Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1977-11-01 / 11. szám

6. oldal

«ITTVAKÖftT

1977. november hó

meg. így láthatóvá válik, hogy pl. ami az elejéhez tartoznék, a végére került

— de az is kiviláglik, hogy miért!

Legzavaróbb, hogy a megjegyzéseket elkülönítve, a könyv végén egybefogva hozza. Ez állandó előre-hátralapozgatást tesz szükségessé. Méginkább terhessé válik ez, mivel a szövegrészben a vonatkozó jegyzetekre semmiféle utalás nincs! A szegény olvasó tehát minden mondat vagy félmondat után hátra kell lapozzon, s megnézze, hogy vajon van-e a mondathoz valami megjegyzés? — Még “eredetibb” az a megoldás, ahogyan a szöveghez tartozó megjegyzéseket adja: az oldal és a sor számát, kettősponttal elválasztva! — Nos, így bibliai helyeket, s hasonló módon törvénycikkeket szoktunk idézni! Szerzőnk úgy látszik, megfeledkezik arról, hogy az ő irománya senem törvény, senem szentírás! — A gyakorlatban tehát a szerencsétlen olvasó még az oldalak sorait is meg kell számolja, ill. beszámozza, ha valamit meg akar találni. (Még szebb, hogy ezt minden egyes oldalnál meg kell tegye, mert az oldalak sorainak száma sem mindig egyenlő — általában 29, de nem mindig —, még a szembenfekvő oldalak esetében is lehet eltérés.)

Az olvasó tehát, aki a könyvvel valamit kezdeni akar, legcélszerűbben úgy jár el, hogy a szövegrész sorait még olvasás előtt beszámozza, majd a jegyzetek olvasásához kezd, végül is zsidó-módra előrelapozva megkeresi és hozzá-olvassa a jegyzethez tartozó szövegrészt . . .

Megemlítendő végül, hogy ilyen mennyiségű irodalmi utalás esetén szokás egy külön könyvészeti felsorolás is. — Mármint: tudományos munkák esetében! — Hogy ez sem történt meg, ugyancsak szándékosság, éspedig azzal a céllal, hogy az iromány könyvészete ne is legyen áttekinthető! Különben kiviláglanék, hogy abból mennyi minden hiányzik, ugyanakkor mennyi oda nem tartozó került felvételre! — Ezt a szakértő első pillanatban látná, s azt is, hogy az írással tovább foglalkoznia nem is érdemes. így azonban senki tisztán nem látja, milyen alapokon nyugszik az írás — a hozzáértő érdeklődőt pedig elkápráztatja a felsorolt irodalom tömege, s benne azt a benyomást kelti, hogy “ez pedig igen-tudós iromány lehet” ... — Ezt a “trükköt” bízvást nevezhetjük: parasztfogásnak!

Összegezve a könyvecske külalaki értékelését: megállapíthatjuk, hogy ugyanezzel a Magyar Könyvnapnak egy második “sikere” is kerekedett — de negatív értelemben! A Szerző, a kiadó, s a nyomda együttesen elnyerték a babért azzal is, hogy sikerült nekik a Könyvnap minden bizonnyal leggyalázatosabb tipográfiai szerkesztményét közkézre adniuk!

* * *

Amint a Szerző jelezte is, írása az égvilágon semmit nem bizonyít — de kitűzött céljának sem tesz eleget: semmit nem is cáfol! Cáfolni ugyanis csak megdönthetetlen ellenbizonyítékok rendszeres felsorakoztatásával lehet — Madách Luciferének “dőre tagadásával” azonban: nem! Az írás nemhogy újat, de egyáltalán semmit sem nyújt: értéke is ezzel egyenlő. Elfogult és célzatos beállítottsága, s az ebből eredő ferdítések, hiányok, méginkább szándékos kihagyások, s esetenként kézenfekvő hamisítások miatt a munka még csak kutatástörténeti összefoglalásként sem fogadható el. Az írás méltán besorolható lenne a hazai finnugorosok megszokott förmedvényei sorába. Ez csupán azért nem lehetséges, mert itt egy állítólagos asszirológus — tehát “szakember” — nyilatkozik; s más szavakkal akarja “bizonyítani” ugyanazt. A szög néha ki-kibújik a zsákból (pl. ism.m. 6. old., hozzá 117—118. old. megj. a 27. sorhoz!) — “A szó Jákob szava, de a kezek Ézsaú kezei” — s kiderül, hogy “egyedül üdvözítő” mégiscsak a finnugorizmus ... — Mindez annál is inkább bosszantó, mivel a baklövéseket, amelyek irányában egy-egy finnugoros részéről az “excusatio ignorantiae” (a tudatlanság mentsége) elvével élhetünk; itt egy “asszirológus” követi el. Vajh, itt mi mentséget hozhatnánk fel?

