Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-04-01 / 4. szám
1977. április hó «itmkOfcT 7. oldal VARGA ISTVÁN: NEMZETI ÜGY Hát igen. Szép, szép. Érdekes. De mit nyer az ezer éves félrevezetettségében (ti mondjátok, teszi hozzá) katasztrófálisan lecsökkent magyarság az egész sumer-magyar folytonosság bebizonyításából? És ha már így van, legalább ne bolygassa Badiny a vallási kérdést, mert az tabu . . . Csak nem akarja azt tanácsolni nekünk, hogy térjünk vissza a fehérló-áldozáshoz, a hosszú szakállú, keresztben kitárt karú táltos-mágusokkal, a Hadúr oltára előtt? Az emigráció fáradt agyú része ilyen nyárspolgári kikötésekkel áll elő, ha szóba kerül a sumer-magyar folytonosság ügye. És szóba kerül ez minduntalan. Ha két, több-rövidebb idő óta nem találkozott magyar összejön, öt percen belül már ez a téma. És megváltjuk, az előbb említett tabu kikötése teljesen ésszerűen hangzik, amíg az illető maga nem kezd belemerülni az ügy tanulmányozásába. De ne folytassuk ezt tovább, míg választ nem adunk az előbbi kikötésekre . . . Attól függetlenül, hogy maga, a “Hadúr” titulus már önmagában is csak műszó, mely szolgai másolata a judeo - kereszténység O testamen túrná ból vett “Seregek Urá”-nak, jóllehet sem Izrael sem Juda nem voltak “par excellence” nagymúltú katonai népek, mint amilyen a miénk valóban volt, például a múlt század végi milléniumi emlékünnepeink “giccsszava”-ként született meg. Semmiféle múlttal nem bír fajtánk most kibontakozó hű történelmében ez a karakánul magasztoskodó elnevezés. Sumer őseink óta mindig Isten és Úr volt az elnevezése a Végtelen Világűr Teremtőjének. És, hogy befejezzük végleg ezt a műszó-kérdést, hogy bebizonyítsuk, mennyire üres, értéktelen lemásolásról volt szó csupán, csak ezt tesszük még hozzá: a Trianont követő évtizedekben maga Horthy Miklós detronizálta ezt a műszót a frazeológiában, amikor magát a “Legfelsőbb Hadúr”-nak tituláltatta. A fajtiszta, nemes, fehér “táltos-paripa” áldozása pedig ragyogó bizonyítéka a Magyar Nemzet legnemesebb mivoltának és fenkölt hagyományainak. Amíg más népek olcsó gerlicéket, gödölyéket, vagy jobb esetben tulkokat áldoztak, addig a mi őseink, méltóan hírükhöz (Herodotos úgy említi meg a Királyi Szkiták által vezérelt nagy Birodalmat, mint az ókor leggazdagabb népeit, kikhez elindult annak idején Jason, hogy náluk találja meg a legendás hírű Arany Gyapjút) az Isten Úr oltárán azt áldozták föl, ami a legdrágább, legszebb és legnemesebb az Ember után — a telivér, fehér ménlovat. Csak nálunk, a sumér-szkita népeknél állt fenn ez a pazar rítusa az Isten előtt való hálabemutatásnak, miután őseink a Sumeriai Paradicsomból a sémitákkal való keveredés elkerülése végett nagy tömegekben húzódtak vissza észak felé (I. Sargon után), ahonnan mintegy nyolcezer évvel ezelőtt indultak el, hogy az Emberiség első nagy civilizációját teremtség meg... (Werner Keller: A Bibliának mégis igaza van.) Az életösztön szavának engedelmeskedtek, hogy a mai képzelet szerint majdnem hihetetlen jólét és kultúra elpuhító légköréből az északabbi Túrán frissebb és keményebb éghajlata alatt regenerálják a fajtát és válljanak az Emberiség történelmének legharciasabb és legellenállóbb népévé... (Ajánljuk olvasóinknak a fentebb említett munka figyelmes elolvasását, mert csak így kaphatnak képet arról a magas nivójú kultúráról és életnívóról, II. amelyben sumer őseink azokban az évezredekben éltek.) A tudás