Szittyakürt, 1976 (15. évfolyam, 3-12. szám)

1976-12-01 / 12. szám

1976. december hó

«ITTVAKÓkT

7. oldal-GONDOLATOK“

OLÁH GYÖRGY “ITT AZ ÜJ ŐSVALLÁS” C. CIKKÉVEL KAPCSOLATBAN _____________Megjelent a Hídfő 1976. januári számában_______________

Oláh György nemcsak nemes veretű tollával, haladó nemzeti gondolkodásával emelkedett fel több, mint 40 évvel ezelőtt a magyar újságírás élvonalába — hanem azért is, mert írásai alapjául nem az innen-onnan hallott, de a gondosan ellenőrzött tények szolgáltak. Ezért sajnálatos és lehangoló, hogy cikke nélkülözi a megalapozottságot akkor, amikor az általa “új ősvallás”-nak nevezett Magyar Vallást:

“sipoló-doboló Sámánizmusnak”

“béljós pogány varázslók rítusaival kacérkodás”-nak,

“Nyelvészeti hókusz-pókuszok alapján új isteneket fabrikáló” tanként igyekszik bemutatni olvasótáborának, nyilván azzal a céllal, hogy a még kiváncsi megismernivágyást is elrettentse.

Oláh György nem nevezi névvel a folyóiratot, melyből megállapításait leszűri — mert még erre is méltatlannak találta, de megjegyzéseiből kitűnik —, s ezt ő sem fogja soha vita tárgyává tenni, hogy az Ősi Gyökérről van szó.

Akik ismerik e folyóiratot — tudják, hogy ott ilyesmiről szó sincs!

Oláh György sorait nem az igazságkeresés és a hű tájékoztatás vezérelte, hanem az indulat, hogy keresztény szemléletben és magyarságmentésben új utakat keresőknek úgy istenigazában jól odapörköljön, őket mindenáron nevetség tárgyával tegye. Pedig ez az útkeresés már rég időszerű és érthető, hisz a kereszténység egyházai minden eresztékükben ropognak, hivőseregük naprólnapra ijesztően fogy ... a magyar nemzet pedig történelmének egyik legsúlyosabb, vagy éppen legválságosabb szakaszába lépett, amikor már a puszta lét kérdése forog kockán.

Ez az állapot pedig már önmagában kényszeríti a magyarok tízezreit, de holnap már százezreit és millióit, hogy az előidéző okokat és a járható, életmentő utakat kutató, aggódva fürkésző szemükkel lehatoljanak a mélyre, egészen a gyökerekig ... és hitelükben felülvizsgálják, újraértékeljék a tételeket, amelyekre őket egykor oktatták, s melyek helyességét — akár évtizedeken keresztül is — elfogadták és vallották.

E sorok senkit sem akarnak a Magyar Vallás hitével megnyerni, de Oláh György és mások félrevezető támadásai után szükségesnek mutatkozik ennek valódi mibenlétéről, légyegéről a tájékozatlanok számára is rövid, tömör összefoglalást adni, pár észrevételt tenni Oláh György egynéhány régi és sajnos ma is sokszor hangoztatott történelem-filozófiai megállapításával kapcsolatban.

A Magyar Vallás (avagy ahogy hívei mondják: a Jézus Hit) legfőbb pillére Jézus tanítása s ezzel máris helyet követelhet a keresztény vallásfelekezetek sorában még akkor is, ha hívei kerülik, sőt helytelenítik a keresztény szó rájuk vonatkozó használatát, mert az Jézus földi, testi megaláztatására és ellenségei földi, múló diadalára emlékeztet. Tanítja, hogy Jézus nem volt semita származású, mert e mellett csak az áll, hogy Ő is, anyja is Izrael földjén született, s úgy véli, hogy az Újtestamentum megfelelő helyei, és egyéb történeti adatok arra mutatnak, hogy Jézust származásiig egy turáni nép fiának tekintsék. Az ún. Ótestamentumnak szentkönyv-jellegét nem ismeri el, s tagadja, hogy azt, főképp pedig ennek gerincét alkotó “Mózes 5 Könyvét” “Istentől ihletett férfiak” írták volna, tekintettel arra, hogy ennek jelentős részei az eddig még csak töredékekben előkerült és megfejtett ékirásos sumir hagyatékban is fellelhetők — ez pedig legalább ezer évvel előzi meg Mózes korát. Hivatkozik arra is, hogy az Otestamentum lapjairól — a Jézus tanítása szerinti minden népeket befogadó Szeretet- Istennel szemben: egy bosszúálló, cselekményeiben érthetetlen és igazságtalan isten néz le reánk

— amint azt több ezer év előtt élt írástudók nacionalista-sovinizmusukban egy nép házi isteneként elképzelték. A Jézus Hit nem fogadja el az ún. eredendő bűnről szóló tanítást sem, mert ennek alapja a hitelében általa el nem ismert Ótestamentumban található meg egyedül.

E tételeket lehet elfogadni — lehet elutasítani — lehet és szabad felettük vitatkozni. Csak egyet nem lehet, primitív sámánizmusnak nevezni

— mint ezt Oláh György tette!

