Szittyakürt, 1976 (15. évfolyam, 3-12. szám)
1976-03-01 / 3. szám
8. oldal 5ílttVAK0kt 1976. március hó (Folytatás a 7-ik oldalról) a pápával. Minden valószínűség szerint a pápa a békés megoldást képviselte és a ravennai udvart engedékenységre bírta. Ennek is tulajdonítható, hogy Attila később sem támadta meg Ravennát, ahonnan közeledtére Aetius elvitte Valentiánus császárt is Rómába és katonailag is szorult helyzetbe került (Ribáry IV. 62-73). Attila a pápa kérésére visszafordult. Róma megmentette Ravennát, de ő sem érdemelte meg és Attila sem, hogy akit sem az igazság, sem az egész Római Birodalom serege valamennyi szövetségesével együtt nem birt legyőzni, cselszövés áldozata legyen. Mindenesetre elgondolkoztató, hogy miért kellett vállalnia a Római Birodalomnak annyi pusztulást és vérveszteséget, ezenfelül egy meghiúsult összesküvés kitervelését, fővezérének kétszeres árulását, a császár nővére jegyesi elkötelezettségének száműzetéssel, majd börtönnel való összetörését és végül — nagy valószínűséggel mondhatjuk — Attila meggyilkolásának megszervezését? És mindezek után miért lett mégis megalázó mellékizü "barbár” Attila és nem a bizánci, vagy ravennai császári udvar, hanem mindez azért, hogy, bármibe is kerül, Attila ne juthasson hatalomra Európában, mert nem lett volna alkalmas eszköz a császárnál is hatalmasabb erők kezében. Nagyon is valószínű, hogy a pápa Attila ajánlatának elfogadását pártolta a ravennai udvarnál, de ebben a rendkívül súlyos helyzetben pénzügyi támogatást a császár csak a pénz hatalmasaitól remélhetett, akik az ajánlat ismételt viszszautasításától tették függővé segítségüket, — még a nép rettenetes szenvedései árán is. Európában ugyanis már olyan erők jutottak hatalomra, melyeknek nemsokára kedvezőbb volt a tizenötéves és még nem keresztény frank fejedelmi méltóságra került Klodvigra bízni a középkori nyugateurópai keresztény politikai főhatalmat, akit a reimsi érsek 496-ban keresztelt meg háromezer vérszomjas ismeretlen eredetű (fürtös-hajú? felszabadított rabszolga? gall?) frank harcosával együtt, mint a hatalmas Attilát Európa urává tenni. Ha Attila békülékeny ajánlata becsületes elfogadásra talál, a Római Birodalom nyugati fele az ősi keleti műveltségű, a népeket nyelvük, ősi szokásaik, törzsi szervezetük érintetlenül hagyásával laza törzsszövetségben egységbe szervező és a kereszténységgel is megférő, feléje mindjobban közeledő hun és vele rokon népek vezetése alá kerül. Ezek vezérei azonban nem vállalkoztak volna — már ősi műveltségük miatt sem arra, — amire Klodvig és utódai vállalkoztak. A frank, majd később annak mintájára megszervezett többi állam ugyanis babiloni feudális béklyóba kötözve gyökeresen függő viszonyba került az őket létesítő tőkés csoportokkal és azok céljait kellett kiszolgálniok. Ezek a csoportok a Római Birodalom hanyatlásával lassanként és szinte észrevétlenül magukhoz szívták a kereskedelmi és hitelügyleteket, a népvándorlás pusztításai közben potom pénzen összevásárolt mérhetetlen kincseket és az egyes népek harcait áttételes befolyásaikkal sokszor sikerrel saját céljaik szolgálatába állították. Míg a népek legtöbbje hol a hatalmasok, hol a gondolkodásmódok küzdelme között vergődött, a pénz hívei mind a hatalmasokat, mind a koráramlatokat saját szolgálatukra fogták be és így egyre növekvő pénzuralomhoz jutottak, lassan és észrevétlenül kezükbe vették és zsarolták a befolyásuk alá vont világot. 527-ben lett bizánci császár I. Jusztiniánusz és csaknem 39 évig uralkodott. Üjjáalkotta a törvénykönyvet. Első hadjáratait a perzsák ellen kellett indítania. Vezére, Belizár, megverte Mezopotámiában és Örményországban Kobadnak, a hatalmas szasszamda-házbeli hadseregeit, de azután hátrálni kényszerült. Kobad most görög hadifoglyokkal népesítette be az általa elpusztított Argan (Arredjan) várost. A kereszténység így a görög hadifoglyok révén Perzsiában újra és újra támaszt és utánpótlást kapott, másfelől azonban a kerészténység a zoroasteri tanokkal keveredett különösen olyan területeken, ahová Róma hangja nehezen jutott el. Kobad halála után fia, Chosro Anosirvan, Cyrus mellett a legnagyobb perzsa király lépett trónra. Rövidesen előnyös békét kötött Bizánccal. Székhelyét, Ktesiphont ékes palotákkal