Szittyakürt, 1976 (15. évfolyam, 3-12. szám)
1976-12-01 / 12. szám
1976. december hó »irmitfkT 11. oldal KOMORÓCZY GÉZA: A SUMER NYELV REJTÉLYE MINT ŐSTÖRTÉNETI PROBLÉMA Kedves Olvasóink! A hazai “VALÓSÁG” c. folyóirat 1976. 10. számából közöljük Komoróczy Géza: A sumer nyelv rejtélye mint őstörténeti probléma című tanulmányát. A tanulmány a SZITTYAKÜRT munkaközösségének felfogása szerint nemcsak a komoróczyféle őstörténetkutató nagyságok egyéni véleménye, hanem a téma a judaizált magyar őstörténetkutatás hivatalos elemzését adja, amely a hazai folyóirat szerkesztője szerint “egyértelműen és megalapozottan utasítja el” a sumer—magyar nyelvrokonságot. Ezért ajánlja a Valóság szerkesztője oly melegen az érdeklődők figyelmébe Komoróczy nemrég megjelent “Sumer vagy magyar?” (Magvető, 1976) c. könyvét, amelyben a szerző a turánizmust és a szumir—magyar azonosságot a “tudományosság látszatával” szándékozik nevetségessé tenni. Abban a helyzetben vagyunk, hogy azonnal tudunk válaszolni e félrevezetési irányzatnak, mert megjelent Badiny Jós Ferenc: “MAHGAR A MAGYAR . . . !” (Nyílt levél Komoróczy Gézához és Válasz “Sumer és magyar . . . ?” könyvére) című magyar őstörténeti munkája. Badiny Jós Ferenc: “Káldeától Ister-Gamig”, a “The Sumerian Wonder” és a Mah-gar a Magyar • . • !” című brilliáns-értékű magyar őstörténeti munkáival a SZITTYAKÜRT a szumir—magyar azonosság bizonyítási érveit, a jogos és minket illető történelmi örökségünk igazságát tanúsítja, abban a nagy perben, melyet a VALÓSÁGban elhallgatnak! A problémát, amelyet e tanulmányban, ha csak röviden is, tárgyalok, a XIX. századtól kaptuk örökül. A sumer nyelv körül folytatott múlt századi vitákat F. H. Weissbach nevezetes könyve az úgynevezett “sumer kérdés”ről(l) ma is érvényes ítélettel zárta le. Az a vita, ti. hogy a sumer — a Mezopotámiában talált ékírásos szövegek nem sémi kifejezésmódja — önálló nyelv volt-e, avagy csupán a sémi akkád nyelv más írásmódja, allográfia: a századvég nagy vitája, természetesen, eldőlt. De sok más ehhez kapcsolódó probléma — amelyeket már a múlt századi viták is érintettek — mindmáig megoldatlan; a kérdések, amelyekre a sumer nyelv külső kapcsolatait, rokonságát föltárni akaró kutatás ma választ keres, mind még a sumerológia őskorában fogalmazódtak. Az ilyenformán ma sem lezárt “sumer kérdésinek két főbb csomópontja van: 1. Mely nyelv(ek)nek rokona a sumer? 2. Hol volt a sumerek őshazája? A sumerek tudományos fölfedezése, mint ismeretes, a XIX. század derekára esik. A nyelvcsaládok elméletének, a családfaelméletnek klasszikus korában vagyunk: az új nyelvet az első kutatók, magától értetődően, megpróbálták egybevetni Eurázsia egyéb nyelveivel. így kerültek szóba, többek között, az uráli, finnugor, kaukázusi nyelvek, anélkül persze, hogy bármelyik föltevést — akárcsak a kor színvonalán is —- elfogadhatóan bizonyítani lehetett volna. Az első évtizedek ádáz nyelvrokonítási vitái után a sumerológia más utakra kanyarodott, a nyelv szerkezetének és szókészletének pontosabb megismerését tűzte maga elé feladatul, anélkül, hogy a nyelvrokonság problémáját hagyományos értelemben — a nyelvcsaládok elméletének szellemében — megoldotta volna. A rokonítási kísérletek kivétel nélkül mind meddők maradtak: nemcsak a dilettáns