népe (a tömeg) életnívóban és kultúrában az “elvesztett Paradicsom” után visszaesett, de tudós mágusainak egy nagy része ezzel az északra visszavonuló tömeggel ment, a Nippurban és Siparban maradt és az ottani zárt teológiákon családjaikkal tovább csoportban élő és tanító mágusokkal állandóan kapcsolatban maradva. Herodotos szerint az ezután megedződött sumer-szkita népek törték nyeregbe először a vadlovat, a “tartánt” és válltak a világtörténelem legkiválóbb lovas-népévé. Minden más keleti, vagy nyugati népeknél sokkal gazdaságosabban oldották meg az élő áldozat hitbéli kötelességeit . . . Legyünk hát büszkék a mi őseink pazarló szeretet-kinyilvánítására az Isten Úr előtt. Az emberiség első egyistent kereső népe (ismét Werner Keller munkájára hivatkozunk) a sumer-szkita-magyar nemzet dicsőségére válnak azok a tékozló bankettek, melyek ezt az ősi rítust követték: amikor a közel súlyával egyenlő aranyértékű (különösen még akkor) nemes állatot Cézárokat megszégyenítő lakomákkal fogyasztották el. Biztosak lehetünk — az Universumot teremtett Isten Úr mosolyogva nézte az Őérte tékozló teremtményeinek pazarló hálaadó vígasságát, hiszen tulajdon Szent Fia mondta: “Aki nagyon szeret, annak több bűne lészen megbocsájtva”. Legyünk büszkék a mi nagy őseink vallási szokásaira és ne gúnyolódjunk ostobán. A XX. században már senkinek sincs szándékában az élő áldozatok rítusát visszahozni. Amikor azonban maga az illető kezd belemerülni a sumer-magyar folytonosság tanulmányozásába, a fentebb említett tabu tiszteletben tartása helyett, lassan, de biztosan, először derengve, majd mind erősebb megvilágításban kialakul egy új, lelket, szellemet megrendítő, lázadó teória ... Mi magyarok, a judeo-kereszténység kényszerű elfogadásával és önmagunkba sulykolásával egy sokban eredeti tisztaságából megmásított hitet tettünk a magunkévá. Most, a XX. század utolsó negyedében adva van az Idők Vége Előtt — ahogy azt a próféták megírták — az Isten Úr által a magyarság számára, igazi mivoltának, történelmi rendeltetettségének felismerése. Iga zi radikális szellemi, és erkölcsi újjászületés. Egy forradalmi küldetés teljesítése az egész romlásba taszított, hitét vesztő Emberiség szolgálatában . . . Ismét szolgálnunk kell, de most nemzeti méltóságunk és isteni elhivatottságunk megerősítésével, magának az Úristennek az akaratából és nem egy vatikáni klikk kényekedvére, mint az ő politikai sakktáblájuk könnyen mozgatható parasztfiguráira ... Ez a szolgálat, ha van bátorságunk és erőnk hozzá, igazi dicsfénybe emeli népünk nevét a Világ előtt és ezúttal még vérbe sem kerül... A véráldozatot, az élet legsúlyosabb adóját már letették előttünk a történelem asztalára az utolsó félszázad decádjai alatt Budapest hősei 1944—45-ben, nemzetünk fővárosának 64 napos példátlanul hős védelmével, az Ugrin-lelkű (Szabolcs nemzetségből) hercegprímásunk, Mindszenty József az ő egész világot megrendítő mártíromságával és letették a véres nemzeti névjegyünket 1956 októberének és novemberének hősei úgy, hogy az öt világrész lelkiismerete rengett a történelem asztalára hulló súlyos magyar névjegy impactusa alatt . . . Hát csakugyan vakok vagyunk mi? Nem látjuk nemzetünkön az Úristen bélyegét? Hozzátok szólunk most elsősorban — történelem által illeték nélkül nyugdíjazott — Árvaszéki Ülnökök! Fáradt agyuak és köd-etetők! Kik még most is, mint annak idején, pipafüstös és dohos közirodáitok légkörében