De, másik szög is kibújik a zsákból. Ez pedig a “hivatalos hazai asszirológia” — amennyiben ilyenről egyáltalán beszélhetünk! — kétségbeesetten-elévült irányválasztása. Csaknem azonos ez azokkal a nézetekkel, amellyel a rosszemlékű, és csúfosan felsült Halévy J. (1827—1917) próbálta meg a századforduló táján a tudományos haladás kerekét megkötni.

— Szerzőnk írásában is ugyanazt: a tényeket, haladást figyelembe nem vevő, konok tagadást látjuk. Ezt az “irányzatot” bízvást nevezhetjük “neohalévyzmus”-nak!

Hogy Halévy igyekezete, a szumírok puszta létének tagadásával is, a sémita kulturális felsőbbrendűség szolgálatában állót, közismert. Hogy Szerzőnk milyen elkötelezettséggel írta munkáját, arról maga nem nyilatkozott. Olvasva azonban igencsak kiviláglik.

Szerzőnk — magyarok esetében — életrajzi adatok okából hivatkozik a Magyar Életrajzi Lexikon (Budapest 1967—1969, 2 köt.) megfelelő címszavaira. Sajnálatosnak találjuk, hogy egyéb hivatkozásainál, hasonló életrajzi adatok feltalálása céljából, elmulasztotta pl. az Encyclopaedia Judaica (Jeruzsálem, 1971 —1972, 16 köt.) használatát. Pedig az a magyar olvasó, aki veszi a fáradságot, hogy ezeknek is utánanézzen, tiszta képet nyer a kérdés tudományos és politikai hátteréről.

Hangsúlyozzuk, hogy Komoróczy írásának összes ferdítéseit, e rövid ismertetés keretében nem tárgyalhatjuk; meg kell elégednünk a legkirívóbbak említésével, s azon hiányosságok érintésével, amelyek a helyzet megvilágítása végett lényegesek. — A munka, e sajátságai miatt, részletesen kidolgozott válasz-iratot tenne szükségessé. Minden részletre kitérni csak ilyenben lehet.

Jelen ismertetés szerény írója — többirányú felszólításnak engedve — egy ilyen részletesebb válasz-irat összeállításához nemcsak hozzákezdett, de e munka már előrehaladott állapotban van, befejezését csupán egyébirányú elfoglaltságok hátráltatják. Abban több lehetőség adódik az itt nem érinthető részletek tárgyalására is.

(Időközben megjelent egy válaszirat, Badiny Jós F.: Mah-Gar a Magyar! . . . címmel, Buenos Aires 1976. E munkát már csak saját, vonatkozó írásom — amelynek a jelen sorok mintegy kivonatos vázlatát képezik — előrehaladott állapotában ismerhettem meg. Ennélfogva, e munka megállapításait figyelembe venni és hasznosítani már nem volt módomban, s ezúton kérem mind a nevezett Szerző, mind az Olvasó megértését azirányban, ha netalán egyező megállapításaink esetében e hivatkozott munka helyeit külön nem idézhetem. Megállapításainkat egymástól függetlenül tettük.)

Végezetül még annyit: mivel az ism.m. Szerzője is elsőrenden kutatástörténeti adalékokkal szolgál, nyelvi stb. vonatkozásokkal alig; következő vizsgálatunk is elsősorban a kutatástörténeti részletekkel foglalkozik. E sorok szerény írója, mint történész, e kérdést saját illetékességi körébe vágónak tekinti.

* * *

Jeleztük fenntebb, hogy az ism.m. tartalmi tagolása, ismeretlen okból elmaradt. — Mivel azonban enélkül érdemi tárgyalása lehetetlen, rákényszerülünk, hogy e tagolást magunk állítsuk össze.

Eszerint az ism.m. az alábbi részekből — fejezetekből — áll:

Bevezetés (5—7. old.)

A szumír — sumer — névről (7—9. old.)

A nyelv ismertetése (9—10. old.)

A magyar rokonítás kezdetei (10—11. old.)

Túrán kérdése (11 — 13. old.)

A korai magyar ékírás-kutatás (11—20. old.)

Az első “ellentábor” (20—22. old.)

Ady E. és Zempléni A. álláspontjai (22—26. old.)

A két háború közötti kor kutatásai (27—32. old.)

Az emigrációs kutatások (32—42. old.)

Az otthoni kutatások (42—47. old.)

Az otthoni reakció (47—51. old.)

A kutatások Erdélyben (51—57. old.)

A kutatások újabb hatásai (57—63. old.)

Az ékírásról (64—69. old.)

A szumír nyelv rokonságáról (69—75. old.)

A kölcsönszavakról (75—80. old.)

Az ékírás olvasásáról; vita egyes megállapításokkal (80—94. old.)

A hivatkozásokról és idézetekről; további vitatkozás (94—105. old.)

