba. Ez a módszer előbb-utóbb történelemhamisításra vezetett. (Boldogult Padányi Viktornak, a magyar emigráció egyik nagy történettudósának kitűnő elmélkedése látott nyomdafestéket ** tárgykörrel kapcsolatban a “Dentumagyaria” c. könyvében. Itt sem kívánok részletekbe bonyolódni, csupán megemlítem, hogy a nyugati (angol, amerikai, francia, olasz, német stb.) történelmi gondolkozásmód idézte elő azt, hogy a nyugat-európai és észak-amerikai iskolásgyermekek évszázadokon keresztül arra lettek oktatva, hogy a görögök, ókori izraeliták, rómaiak, angolszászok, frankok, Nagy Károly utáni németek, angol-, francia- és spanyol gyarmati hódítók stb., mind-mind a “civilizáltak” skatulyájába tartoztak, ezzel szemben az egyiptomiak, a babilóniaiak (általában a mezopotámiai népek egészen Sumer-ig visszamenően), a perzsák, a hunok, avarok, törökök, honfoglaló magyarok, vikingek, azonkívül Ázsia, Afrika, Amerika őslakói stb., a “barbárok” csoportjába lettek sorozva. Persze, a történész ma már világosan látja, hogy pl. a palesztin kultúra a Sumer-egyiptomi kultúrkör utóda s gyermeke volt; a Rómát támadó “barbárok” sok tekintetben kultúráltabbak voltak, mint a már elfajzott, züllött Róma söpredéke. Nem volt feltétlenül “magasabbrendű” az a népcsoport, mely a folyókba történt tömeges lemerüléssel vált afféle kétéltű kereszténnyé, mint az, amely a Hadak Ura, vagy Allah néven tisztelte a mennyekben elképzelt Mindenhatót, s a “civilizált” —“barbár” ellentétek során sok olyan paródisztikus, szinte tragikomikus jelenséget ismer a történelem, mint pl. mikor a “civilizált” conquistadorok állati kegyetlenséggel kiirtják a “barbár” inkákat. Mondom, a történészek előtt már egyre világosabb a kép, de az igazi történelemszemlélet szinte mind a mai napig nem hatolt le a középiskolák szintjére s a “művelt” Nyugat polgári gondolkozásába. A már évszázadok óta züllött, eldurvult Róma bukása még ma is “az ókori civilizáció” tragikumát jelenti, ugyanakkor viszont a napkelet kultúráját képviselő hunok annyira egyet jelentettek Amerikában s Angliában a félállati-gonoszsággal, hogy pl. az első világháborúban a németeket “keresztelték át hunokká”, nem törődve azzal, hogy a hun és germán népek sem fajilag, sem nyelvileg, sem kultúr-társadalmilag nem voltak azonosak tizenhárom-tizenöt évszázaddal ezelőtt. Látható tán már, hogy e munkámban fokozatosan a hunok felé terelgetem nyájas olvasóim szíves figyelmét s a címben oly hangzatosán említett 1500 éves évfordulót szinte csak ürügyként használom fel arra, hogy közelebbről megnézzük a Róma hatalmát 476-ban megdöntő Odovakar királyt s megvizsgáljuk őt olyan szempontból is, hogy ez a “herul” hős “barbár” volt-e — egyáltalában “herul” volt-e? Mielőtt erre rátérnék, ajánlatosnak tartom egészen röviden megemlíteni azokat a népeket, törzsszövetségeket, melyek akkoriban “barbár” jelzővel lettek ellátva. (Elnézést e szárazabb szakaszért; a történtek felelevenítése egyik szükséges alapkövét képezi későbbi fejtegetésemnek s konklúziómnak.) Bár az Ázsiából áramló, egymást előreiökdöső népek már Krisztus körül tajtékzó hullámként verdesték a római provinciák falait, az egyszerűség kedvéért a Kr.u. 375-ben kezdem azt a leegyszerűsített kronológiát, mely Róma tradicionális bukásával ér véget. Ekkor jelennek meg ugyanis a hunok Európában, tehát az a hatalmas lovasnép, mely az ősi szkita tradíciókat a napkelet bölcsességével, az Iszlam-előtti őstörök-világ katonai tradícióival, az államalkotás igényével