egy, a ráerőltetett szolgalelkűségből és intézményesített állami butaságból kitörni készülő nemzet elé akartatok KÁLÓT—agyag bástyát állítani . . ., mert azt hittétek, meg lehet állítani azzal az időt . . . ? Egyetlen nemzet sem tett oly megrázó hitvallásokat ebben az utolsó ötvenöt évben, a mindenütt előretörő intézményesített és államosított istentagadás ellen, mint a mi nemzetünk. De ezt forradalmi lélekkel tette, nem sunyi óvatossággal . . . Budapest kövezetén egy új nemesség született 1944—45-ben és 1956-ban. Mindkettő előtt ugyanazon gyűlölt és megvetett ellenség állt: az istentagadó kommunizmus, idegen egyen ruhában. Különbség csak az ellenség felismerésének az időpontjában volt közöttük. Egyek voltak azonban a forradalmi lélek izzó bátorságában. Egyek voltak a honi föld és nemzeti mítoszunk hű, önfeláldozó szolgálatában . . . Mi, a Magyar Nemzet, sohasem voltunk átjáró háza a történelemnek. Aki rajtunk keresztül akart átmenni Nyugat felé, az megtorpant a magyar nép becsületét és nemzeti méltóságát védő vad ellenállásán. Az Arany Horda számára a Dunánál háromszor szélesebb Volga nem jelentett akadályt, ott négy állandó, húsz méter széles úszó hidat szereltetett fel kínai hidászaival Batu kán, keletről jövő logisztikai szükségleteire ... A Bug, Don, Donec, Dnyeszter, Dnyeper, Visztula és a többi folyók fölött mind ott ringtak az állandó mongol logisztikai átkelők. Csak a Duna vonala maradt Batu és Szubotáj számára áthidalhatatlan tizenegy hónapig, az az 1243 februárjáig, amikor a 28 — 30 fokos, hetekig tartó hidegben, több mint egy méteres jégpáncél sokszáz kilométeres természetes hidat létesített a Dunán . . . Egy maroknyi, alig húszezres kis Duna-hadsereg védte a mi nagy folyónk vonalát Geregye Pál parancsnoksága alatt, tizenegy hónapig, miután az oligarchia hadserege két győzelem után Muhinál tönkre veretett Batu, Szubotáj és Bogotaj által. A Duna-hadsereg “népi” hadsereg volt, halászokból és főleg jobbágy-sorsba süllyesztett magyarokból összekovácsolva. Ez a hadsereg állította meg az Arany Hordát 11 hónapig . . . Csak az Al-Dunán tudtak átkelni Batuék, Turn-Szeverin alatt, 1243-ban az oláh-valach nép teljes szétzüllése miatt, miután vajdájuk, Mihály, egész pereputtyával együtt a mi IV. Bélánkhoz menekült, magára hagyva népét. A jobbágy sorsba süllyesztett magyar nép eme példátlan és eredményes hősiessége úgyszólván kimaradt nemzetünk történelméből, csak azért, mert egy népi hadseregé volt, nem az oligarchiáé . . . Most legutóbb, a második világháborúban és utána, az eszmék megtévesztésének, századában, számunk ban és hatalmunkban megfogyatkozva bár — lelkünk szilárd, Isten Urunkba vetett hitével emeltünk gátat a Kárpát—Duna hazában, a züllő nyugati világ tétlen ámulata közepette az intézményesített ateizmus ellen . . . Attól az évtől kezdve, hogy a sumer-mah-gar őshazában, mágusaink mély tudománya alapján és állandó, egyisten után való kutatásaik eredményeképpen a Ziggurat falaira először kerültek fel a gondosan megfestett asztrológiai oroszlánok, a mi fajtánk, szorgalmas évezredes keresés után, kitüntetésképpen az Isten Úrtól, megtaláló munkájáért olyan dicsőséges feladatokat kapott, melyeket 1944—45 és 1956 tanúbizonyságai szerint, a mai napig is hűségesen és pontosan teljesít nemzetünk, még tudat alatt is . . . A húszas évek híres történet-kutatója, Moeller van den Brock, mélyenható tanulmányokat folytatott a történelmi