próbálkozások, amelyekről ebben az összefüggésben nem akarok beszélni(2), hanem a nagy felkészültséggel kidolgozott tudományos elgondolások is. Levonván a kudarcok tanulságait, a sumerológiai kutatás napjainkban azon az állásponton van, hogy a sumer egyetlen ismert — régi vagy újabb — eurázsiai nyelvvel sem áll rokonsági kapcsolatban. A nyelvcsaládok elmélete felől nézve, ez a megállapítás, természetesen, nem fogadható el végérvényesnek: a “sumer kérdés” éppen ezért nem kerül le a viták napirendjéről. Jóllehet, a legújabb nyelvtudományi módszerekkel végzett vizsgálatok, például a szókészlet-statisztikai elemzések sem hoztak meggyőzőbb eredményeket, mint a múlt század kísérletei, vagy ha igen, csak negatív irányban. A rokonítási törekvések kudarca, úgy látszik, szimptomatikus. Ilyen körülmények között egyszer már magát a szemléletet kell felülvizsgálnunk: vajon nem az okozza-e a tartós eredménytelenséget, hogy a sumer nyelv rejtélyének megoldását makacsul rossz irányban keresték? A problémát talán más szemlélettel kell megközelítenünk. Mindenesetre, nyugodtan bevallhatjuk: valóban ingerlő hatású, hogy a korai történelem egyik igen fontos nyelve teljesen rokonság nélkül áll. Ez azonban csak addig feltűnő, amíg kivételszerű. Az ókor történésze egészen másképp látja a jelenséget. A sumer nyelv rokontalansága nem kivételes. Az ókori keleten a sumer mellett egy sor más nyelvet is számon tartunk, amelyek szintén nem sorolhatók az Eurázsiában ismert nyelvcsaládok egyikébe sem. Ilyen, többek között, az elami (Délnyugat-Irán), a hurri (Észak- Mezopotámia, Szíria, Kis-Ázsia) és nyelvjárása, az urartui (Örmény-fennsík)(3), a hatti (Anatólia), s mellettük jó egynéhány más nyelv számottevő önálló írásbeliség nélkül, például, a qutú vagy guti, a turukkú, a kassú (Zagrosz-hegység), a kaska (Kis-Ázsiá északi partvidéke) stb. A rokontalan vagy — ahogyan én nevezem — sziget-nyelvek ilyen mennyisége mellett vajmi kevés meggyőző és cáfolhatatlan eredménnyel kecsegtet az a kutatási módszer, amely külön-külön próbálja megtalálni egy-egy ilyen sziget-nyelv rokonait Eurázsia régi vagy mai nyelvei között. A sziget-nyelvek jelenségének magyarázata, úgy vélem, a Közel-Kelet korai történetének tisztázódásával párhuzamosan adható meg; de aligha abban az értelemben, hogy az illető nyelvek mindegyikének kifogástalan rokont, netán nyelvcsaládot találunk, hanem inkább oly módon, hogy magát a jelenséget tudjuk magyarázni, a maga összetett voltában: történeti választ adva arra a kérdésre, miért is van ennyi sziget-nyelv Elő-Ázsia korai történetében. Nincs kizárva, sőt erősen valószínű, hogy a nyelvcsaládok klasszikus elmélete bizonyos történeti-földrajzi térségekben nem alkalmas a nyelvi állapotok valósághű leírására. Az ókori keleten, meggyőződésem szerint, bizonyosan nem, de talán éppígy Eurázsia némely más térségében, mondjuk, a paleo-szibériai nyelvek elterjedési területén vagy a Távol-Keleten sem számíthatunk komolyan -arra, hogy “egyszer majd” mégis lehetővé válik a hagyományos értelemben vett nyelvcsaládok megállapítása.