Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-11-01 / 11. szám
1977. november hó **imAKÖ*T 7. oldal csak azért, mert magyar vonatkozások, kapcsolatok felderítésével foglalkozik, de azért is, mert a jelen adottságok folytán egyedül a magyar szumirológusok vannak abban a helyzetben, hogy e téren megállapításokat tegyenek. A NYELVRŐL Keservesen kevés az, amit ehelyütt Szerzőnk nyújtani képes. Bár a kérdésre később, fejtegetéseinek végén (ism.m. 64—108. old.) részleteiben visszatér, a helyes ismertetés érdekében célravezetőbb lett volna, ha már itt megadja a szumír nyelv legfontosabb ismérveit, mintegy bevezetőként, hogy az olvasó — aki tájékozatlan és “ítélőképtelen” — legalább tudja, miről is forog szó. Ezt, érthető okokból — nem tette. (Ugyanilyen feltűnő a hozzá megadott irodalom is, amely hasonlóan hiányos. L.: ism.m. 118-119. old.) Amit megad, lényegében abból áll, hogy: a nyelv kihalt; a nyelv ragozó szerkezetű (agglutináló); s ami a legfontosabb: “nincs rokonságban” semmivel . . . Csak ez utolsó ponttal kívánunk ehelyütt foglalkozni: hogy miként került ez a “rokontalansági” tétel a nemzetközi tudományos világ köztudatába; éspedig éppen azért, mert kutatástörténeti szempontból nagyjelentőségű, s az írás kérdésfeltevése szempontjából — ha ilyen volna! — elsődleges fontossággal bír. Annál furcsább és elidegenítőbb, hogy Szerzőnk minderről szemmelláthatólag mitsem tud . . . Mivel a ma élő idegen nemzetiségű élvonalbeli szumirológusok közül magyarul senki sem tud, érthetőleg ilyenirányú nyelvösszehasonlításokkal ezek egyike sem foglalkozik, e kérdést átutalják az összehasonlító nyelvészet hatáskörébe. Minden szakavatott tudja — úgy látszik, csak Szerzőnk nem —, hogy az összehasonlító vizsgálatok eredményeit V. Christian foglalta össze (Die sprachliche Stellung des Sumerischen, Paris 1932.), amely még ma is kézikönyvként használatos e kérdésben. (Feltűnő, hogy Szerzőnk hivatkozásai anyagából e nagyjelentőségű munka hiányzik!) — Christian maga, nemhogy e téren önálló kutatást nem végzett, de becsületesen beismeri (id.ni. 2. old.), hogy magyarul nem tud, és véleményét kizárólag Munkácsi B. — akinek nevét is hibásan, “Munkáczi”-nak írja! — Akadémiánknak beadott. Somogyi E. könyvének (Szumirok és magyarok, Budapest 1903.) bírálatára (Akadémiai Értesítő 15, 1904, 44—46. old.); sőt, annak egy rövid, németnyelvű ismertetésére (Anzeiger der Finnisch- Ungarischen Forschungen 4, 1904, 82. old.) alapozza (id.m. 53. old.). A felelősség tehát Munkácsit terheli. Jóllehet, ez alól nem mentesíthetjük a nemzetközi tudományos körök általánosságát sem: minden hozzáértőnek fel kellett volna tűnjék, hogy egy nyelvrokonsági kérdést — méginkább, egy könyvbírálat keretében! — három és fél nyomtatott oldalon elintézni nem lehet; s ennek egy 16-soros ismertetését vélemény alapjává tenni: mégkevésbé. Christian V. id. munkája óta újabb hasonló összefoglalás nem jelent meg (a munka magyar és ural-altáji vonatkozásának hiányosságait a nemrégiben megjelent Gostony, C. G.: Dictionnaire d’étymologie sumérienne et grammaire comparée, Paris 1975. van hivatva