Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-11-01 / 11. szám
8. oldal 1977. november hó tZlttVAKOkt kára Szerzőnk is utal (ism.m. 122. old., as 13. old. 19. sor), ebben azonban Hunfalvy éppen a segítség-nyújtás elől tér ki, amolyan “szeretne ugyan, de már késő” szép szavakkal. Hogy e “szerecsenmosdatásra” itt mi szükség — nem tudjuk. A történelmi igazság kedvéért annyit kell megjegyeznünk, hogy Hunfalvy — nem személye, hanem működése — elleni, gyakran éleshangú bírálatokért kár Zsuffa Sándort (1.: ism.m. 14. old., hozzá 122. old., ad 14. old. 4. sor) felelőssé tenni, avagy a “két világháború közötti” nemzedéket. Elég a századforduló idejének — tehát a kortársak! — néhány megnyilatkozását olvasnunk (pl. Fischer K. A.: A magyar őstörténetírás hanyatlása. Budapest 1904 stb.), hogy szembetűnjék Szerzőnk elfogult részrehajlása. — Az ismert vélemény, hogy a magyar nyelvtudományban éppen “Hunfalvynak Batu-káni szerepe volt” egyikőjüktől sem, hanem Gárdonyi Gézától származott! Sem Gárdonyi, sem az uralomra juttatott nézetekkel szembehelyezkedő Jókai Mór, sempedig az erről tréfákat gyártó Arany János, nem voltak — hogy itt kivételesen én is Szerzőnk műalkotását használjam — “sumer-magyarológusok” . . . Ugyanígy elidegenítő, hogy a nemzetközileg elismert tudós, Giesswein Sándor (1856—1923) munkásságát néhányszavas épphogy-említéssel intézi el — azt is egy kalap alá véve a halévysta Goldziher I. (1850—1921) “megfelelő irányú” tevékenységével. (Természetesen Goldziher esetében nem mulasztja el a “kiváló” és “nagy tudós” jelzők használatát!) De beállítása is hamis, hiszen Giesswein nem “vitákat” ismertetett, hanem éppenséggel pozitív eredményű nyelvészeti levelezéseket hozott, ellentétben a Halévy— Goldziher-féle “tagadás szellemével”. A továbbiakban Nagy Géza, Mahler Ede és Galgóczy János munkásságának rövid megemlítésénél (ism.m. 15. old.) azt a meglepő megállapítást találjuk, hogy “a sumer-magyar nyelvrokonítás — akár pro, akár contra — még mellékes helyen állt” (kiemelések őtőle!). — Ehhez megjegyzés szükséges. Ha az eddigiekben Szerzőnket csupán kihagyások és célzatos ferdítések szemrehányásával illettük, ehelyütt a tények tudatos meghamisításával vádolhatjuk. Ezt is kezdetleges módon teszi. Elegendő idéznünk csupán Mahler E. már említett munkájának (A szumer ősnép nemzetisége, l.m.f.) néhány mondatát. Szerzőnk is idézi, mégpedig éppenséggel jelen kitételének alátámasztására (ism.m. 123. old., ad 15. old. 7. sor), tehát ismernie kell. Mahler E. saját szavai szerint: “. . . bennünket annál közelebbről érdekel, minthogy a szumer nyelvet. . . azon nyelvcsaládból valónak ismerték fel, melyhez a mi nyelvünk is tartozik” (id.m. 81. old.). — “Nekünk magyaroknak ezen kérdés tanulmányozása különösen jelentős, mivel egy oly történelem előtti népre figyelmeztet, mely Babilónia déli részében élt ugyan, de oly nyelvet beszélt, mely a tudomány legjelesebb képviselőinek . . . véleménye szerint a nagy uralaltáji nyelvcsalád turk-tatár ágához sorolható” (id.m. 203—204. old.). — “. . . könnyű lesz a Sayce—Hommel-féle tanhoz csatlakoznunk, és a szumer ősnépet a turk népek elődei legrégibb ágának felismernünk” (id.m. 214. old., kiemelések őtőle). — Kitérve még az egyiptomi és hikszosz kapcsolatokra, így zárja ismertetését: “Ez a szumerek turánizmusát teljes figyelmet érdemlő módon történeti oldalról bizonyítja” (id.m. 217. old.). Ha szerzőnk eljárását az eddigiekben “elidegenítő” jelzővel voltunk kénytelenek illetni, úgy a következőkben, nemcsak eljárása, de az általa megütött hangnem, írását