(4) A tudományos kutatás valódi feladata, úgy látom, inkább abból áll, hogy történeti magyarázatot keressen az elő-ázsiai — vagy akár eurázsiai — térség ősi nyelveinek egymástól különböző (diszparát) voltára. Ez a nyelvi tarkaság szemmel láthatóan archaikus jellegű. Elő-Ázsiában az archaikus nyelvi állapotok az egynemű (homogén) nyelvi tömbök kialakulása számolta fel. Az ékírásos források révén több évezreden át tartó folyamatot követhetünk nyomon. Gondoljunk az akkád nyelv térhódítására Mezopotámia egész területén (az i.e. III. évezred második felében), illetve az arámi nyelv nagymérvű elterjedésére (az i.e. I. évezred derekán). Az egyre nagyobb területekre kiterjeszkedő homogén nyelvi tömbök lassan magukba olvasztották a térség sziget-nyelveit. Az egyik korábban szűnt meg, a másik később. A sumer, például, aránylag korán, alighanem már az i.e. II. évezred eleje előtt;(5) az elami viszont talán minden archaikus szigetnyelv közül a legkésőbb, csak a korai középkorban. Eurázsia némely más térségében azonban mindmáig fennmaradt az ősi nyelvi tarkaság. Elő-Ázsiát a történelem egy meglehetősen korai szakaszában, úgy látszik, a teljes nyelvi széttagoltság, a sziget-nyelvek egymásmellettisége jellemezte. Ily módon a rendelkezésünkre álló adatok alapján helyebbnek látszik, ha a térség korai történetét nem a nyelvrokonság fogalmaival próbáljuk megközelíteni, hanem ehelyett a sziget-nyelvek és nyelvcsoportok lazább vagy szorosabb érintkezésével számolunk; az egymás mellett élő, de eredendően idegen nyelvek kölcsönös hatásával, sőt, mint a sumer és az akkád példája bizonyítja, konvergens nyelvfejlődéssel, a nyelvek “köteg”-ével (Sprachbund). (6) Az a kor, amelyben az elő-ázsiai térségek maradéktalanul a sziget-nyelvek egymás mellettisége jellemzi, történelmileg mint az élelemtermelő gazdálkodás általános válásának időszaka határozható meg. Aligha tévedünk, ha úgy véljük, hogy az élelemtermelő gazdálkodás kibontakozása előtt ebben a térségben egy sor többé-kevésbé elszigetelt, kicsiny lélekszámú, egymással legfeljebb alkalmilag érintkező népesség élt. Elszigeteltségük az életmód természet adta eleme volt. Az élelemtermelő gazdálkodás kezdetei idején, a falutelepülések korában, a legtöbb úgynevezett “ökológiai fülke” népessége észrevehetően megnövekedett, s hogy egyensúlyát fenntarthassa, területi terjeszkedésre kényszerült. Végeredményben ennek köszönhető a folyamvölgyek betelepülése Dél-Mezopotámiában: nyugat felől a “kései Teli Halaf-kultúra” terjeszkedése, kelet-északkelet felől pedig a Zagrosz északi részével kapcsolatokat mutató Haszuna- és Számarrakultúra benyomulása a Folyóközbe és a Perzsa-öböl partvidékére az i.e. V. évezred második felében.(7) Az első, nézetem szerint, sémi nyelvű népességedhez köthető, emez pedig talán a prae-sumerek népéhez.(8) A homogén nyelvi tömbök kialakulása, mint mondtam, több évezredes folyamat. A nyelvcsere ebben a korszakban aligha volt valami ritka jelenség. Elő-Ázsia népessége, amennyire a szórványos temető-feltárásokból, illetve a szakszerű modern felvételekből ismerjük, az antropológiai jelleg, a típusok aránya tekintetében évezredeken át — az i.e. III. évezredtől a közelmúltig — nem, vagy csak jelentéktelen mértékben változott. Ez azt jelenti, hogy a történelemből ismert etnikai folyamatokban(9) — ide értve mindjárt a sumerek rejtélyes “megjelenését” és “letűnését” is — nem a népmozgalmak, a történeti tudatban mindig mély nyomokat hagyó bevándorlások szerepe volt a döntő, hanem