pótolni) — tehát így került a “rokontalanság” tétele a tudományos köztudatba; egy tudományos “vak vezet világtalant” állapotából eredőleg. Hogy e helyzet ismertetését Szerzőnk “érvelése nem kívánta meg”, az világos, magunk részéről azonban célravezetőnek tartjuk, hogy az érdeklődők ezzel megismerkedjenek. A MAGYAR ROKONÍTÁS KEZDETEIRŐL Ez a feltűnően rövid, de annál furfangosabban megszövegezett, s meglepően hiányos adatolású fejezet lenne hivatva a szumirológia első időszaka megfigyeléseinek és megállapításának ismertetésére. — Jellegzetesen olyan kérdésekről lenne szó, amelyek nemhogy taglálását, de világos összefoglalását ismét Szerzőnk “érvelésének érdekei nem kívánják meg” — Hogy miért, az is érthető! Ami lényegeset Szerzőnktől megtudunk, mindössze az, hogy a szumírnak a magyar, és az ural-altáji nyelvekkel (bárhogyan nevezték is akkoriban) való hasonlítása “gyökerei a 19. századba nyúlnk (ism.m. 10. old.). Vagyis magyarán: a kezdet kezdetéig, mindaddig, amíg a tudomány a szumír nyelvet rendszeres vizsgálat tárgyává tudta tenni. Hiányolnunk kell továbbá annak megemlítését, hogy akik e rokonságot kezdetben megállapították, egytől-egyig idegen tudósok voltak, nempedig “délibábos búsmagyarok”. Folytatja Szerzőnk azzal, hogy “A nyelvcsaládok elméletének klasszikus korában vagyunk” . . . (u.ott, alább) — szinte már úgy sejttetvén, mintha ez a “klasszikus kor” lejárt volna; elvei a múlté, és túlhaladott. — Szerényen megkérdezzük, ha ez így van, akkor mi az egyáltalán, hogy “finnugor”, “sémita”, vagy éppen “indogermán”? . . . Végezetül pedig: “Ezt a feltevést, amely eleinte értelmesnek látszott, a sumer nyelvtudomány, mihelyt belátta tarthatatlanságát, tétovázás nélkül feladta. Ezzel szemben azok, akik a magyarság eredetével foglalkozó kutatások tényleges eredményeit semmibe vették, makacsul vissza-visszatértek a turáni gondolathoz” (ism.m. 11. old. — kiemelések tőlem). E két mondat önmagában elegendő példa ama megállapításunk bizonyítására, hogy a szóbanforgó munkát nem lehet egyszerűen “ismertetni”, hanem beható választ, bírálatot igényel, amely nem intézhető el Munkácsi Bernátként: három és fél nyomtatott oldalon. — Csakis bemutatásként e két mondat állításaival foglalkozunk; tudván, hogy ezzel kapcsolatban, térszűke miatt, mindent el nem mondhatunk. Beismeri, hogy az elgondolás igenis értelmes — nemcsak “látszólag”, és nemcsak “eleinte”, hanem valóságban, éspedig ma is! — Hogy a szumirológia nagy úttörői ezzel csak “eleinte” foglalkoztak: természetes. Céljuk megállapításaikkal éppen az volt, hogy a kutatómunkába bekapcsolják a kérdés feldolgozásának legilletékesebbjeit: a magyarokat! (L.: F. Lenormant levelezését ez ügyben Hunfalvyval, amelyet hátrább Szerzőnk is említ.) A “látszat” viszont annyiban csalta meg őket, hogy a magyarok, az akadémiai terror és általános beállítottság következtében e munkába nem kapcsolódtak be. A nemzetközi tudomány tehát nem “adta fel tétovázás nélkül”, s legfőképpen nem azért, mert “belátta tarthatatlanságát” — hanem feladni kényszerült, mert éppen a magyarok távolmaradása folytán, erre további lehetőségei