egyenesen visszataszítóvá teszik. Érthetetlen, miféle lélek lakhatik egy olyan, magát “magyarnak” nevező személyben, aki nemzetünk igaz, nagyszellemű — s méghozzá rég elhunyt! — tudósairól ilyen sötét gyűlölködéssel képes nyilatkozni? Bevezető megjegyzéséhez: “. . . a turánizmus ebben az időben még nem a finnugor rokonság elmélete ellen irányult, . . . hanem inkább csak bővíteni akarta rokonaink körét” (ism.m. 16. old., kiemelések tőlem). Két megállapítanivalónk van. Először: éppen eleget hangoztattuk — értve itt az új, felülvizsgáló irányzatot követő kutató szakembereket —, hogy a finnugor rokonság elmélete ellen semmi kifogásunk, azt elfogadjuk; csupán az erre épített további feltételezéseket tesszük bíráló vizsgálat tárgyává. Kifogásunk kizárólag eme irány egyes képviselőinek tudománytalan magatartása ellenében van. Mi lehet az oka annak, hogy ezt a folytonosan ismételt megnyilatkozást mindenki, aki támad, konokul figyelmen kívül hagyja? Semmi más, mint a tárgyilagosság hiánya, s az ebből eredő, meglehetősen együgyű, hangulatkeltési szándék. Együgyű azért, mert az örökös jajveszékelés végeredményben saját irányzatuk hitelképességének árt. — Másodszor: érthetetlen, hogy valaki kivetnivalót találjon abban, hogy egy irányzat “bővíteni akarja rokonaink körét”. Ezt teszi, és teheti, az “indogermán” és a “sémita” irányzat — egyedül csak részünkről “bűn” az ilyesmi? Aki leszűkíteni, szétdarabolni, szétmorzsolni akar egy etnikumot, az annak nem tagja, sem barátja, hanem külső vagy belső ellensége! Nemhogy Túrán “nincs is” (1.: ism.m. 11. old.), de megtudjuk azt is, hogy immáron nincs “ural-altáji” sem (1.: ism.m. 12. old.)! Vajon miért? Ennek alapján Szerzőnk további megállapításait igen röviden elintézhetjük. Ferenczy Gyula munkásságának ismertetését illetőleg bízvást alkalmazhatjuk az említett jelzőt: visszataszító! írja: “. . . a nyelveket aligha ismerte behatóbban. Történeti elgondolásaiban másodkészből vett, gyakran megbízhatatlan adatokra támaszkodott; . . .” (ism.m. 17. old.). — Nos: el tudjuk képzelni, hogy egy református lelkész, továbbá a történelem és diplomatika nyilvános rendes tanára, egyetemi katedrán, nem ismerné a keleti nyelveket? Nem ért a történelemhez? — s még mindezek tetejébe, szakmája lévén a diplomatika — a forráskritikához sem? — Hogyan vélekedjünk azonban egy olyasvalakiről, aki ilyen megállapításokat merészel leírni? . . . Elégedjünk talán meg azzal, hogy a Szerzőnk által is nagyratartott Mahler E., már említett munkájának bibliográfiájában (A szumer ősnép nemzetisége, l.m.f. 95—99. old.) három magyar neve szerepel mindössze: Ferenczy Gyula, Nagy Géza és Ujfalvy Károly! — Ezt az értékelést mindenesetre mértékadóbbnak kell tekintenünk. (Megjegyzendő: Mahler E. a “kiváló” Goldzihert itt nem is említi!) Más elbírálás alá tartozik Somogyi Ede. Nem szakember ugyan, de műkedvelőnek sem tekinthető. (Egy 16-kötetes lexikon, s egy ötnyelvű szótár szerkesztése mindenesetre tudományos teljesítmény!) Bár a hazafias lelkesedés elkapta — melléfogásainak ez a mentsége. Erénye: az izzó hazaszeretete — amelyért Szerzőnk most gúnyos rosszindulat céltáblájává teszi. Somogyi E. érdeme elsősorban az új irány hírlapi népszerűsítése volt, s e téren — melléfogásai ellenére is — többet tett, mert többet tehetett, mint az a néhány tudós, aki a kérdésekkel szakszerűen foglalkozott, míg őket is el nem némította az akadémiai terror. — Ezért kell róla tehát leszedni még a keresztvizet is! Itt találjuk meg elrejtve azt, amit Szerzőnknek jóval előbb kellett volna elmondani: a nyelv “rokontalanság” kérdésénél. (Magunk ott ezt részleteztük, 1. előbb.) Itt hivatkozik Munkácsi bírálatára — amely Christian V. tolmácsolásában a nemzetközi köröket máig is befolyásolja. Szerzőnk elszólja magát: Somogyi könyvét Munkácsi “nem tartja tudományos bírálatra alkalmasnak” (ism.m. 17. old.) — mi jogon bírálta akkor az egészet? S mennyiben lehet érvényes és fenntartható egy ilyen “bírálat” a szumírmagyar “nyelvrokonítás egészére is” (u.ott)? — Ilyenfokú felelőtlenség csakis az akkori idők halévystáinak jöhetett kapóra — valamint napjaink neo-halévystáinak! Csöpög a rosszindulattól az is, amit Galgóczy János működéséről nyújt. Már maga a jelző “a szakirodalomban nem járatlan Galgóczy” (ism.m. 18. old.) felháborító. — Továbbá, jellemző módszerére: “Igaz, Galgóczynak két cikke is megjelent a kor vezető asszirológiai folyóiratában” (u.ott). Csak a jegyzetből (ism.m. 125—126. old., ad 18. old. 20. sor) derül ki, hogy a “Zeitschrift für Assyrologie”-ről van szó! — Megnyugtatjuk a hozzá nem értőket, hogy ez a folyóirat nemcsak “a kor”, hanem napjainknak is vezető szaklapja. Nem fűzünk sok szót a Venetianer Lajossal folytatott “tigin”-vitához sem, hiszen a nézetek tisztázásának természetes módja éppen a tudományos vita. Ezt tudnia illenék — elsősorban is! — annak, aki “a tudományosság bajnoka” szerepében tetszeleg. A ferdítés abban áll, hogy mindez a bő fejtegetés olybá tűnik, mintha Galgóczy csak ezt az egy — s az is .hibás — szóelemzést hozta volna. Szintén csak a jegyzetből tűnik ki (ism.m. 125. old., ad 18. old. 9. sor), hogy Galgóczy egész szószedeteket adott ki — amelynek többi szavába még Venetianer sem tudott belekötni! Sokkal jellemzőbb, és szomorúbb az, hogy Galgóczy három utolsó — és legfontosabb — munkája nemcsakhogy kéziratban maradt, de sorsukról még Szerzőnknek sincs tudomása — tehát: örökre elvesztek! (Folytatjuk) Kun-Hosszú S. TÁBORI PIROSKA: ÜZENET Üzent az Olt, a Szamos, a Maros, minden hullámuk vértől zavaros. Halljátok-e ott túl a Tiszán, mit zúg az erdő fenn a Hargitán? Mit visszhangzanak a csiki hegyek, s Erdély egén a szálló fellegek? Ez itt magyar föld és az is marad, tiporhatják bár idegen hadak. Csaba mondája áj életre kél, ha ember nem segít, segít a szél . . . Segít a víz, a tűz, a csillagok, de nem leszünk mások, csak magyarok. Ha szól a kürt, egy szálig felkelünk, halott vitézek lelke jár velünk, Előttünk száll az ős Turul madár, és nincsen gát és nem lesz akadály, Ember, pokol, ha ellenünk szegül, a székely állja rendületlenül! Üzennek a Gyergyói havasok: Megvannak még a régi fokosok? Elő velük, gyertek, segítsetek, rabló hordák buják a végeket! Hollók, keselyűk tépik szívünket, ha nem harcoltok velünk elveszünk! A honszerző ősök ezer átka vár, ha odavész az ős, magyar határ! . . . S ha a rablóknak ítéli a világ, m^jd mutatunk mi egy újabb csodát: Megmozdulnak mind a székely hegyek, a székely föld nem terem kenyeret, Elhervad minden illatos virág, mérget terem a gyümölcsös faág, Vizek háta nem ringat csónakot, székelyanya nem szül új magzatot, Vadon, puszta lesz az egész vidék, s ha tanulságul még ez sem elég, A föld megrendül, a menny bolt rászakad, de Erdély földje csak magyar marad! ÜLSZ (rendhagyó jegyzetek a diaszpórából) címmel jelent meg. A kiváló magyar költő ZAS LÓRÁNT új prózai műve ,,Vallomás a világról és önmagámról” ■; Kiadja: AMERIKAI MAGYAR ÍRÓK 206 oldal, bibliofil papír, 50 fényképmelléklet, műbőr kötés borítóval. $8.50 postaköltséggel. Megrendelhető a szerző címén: Lorant Szász, P.O. Box 4442, Thousand Oaks, Cal. 91359. USA