egyesítette. A hunok betörése alapjaiban bolygatta meg a kelet-európai germán törzsszövetségeket; a keleti gótok behódolnak, a nyugati gotoknak az a csoportja pedig, mely már árianuskeresztény volt, előbb Bizáncot fenyegeti, majd Itália felé “tanácsolva”, végül is felgyújtja, kirabolja Rómát. (410) Már ezt megelőzően a vandálok, quádok, alánok áttörték a (rómaiakkal szövetséges) frankok által sikertelenül védett Rajna-vonalát, elözönlötték Galliát (a mai Franciaországot), sőt egyes germán kötelékek betörtek Hispániába s ott telepedtek le. A burgundok Worms székhellyel országot alapítanak, a száli frankok Észak-Galliába kezdenek államalapító tevékenységet. A Rómát feldúlt nyugati-gótok, királyuk Alarich halála után ugyancsak betörnek Galliába, majd Hispániába s birodalmat alapítanak. (418 — 507) A vandálok, egyesülve az alánok maradványaival, Geiserich királyuk vezetésével átkelnek “Hercules oszlopainál” (a mai Gibraltár) Afrikába, elfoglalják Karthágót (439), s kalózkodást kezdenek a Földközi-tengeren. Időközben, a Hun Birodalom ereje minden más “barbár” nép fölé nőtt! Balamber király nomád sátortábora 375 körül még a Volga és Don folyók közén feküdt, de Hermanrich keleti-gót király legyőzése s az előbb említett gót vándorlás földlökésszerű előidézése után Kharatom hun király 400 körül már nemcsak gótokat, de szarmatákat, roxolánokat, különböző rokon-szkita elemeket (ugor, szabir, hurrian stb.) is a vazallusnépek közé sorol. 400 után Uldin a hun király, s négy fia közül (Oktár, Ruga, Mundzuk és Oibár) a legerélyesebb, Ruga (Rua, Rugulas) lesz a Birodalom feje. O már 408-ban a kelet-rómaiakkal küzd a Balkánon. 432-ben diadalmasan elérik a Dunát. Átkelve rajta behatolnak Pannóniába. Ruga 433-ban meghal s öccsének Mundzuknak két fia Bléda (Buda) és Attila (Etele) közösen átveszik a hatalmat, úgy, hogy Budáé a nyugati, Attiláé a keleti birodalomrész. (Valentinianus III, a római császár ekkoriban jelölte ki Aetiust fővezérré.) 445—448 között történhetett (Arany János által megénekelt) Buda halála. Attila újraegyesítette a Hun Birodalmat, mely ekkor a Rajnától a Fekete-tengerig s a Balti-tengertől a Balkánig terjedt. Fővárosa — mint tudjuk — valahol a Tiszatájon volt. Fővezére a görög Onegesios volt, külügyminisztere pedig Orestes. Egyik fontos tanácsadója, a hun “arisztokrácia” kimagasló előkelősége Edekon volt. (Priskos Rhetor is kiemeli nevét; jegyezzük jól meg — a későbbiek során különös módon jön elő ez a név!) Nem célom Attila korát e munkámban részletezni, hiszen a hun korszakot csak Róma 476-os végső bukásának “előjátékaként” vázolom — nomeg a fentemlített Edekonra akartam az érdeklődés reflektorfényét vetíteni. A teljesség kedvéért mégiscsak az olvasó emlékezetébe idézem a vandál Geiserich Attila elleni intrikáit, mely a vízigótok s hunok egymás elleni uszítására irányult; megemlítem Jordanes történészt, aki józan, eléggé korrekt leírást ad Attila puritán (semmiesetre sem “barbár”) személyéről, fényes udvartartásáról; említést teszek az ún. “fehér” hunokról, melyek történetünkkel egyidőben Turkesztánban a perzsák ellen harcolnak; ismét felvonom a felejtés fátyolfüggönyét arról, hogy a nagy hun király Honoriát, a római császári hercegnőt követelte feleségül (nem annyira azért, hogy Valentinianus családjába jusson, hanem diplomáciai lépésként), s ez ösztökélte a catalaunumi mezőn végződött galliai hadjáratra (451). Úgy tudjuk, hogy a “Népek Csatájában” Attila hadseregében a gepidák, osztrogótok,