nem voltak. Nem beszélhetünk tehát éppen ezért a magyar eredetkutatás “tényleges eredményeiről” — mert ilyenek, sajnos, a mai napig: nincsenek! Vannak: elméleteink, s arra felépítve elmélet-láncolataink, s ezeken ma éppúgy ádázul vitázunk, mint 200 évvel ezelőtt — amelynek folyamán éppen a tényleges eredmények maradtak el; éspedig éppen azért, mert az elméletek érdekében tudományos köreink elhanyagolták az egyéb irányok megvizsgálását: beleértve a szumír, ill. mezopotámiai kapcsolatok vizsgálatát is. — Akik tehát ezt az “eredményt” — helyesebben: éppen az eredmény hiányát — “semmibe vették”, azok nem holmi gonoszok, hanem éppenséggel ők az ép ítélőképességű, tudományos gondolkozású emberek! A tényleges eredmény hiányát, azaz: a semmit, másba, mint semmibe venni nem is lehet! (Hozzátehetjük még, hogy a semmiből a dörgedelmek, förmedvények, s ellentmondást nem tűrő állítások, de a “dőre tagadás” sem varázsol “tényleges eredményeket”! — Ex nihilo, nihil — semmiből semmi lesz.) Vessünk még pillantást arra is, hogy e részt mivel adatolja Szerzőnk. S meglepődve látjuk a “tényleges eredményt” — a semmit! (Ez az eljárás egyben jellemző hivatkozási és adatolási módszereire is, tehát külön figyelemreméltó.) Megad összesen: kettő munkát (ism.m. 119—120. old., ad 10. old. 10. sor és ad 11. old. 10. sor.)! — Ebből az egyik: Hegedűs J.: A magyar nyelv összehasonlításának kezdetei az egykorú európai nyelvtudomány tükrében. Nyelvtud. Értek., 56. sz., Budapest 1966. E különben érdekes munka itteni sorolása teljesen félrevezető: csak a 16—17. század tudományos irányzatait ismerteti, ennek folytán az itt érintett kérdéscsoporthoz hozzá sem szól, mert nem szólhat. Az egész munkában a szumírról említés sem esik, mert nem is eshetik! Szerzőnk tehát e munkát vagy sohasem vette kezébe — vagy arra számít, hogy olvasói sem fogják kézbevenni; nem ellenőrzik: tehát állíthat, amit akar ... — Még kirívóbb a másik, úgyannyira, hogy egyenesen rossz-szándékú hamisítás számba megy. Itt ugyanis Rawlinson, H. C. a Royal Asiatic Society 1855. XII. 1-i gyűlésére beküldött beszámolóját idézi (The Atheneum 1467. sz. /1855/, 1438. old. — Újból kiadva: Érdy M.: The Sumerian, Ural-Altaic, Magyar Relationship: A History of Research, Part I: The 19th Century. Studia Sumero-Hungarica 3., New York 1974, 319—321. old.). Az idézetet kiragadta az összefüggésből, az ugyanis így folytatódik: “. . . A ragozó rendszer jobban megközelíti a mongolt vagy mandzsút, mint a turáni nyelvcsalád többi ágát, de a szóállomány egyezése csekély . . .” (értsd: mongol és mandzsú-szumír viszonylatban) — és folytatja vizsgálódását. Az egész csak kis beszúrás, mert a jelentés lényege kultúrtörténeti, s arról szól, hogy Babilónia őskultúrája “szkíta” és nem sémita eredetű. S különben is az idézett beszámoló nem a jelentés eredeti szövegét adja, hanem az annak felolvasásáról készitett jegyzőkönyvi kivonatát. Kérdésünk: miért nem hivatkozik a kutatástörténetnek kitűnő magyarnyelvű összefoglalására, Mahler E.: A szumer ősnép nemzetisége, Ethnographia 10. (1899), 81—99. és 199—217. old.; amikor ezt