Történelmi vonatkozások (105—108. old.)

Az alsótatárlakai lelet (108—113. old.)

Befejezés (113—114. old.)

Imigyen ez, logikai egységek szerint. — Ha nem felel meg, azaz tévedtem, Szerzőnk magára vessen, amiért saját munkájának tagolását másra bízta ahelyett, hogy amint szokás, azt maga végezte volna el!

A részleteket a fentebbi felosztás szerint vizsgáljuk — kihangsúlyozottan: csakis a legszükségesebbek taglálásába bocsátkozva.

* * *

BEVEZETÉSE

A bevezető hangulatkeltő epizódja a munka létrejöttének igazolását szándékozza megadni. Szerzőnk már itt elszólja magát. Megtudjuk, hogy otthon: baj van! Az őstörténelem kérdései iránt nagy az érdeklődés, még “a fiatalabb korosztályok némely rétege” (ism.m. 6. old.) köreiben is. — A másik elszólás pedig abban állt, hogy az érdeklődő, művelt egyedeknek “nincs kellő felkészültségük” ahhoz, hogy “önálló ítéletet hozhatnának” (u.ott) — más szavakkal: az érdeklődő, művelt nagyközönség buta, ostoba, imbecillis “ítélőképtelenek” gyülekezete ... — Mondhatjuk, szép egy kép! — Szerzőnk szent feladata tehát, hogy ezeket a imbecilliseket “felvilágosítsa”. Itt a Bölcsek Köve: aki ezt az írást elolvassa, egyszeriben “okos, intelligens, és főleg ‘ítélőképes’ lesz — de csak akkor, ha a benne foglalt nézeteket is magáévá teszi. Ha nem: sajnáljuk! marad ‘ítélőképtelen’ ...” — Szerényen megkérdezzük: lehet-e így “tájékoztatni”? . . .

Hozzávehetjük az ehhez megadott “irodalmat” is: Diószegi I. munkáit (1.: ism.m. 116. old., ad 6. old. 19. sor), amely szerint a “szumírologia” amolyan lelki betegség-féle lenne. — Mi sem természetesebb: a “lelki egészség” csakis az egyedül üdvözítő finnugorizmus kell legyen . . .

A további, itt írott részekkel már fentebb foglalkoztunk.

A SZUMÍR — SUMER — NÉVRŐL

Hosszasan fejtegeti Szerzőnk, hogy — akkád, tehát idegen megjelölés szerint — hogyan “kell” írnunk a népnevet (ism.m. 7—7. old.). — Végülis úgy döntött, hogy ő a “sumer” alakot (magyar kiejtés szerint!) fogja következetesen használni — mivel az oroszok is ezt teszik.

Ehhez elég a forgalomban levő többféle írásmód mindegyike egyazon jogosultsággal használható — elvégre idegen megjelölésről van szó. — Ugyanilyen jogon azonban magam, ugyanilyen következetességgel a “szumír” változatot kívánom használni.

Szerzőnk ugyanis itt nem tér ki arra — hátrább azonban igen —, hogy miért esett választása erre az alakra? — Azért, mert alakjában és kiejtésében az áll legtávolabb attól az alaktól, amelyet magam használni kívánok. A viszolygás oka, hogy a “szumír” alak kellemetlen társítások alapját képezheti, akár az ókori “Szubartu”, akár az újabbkori “szabír” nevekkel .. . Ez pedig, egy vérbeli neo-halévystának elviselhetetlen (hátrább, ism.m. 81—82. old., ezzel foglalkozik is — ezt ott tárgyaljuk).

Annál meglepőbb, hogy az “ismertetésben” szó sem esik arról, hogy a szóbanforgó nép miként is nevezte: önmagát! Talán azért, mert e saját megnevezések között szerepel a “ke-en-ge-r” név is (1.: A. Falkenstein: Das Sumerische. Handbuch der Orientalistik, I. Abt. 2. Bd., Leiden — magam az 1964-es kiadást használtam, 14. old.), amely ismét “kellemetlen társítások” alapját képezhetné a bessenyők “kenger” és “kangár” elnevezésével, sőt a “hungár”-ral?

Ugyancsak e helyet használja fel Szerzőnk arra, hogy magyarázza és népszerűsítse elmeszüleményét: a “sumer-magyarológia” új szóalkotását. — Nos, aligha hisszük, hogy ez a verejtékszagú agyizzadmány gyökeret verjen a szaknyelvben! — Magunk részéről célszerűbbnek látjuk, ha e kifejezés-tákolmány beismerten pejorativ (lekicsinylő) mellékízét figyelmen kívül hagyva, helyesebben magyar szumirológiáról beszélünk a továbbiakban. Ez annál is indokoltabb, mert a magyar kutatók által folytatott szumír-kutatások a szumirológia területén is önálló részt képeznek. Nem