díszítette. A Zénó császár által feloszlatott edesszai főiskola tanárait befogadta s az általuk alapított nisibisi és gondisapuri iskolák nemcsak a keresztény tanítást tudták terjeszteni, hanem megkedveltették az ország népeivel a görög bölcselők, szám- és csillagtudósok műveit. Kifejlesztették a földrajztudományt is. "Chosro udvarához hívta a Jusztiniánusz által üldözött görög bölcselőket, kik a mágusokkal asztalánál vitatkozhattak, kívánságára lefordították Aristotelest és Pláttót s az első lökést adták ama szellemi lendületnek, mellyel később az arabok valónak hivatva szövétneket gyújtani (amint erre legújabban Orbán Árpád is felhívta a figyelmet) a népvándorlásokat követő korszak sötét éjjelében” (Ribáry IV. 155). Anosirvan alatt vette kezdetét a “Királykönyv”-nek feldolgozása, mely célból a király elrendelte a nép ajkán élő ősi hagyományok összegyűjtését. Bizánc az Aldunánál támadó hun-ugor népet, a kutrigurokat és az utrigurokat egymás ellen játszotta ki, míg a gepidákkal szemben a longobárdokat hívta segítségül. A szláv martalócokat kiverte a moesiai várakból. A Duna balpartján Trajánus hidjánál állott őrtornyot ismét felépíttette és feleségéről Teodóra-tornyának nevezte el (a későbbi Szörény-tornya!). A szlávok lesből megindított betöréseinek módszere ekkor is ugyanaz volt, mint később. Ludo Zubik írja Szvatopluk birodalma c. könyvében (Pozsony 1969): "Prokopios Históriai című munkájában (kb. 600-700 között) ezeket írja: “Tizenötezer férfit akkor megöltek, elrabolták egész vagyonukat, a gyermekeket, nőket rabszolgáknak vitték el. Kezdetben senkit sem kíméltek. Sem korra, sem nemre nem voltak tekintettel. Ezekben a harcokban, ahogy betörtek a római területre, mindenkit megöltek, nem tekintették a kort, úgy, hogy Trákia és Illiria egész földje temetetlen holttestekkel volt borítva. Azokat, akik útjukba kerültek, nem ütötték agyon sem bunkóval, sem lándzsával, vagy más szokványos eszközzel, hanem karókat vertek a földbe mélyen, ezeket kihegyezték és nagy erővel rájuk tűzték ezeket a szerencsétleneket, úgy, hogy a cölöp hegye az űlőfelen keresztül a test saját súlya alatt behatolt az ember belső részeibe; lám, így fizettek a tőlük kapott szükségesekért. Máskor ezek a barbárok mélyen a földbe vertek négy cölöpöt, a foglyok kezeit és lábát ezekhez kötötték, azután szüntelenül botokkal verték fejüket, agyonverték őket, mint a kutyákat, kígyókat, vagy más állatot. A többieket, akiket nem tudtak atyáik földjére hajtani, a bikákkal és apró állatokkal együtt bezárták házaikba és minden kímélet nélkül elégették őket. így kezdetben a szlovienok megsemmisítették az egész lakosságot, mely útjukba került . . . Azért nem hisszük, mikor az avarok és frankok kegyetlenkedéseiről olvasunk, hogy a szlávok méltányosabbak voltak. A krónikaírók megőrizték a híreket cselekedeteikről . . . ” 545 táján merült fel először egy új név: a turk, török. Perzsia szasszanida uralkodói már előbb érintkezésbe kerültek ezzel a néppel. Theophilaktus előadja, miként törtek elő ősi fészkükből, az Altáj hegységből, leigázva a fehér hunok harcias népét s a többi rokon törzsét, az avarokat és az ezek fennhatósága alatt álló várkunokat. "Az Altáj tói, Kina északnyugati határától az azovi-tengerig minden nép meghódolt előttük. A leigázott finn-ugor népek egészen kultur-befolyásuk alá kerültek, lassanként felvették nyelvüket, szokásaikat, vallásukat . . . Akik nem akartak meghódolni, azok eljutottak a Kaukázusig, ahol Juszniánusz kötött velük szövetséget” (Ribáry IV.. 157). A világos képet azonban csak kb. egy évszázaddal Ribáry művének megjelenése után lehet az összetett tudományos módszer alapján megközelítőleg felvázolni az eddig elért eredmények összefoglalásával. Orbán Árpád: "A sumérmagyar nyelvi rokonság és őstörténelmi közösség bizonyítása” c. művében (V. fejezet 71-88) így adja elő a főbb idevágó adatokat: Maszudi: "A kazárok és alánok nyugatról a négy török néppel határosak, melyek közös ősre vezetik vissza családfájukat (esztergomi négysávos cimeroroszlán?). Részben nomádok, részben megtelepedett életet élnek. Közülük mindeniknek külön királya van. Országuk területe részben a Meotiszig (Krim félsziget) ér. Portyázásaik során eljutottak egészen Bizáncig és Andalúzia környékéig (Spanyolország), győzedelmeskedve az ottani népek felett”. Maszudi: "Az ötödik török nép a turkok nemzetségét foglalja magában. Ezek közé tartoztak a kazárok (szabír-hunok) is”. "A szabírokat Nyugat-Szibériából (Észak-Turánból) régi szolgáik kiűzték ... A szabirok a Kaukázus és a Káspi-tenger táján telepedtek meg" (Artamonov 69). Stephanesnél olvassuk, hogy hunoknak mondják ezeket a szabírokat. Chorezmi Mózes 193-212 között említi először a kazárokat, vagyis szabír hunokat, mint a Kaukázus környéki tartományok urait. Tehát az ősi nyugati tartományaikba tették át székhelyüket a szabír-hunok, amikor régi szolgáik, a perzsákkal szövetkezve súlyos csapást mértek rájuk a turáni főtartományaikban 500 táján. (V. ö.: Arany-tál díszítésén a szasszanida király lova eltapossa a szabír-hunok ékjeles, napjelvényes címer-oroszlánját, de az onogur hunokat (két lábra állt ellenálló címer-oroszlán) nem tudta legyőzni. (Folytatás lapunk áprilisi számában) “Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért" (Mt. v. 10.) (Sokan a világ végét várják, sóvárogva várják . . . Igaz, hogy sok már a botrány, tengernyi könnyet fakasztva és sokan ezért káromolva ostromolják az egeket is. — Kevés a bátorító vigasztalás? nincs már igazi lélek-orvos — csak álnok kuruzslók? — Prohászka "Elmélkedések az Evangéliumról” c remekében találunk nagyon megfontolandó válaszokat e mindnyájunkat égető kérdésekre. És szervesen kapcsolódik tanácsa a jobb világrendért küzdőknek. Fr. A.) —Csodálatos világosságot áraszt ez a "boldogság” az Isten müveire. Tehát az igazságért lehet üldöztetést szenvedni s megengedni, hogy vértanúi legyenek; megengedi, hogy szivek vérezzenek, hogy szentek sorvadjanak, hogy Fia kereszten haljon meg. A gondviselés tehát elsősorban a lelket nézi; életet, vagyont, egészséget nem biztosit mindig, de fájdalmon, veszteségen, szenvedésen át gondja van a lélekre. A gondviselés célja nem a világi boldogság ----- ahelyett a gyötrelem s keserűség lehet részünk —, hanem lelki boldogság üldözésben és kínban is jogosan lehet. Szerencsében s rossz sorsban, betegségben s egészségben, gazdagságban s szegénységben mindig a lelket nézd, azt szeresd, azt óvd; ez a te szemed fénye s a gondviselésé is. Igazságért szenvedni annyit tesz, mint igazságtalanul, hibáján kívül szenvedni. Hány embert Ítéltek el igazságtalanul halálra, hány leányt becstelenitettek meg erőszakkal, hány ember ment tönkre hibáján kívül, hányat keserít sikertelenség s félreismerés. S az ember mondja: Miért nem sújtja az Isten a gazt villámával s hogyan engedheti meg e szörnyűségeket, hisz’ én nem engedném meg, ha rajtam állna! íme a nagy nehézség a gondviselés ellen s Isten felelete rá: boldogok, akik az Isten igazságáért szenvednek. — Életünk a fizikába van ágyazva s mások szabad akaratának befolyása alatt áll; a fizika őröl s veszedelmei ellen Istentől csodákat kívánni, rendesen nem észszerű gondolat; mások szabad akaratába pedig rögtöni büntetéssel vagy jutalommal belenyúlni, megszüntetné az erkölcsi rendet. Az paprikajancsi színház és nem világrend volna. A világrendben a szabad erkölcsiségnek kell kialakulnia s nem szabad a bosszuló, isteni karnak előtérben állnia. Nem a büntetésért kell a rosszat kerülni, sem a jutalomért a jót tenni; ez alacsony színvonal lenne. Nekünk pedig érvényesítenünk kell az erkölcsi rendet fizika s állatiasság dacára s hinnünk kell, hogy veszteségeink nem fosztanak meg mennyországunktól . . . A társadalomban is "minden lehetséges a hívőnek.” (Prohászka aláhúzása!) Higyjétek erősen, hogy a rossz nem győzhet s hogy az Isten országa tért foglal nemcsak bent, hanem kint is. Igaz, hogy sok harcba kerül s az érdekütközés keserűséggel jár. Minden korban másmás egyensúlyt kell a gazdasági viszonyokba teremteni, de tartsuk szem előtt a célt, mely szerint a világ arra való, hogy több jó ember, a több-ember alakuljon ki. Ne nézzetek sötéten a világba, az osztályharcra. Látjátok, hogy mindezzel többre megyünk, a munkásosztály állapota, életmódja emelkedik; méltányosabb közérzés száll meg, élénkebb a szeretet, könyörület, irgalom. A bizalmatlanságnak s a kétségbeesésnek nincs helye az Isten országáról szóló evangéliumban. Dolgozzunk a jobb világon, a jobb emberen, a több-emberen . . .