ismeri, s erre — természetesen más összefüggésben — hivatkozik is (ism.m. 123. old., ad 15. old. 7. sor)? — Bizonnyal azért, mert “nem áll érdekében”. Mahler ugyanis nemcsak áttekintő kutatástörténeti ismertetést ad, éppenséggel a magyar ill. ural-altáji kapcsolatokra vonatkozó felfogás kiemelésével, de körkérdést is intézett e tárgyban kora legjobb szakembereihez, s ezek válaszát is ismerteti. Kiegészíti továbbá egy szószedettel munkáját, a megállapítása az, hogy a kérdéssel foglalkozni igenis “értelmes”! Bibliográfiája pedig (id.m. 95—99. old.) a kutatástörténettel foglalkozóknak még ma is hasznos segédlet. (Azóta megjelent kitűnő magyar összefoglalások: Varga Zs., Bobula I. és Érdy M. id. munkái, 1942, 1951, 1974.) TÚRÁN KÉRDÉSÉRŐL Önkéntelenül az a kérdés ötlik fel az olvasóban: mit keres ez a rész egy, a szumír-magyar kapcsolatokat tárgyaló írásban? — A felelet erre egyszerű: mert Szerzőnknek ez nagyonis “érdekében áll”! Rendkívül kiterjedt kérdéssel állunk itt szemben, amelyet e szűk téren még nagy vonalakban sem érinthetünk. Meg kell azzal elégednünk, hogy röviden rávilágítsunk Szerzőnk “érdekére”, mert ezáltal válik érthetővé Szerzőnk gyűlölködése, s ez mutatja, mi is tulajdonképpen a fájó pont, s a nagy tiltakozás oka! Nem a szumír az érdekes, a kellemetlen, hanem az, ahová tartozik: Túrán! — Halévy már tehetetlen a szumirok dolgában, utódai folytatják tagadását, a nagyobb egység: Túrán irányában. Túrán egysége nemzetközi pánikhangulat oka, márcsak elgondolásában is. Sokféle érdekszövetség célkitűzéseivel ellenkeznék — tehát csírájában elfojtandó, és puszta létét is tagadni kell! Éppen ezért igen veszélyes, s következményképpen nem tűrhető, hogy a szumír kultúrörökséget Túrán követelje magának ... — Ez ugyanis megváltoztathatná a világ képét! . . . A KORAI MAGYAR ÉKÍRÁS-KUTATÁSRÓL Meglepő módon, e fontos rész első szavaiból azt tudjuk meg, hogy ennek feldolgozása Szerzőnknek megintcsak “nem feladata” . . . Felsorol először egy csomó nevet — ez hasznos —, s javára kell írnunk, hogy legalább itt megadja az említettek legfontosabb vonatkozó írásainak adatait (ism.m. 121 —122. old., ad 13. old. 5—9. sorok). Felettébb elidegenítő viszont, hogy a felsorolásból ismét hiányzik a legfontosabbak egyike: éppen a felmagasztalt Hunfalvy által elnémított és más irányba terelt Mátyás Flórián (1818—1904) írása (A hasonlító nyelvészetről, tekintettel a magyar nyelv ékirati fontosságára. A M. Tud. Akad. Értesítője, 1859. III.). — Azért talán, mert Mátyás F. nyíltan a finnugor irányzat ellen foglalt állást (A magyar nyelv finnítési törekvések ellenében. Pécs 1857)? Ezzel szemben egész szakaszt szentel Hunfalvy Pál (1810—1891) állítólagos “érdemeire” a szumír vonatkozások terén, itt is “megszépítve” a valóságot. Ugyanis a Szerzőnk által oly megható színekben ecsetelt felajánlkozásával — baj van! Hunfalvy valóban folytatott levelezést Lenormantal (levelezése tudtommal a debreceni ref. kollégium nagykönyvtárában volt), s egy levelét Lenormant közölte is (Les principles de la comparaison de l’Accadien et des langues Touraniens. Paris 1875). — E mun-