nemzetek létének, magatartásának és eltűnésének — avagy beolvadásának — a tárgyában . . . “Történelmi nemzeteknek” nevezi a “mitosz”-szal bíró, nemesedett népek közösségét, kik legalább egy évezreden át cselekedtek, ha tudat alatt is, egy misztikus küldetés jegyében; a többieket pedig csak államalakulatba tömörült népeknek, kiknek elnevezése is csak újkeletű, mesterséges (Románia, Csehszlovákia, Jugoszlávia stb.). Moeller van den Brock szerint a nemzetté nemesedett népek mítoszának állandó továbbvitelét az illető nemzetek költői teljesítik. “Egy nemzetnek nem lehet jövője — írja Brock —, ha nincs múltja az állandó, évezredes elnevezése alatt. A költő az összekötő elem a múlt, a jelen és a jövő között. A történelmi nemzetek múltja állandóan visszatükröződik a jövőjükben. A költő feladata, hogy a nemzeti mítoszt állandóan ébrentartsa.” (Ez az amiben mi nem szűkölködünk.) A “prágai tavasz” elnevezés alatt történt cseh-szlovák kísérlet gyors és vérnélküli leverése után a most élő egyik legnagyobb cseh költő, Jiry Hochman-t, az UP tapintatlan svájci tudósítója Steven W. Harrison meginterjúvolta, a zürichi Pen Club helyiségében. Igazi szenzáció-hajhász módon ilyen kérdést is feltett a cseh költőnek (az UP leadta az egész világsajtónak annak idején): “Hogy lehet az, hogy a 1956-os budapesti események holokausztja mellett a prágai ellenállás teljesen vémélküli maradt?” A meglepett Jiry Hochman hosszú hallgatás után egy melankolikus választ adott: “A mi népünknek nagy megpróbáltatások idején, és vezetőinknek az volt mindig a főgondja, hogyan lehet élve kikerülni ebből a katasztrófából. . Több, mint hétszáz éve annak, hogy II. Frigyes (Hochenstaufen) német-római császár I. Vencel akkori cseh királyt, a császár hűbéresét, a mongol—tatár invázió elől 16 ezer főnyi intakt seregével birodalmába menekült és ott védelmet kért vazallusát kemény szavakkal megfedte — Frankfurtban (Odera melletti), amiért IV. Béla királyunk muhi hadseregének az északi szárnyát teljesen fedetlenül hagyva, saját országát is védelem nélkül átadta az Arany Horda kénye-kedvének —, akkor a sarokba szorított I. Venzel így válaszolt a császárnak: “Tudomást szerezve a rettenetes liegnitzi és wahlstatti vérfürdőkről, nem maradt más akarat bennünk, mint túlélni ezt a katasztrófát." Ez az erkölcsi lecke késztette aztán arra, hogy három év múlva, az akkor már sokkal gyöngébb Beke kán seregével mégis szembeforduljon . . . Amint láthatjuk, a jelen cseh költője, Jiry Hochman szájából majdnem szórólszóra I. Vencel király-vazullus hétszáz éves válasza hangzott el . . . Moeller van den Brock történetírónak teljesen igazat adott a cseh példa: a nemzetek múltja mindig visszatükröződik a jelenben ... A költőkön keresztül is. Senkisem tud mást adni, mint ami a lényege. íme, mi vagyunk az Emberiség történelmének legrégibb és egyben a legfiatalabb nemzetté nemesedett népe, mert mítoszunkat nagyszerű költőink gondosan és állandóan ébrentartják, egészen napjainkig. Ha csak a most folyó évszázad költészetét vesszük figyelembe, a többiét nem, a magyar éjszaka nem lehet sötét teljesen, amíg Ady Endrék, Reményik Sándorok, Babits Mihályok, Erdélyi Józsefek, Alföldi Gézák, Sinka Istvánok, József Attilák, Mécs Lászlók, Sértő Kálmonok, “B”. Lászlók csillagjai ragyognak az egén, hogy többet ne említsünk. Ifjúságunk kiállásaiban hűen követte költőink által ébren tartott nemzeti mítoszunkat, összeroskadt saját véréf