a nyelvcseréé. A nyelvcsere mindig egyfajta alkalmazkodás; legfontosabb motívuma a társadalmi kényelem. Egyszerűen szólva, a társadalmi érintkezés nyelvének átvételét jelenti. A korai történelemben, úgy látom, természetes dolog, hogy az egymástól meglehetősen elszigetelt közösségek érintkezésének eszköze, a lingua franca, az a nyelv lesz, amelyen a térség népességének legmozgékonyabb eleme, a sokfelé járatos állattartó kereskedők beszélnek. Ha A és Z, B és Z, valamint C és Z kapcsolatában egyaránt Z nyelve a használatos, erősen valószínű, hogy A, B és C előbb-utóbb egymás között is ezen a nyelven fog érintkezni. A továbbiakban a nyelvcsere folyamatának kibontakozását nyilván előnyösen befolyásolja, ha Z viszonylag nagy lélekszámú, ha — már csak ennek folytán is — meggyökeresedik A, B és C településein, s ha szerephez jut az állami-társadalmi integrációban. Ez utóbbi azonban, mint a későbbi soknyelvű birodalmak példája mutatja, önmagában még nem kényszerítő hatású. Elő-Ázsiában az a nyelv terjedt el nagyobb területen, s végül általánosan körülzárva, majd lassan magába olvasztva a sziget-nyelveket, amely nyelven a helyi kultúrák között az élelemtermelő gazdálkodás fejlődése során kibontakozó érintkezésben igen aktív népesség beszélt. A homogén nyelvi tömbök kialakulásának folyamatát Elő-Ázsiában mint a sémi nyelvek térhódítását, Kis-Ázsiában vagy Iránban pedig mint az indoeurópai nyelvek széles körű elterjedését írhatják le. A sumer nyelv már legelső emlékeiben is egy sor archaikus sémi jövevényszót mutat fel. Roppant fontos a nyelvi tények kronológiai helyzetének tisztázása. A sumerben meglévő sémi eredetű szavak két csoportra oszthatók. Az egyik csoportban a sumer forma vagy a sémi szótőnek felel meg (ird, “szolga”; máskáén, “alárendelt”; sam, “ár”; szilim, “béke” stb.) vagy -a végződést mutat (akala, “ennivaló”; damgara, “kereskedő”; gabara, “bojtár”; masgana, “település”; nagada, “pásztor”; sabra, “küldött”; tamhara, “harcos”; ugula, “felügyelő” stb.); a másik csoportban pedig őrzi a sémi egyes szám alanyeset -um végződését (lium, “fatábla”; magilum, “bárka”; puhrum, “gyűlés” stb.)(10) Korábban az a vélemény uralkodott, hogy a sumer nyelv az első csoport szavait valamikor az i.e. III. évezred derekán vette át, a második csoport szavait pedig legfeljebb az évezred utolsó harmadában. Az -um végződésű szavak egyértelműen későbbiek, mint az első csoportba tartozók. Az abszolút időrend azonban újabban módosulásra szorul. Az akkád nyelv korai formájának megállapítására irányuló kutatásokul) arra az eredményre vezettek, hogy az -um végződés, bár ebben a formában az akkád, illetve protoakkád nyelv külön fejlődésének eredménye, meglehetősen korai. Legújabban az Abú Szalábíh-i sumer irodalmi táblák kolofonjában szereplő akkád írnoknevek köznyelvi elemei egyértelműen bizonyítják, hogy az -um meglétével az i.e. III. évezred első felének vége felé már feltétlenül számolni kell.(12) Ily módon föl kell tennünk, hogy a szóban forgó első csoport szavai igen korai jövevények a sumerben: alkalmasint az i.e. IV. évezredre, de legkésőbb az i.e. IV —III. évezred fordulójára kell tennünk őket. (Csupán zárójelben említem meg, hogy az első csoportba tartozó szavak -a végződésének értelmezése vitatott. Többen a sumer -a