Kár volt Oláh Györgynek a Jézus Hittel kapcsolatban rögtön “halk elmebajt” . . . “elmebeli eltévelyedést” emlegetni. Veszedelmes dolog nem érvekkel, tényekkel, hanem becsmérlő jelzőkkel hadakozni, s ne legyen senki sem meglepve, vagy megbotránkozva, ha a “másik oldal hasonló,

— bár meg nem engedett — hangnemben válaszol.

* * *

Van Oláh György cikkében egypár olyan történelem-filozófiai következtetés, amelyet érdemes szemügyre venni.

Elfogadott és nem vitatható közhelyként ismétli: a magyar szó, dal, zene — tehát maga a magyar nép is — már rég kihalt volna a Dunamedencében, s mi is a gótók, gepidák, álánok, bessenyők, stb. eltűnt népek sorsára jutottunk volna, “ha a keresztény Árpádok nem terelnek be bennünket a latin betűkkel író . . . nyugati keresztény népcsalád kötelékébe”. — Minthogy Oláh György kifejezetten csak a latin betűkkel író népekről beszél — nyilván ezzel azt akarja mondani, hogy létünket a r.k. egyháznak és annak tanítását követő nyugati népeknek köszönhetjük. Sokat hangoztatott, tetszetős, de alaptalan, át nem gondolt állítás. Sem a kereszténység, mint nemzetek feletti és minden nemzet számára egyformán szóló tanítás, sem pedig ennek leghatalmasabb földi szervezete: a r.k. egyház, mint világszervezet nemzetközi jellegével nem volt s nem is lehetett nemzet-fenntartó tényező. Országonkénti szervezeteinek képviselői csak ott és annyiban jelentettek nemzet-fenntartó erőt, ahol és amikor személyükben a nemzeti gondolat áttörte a keresztény nemzetköziség kereteit. Higgadtan meg lehet állapítani, hogy a kereszténység vagy a r.k. egyház szempontjából elvileg teljesen közömbös, hogy egy ország lakósága milyen nyelven beszél, és melyik nemzet fia. És minden bántó él nélkül azt is elmondhatjuk, hogy a kereszténység keleti egyházai nemzeti alapon történt szervezésük folytán, nemkülönben a nemzeti nyelvnek sokkal szélesebb területen való használatával inkább voltak a nemzeti erők fellegvárai (pl. a román, szerb, stb. keleti egyházak).

Maradna még az a tanítás, mely szerint létünk kérdése annyiban kovácsolódott össze a r.k. hit felvételével, hogy a nyugati katolikus népek máskülönben nem tűrtek volna meg bennünket környezetükben. A történelem kifejezetten tagadó választ ad erre. Hisz II. Konrád már 1030-ban nagy hadjáratot vezet épp azon István Magyarországa ellen, akinek oroszlánrésze volt az ország teljes hatalmi erővel végrehajtott katolizálásában ... 20 évvel később II. Henrik támad nagy haddal . . . hogy csak az éppen akkor katolikus hitre tért nemzetünk történelmét figyeljük.

A magyar nemzetet fenntartó erő mindenkor és egyedül a magyar kard volt és a magyar nép biológiai ereje. Amikor ezek megtörtek, nyomban be is következett nagy történelmi szerencsétlenségeink. És a “latin betűkkel író keresztény népcsaládok” tagjai soha egyetlen alkalommal sem hagyták ki, hogy ránk ne törjenek és ott pusztítsanak, ahol csak érnek ... és nem volt — még az ő érdekükben megvívott próbatételünk sem, amikor ezek a népek akár a keresztény, vagy akár a katolikus szolidaritás jegyében komolyan kiállottak volna. Az ide vonatkozó történelmi példák felsorolása sokaságuk miatt nem fér bele jelen írás terjedelmébe.

Való igaz az, hogy eszményi javak irányában túlzott lelki fogékonyságunkat felhasználva egyházi oldalról olyan célok szolgálatát sugallták egyeduralmi közvéleményt formáló eszközök birtokában, amelyek nemzetünk erőit messze felülmúlták, s melyek szolgálata nem a mi egyedüli feladatunk lett volna. így született meg “a kereszténység védőpajzsa”, és “az európai keresztény kultúra védőbástyája” nevű tetszetős, de nemzeti létünk szempontjából kifejezetten súlyosan ártalmas és végveszélyeket maga után vonó jelszavak és célkitűzések.

Azok, akik a következmények láttán búsongó, de az elvégzett “szent kötelesség” büszkeségével a “védőpajzs” és “védőbástya” magyar szerepére hivatkoznak — ezek legfőképp a tatár és a törökvésszel kapcsolatos magyar magatartásra gondolnak. Muhira és Mohácsra. Tisztázzuk végre egy pontosan ki nem elemezett kérdést: Tulajdonképp kinek és minek a védelmében, kiért és miért kellett nekünk magyaroknak egy magasztosnak mondott ezredesi parancs következtében védőpajzsul szolgálnunk? — A kereszténységért önmagáért? . . . vagy a r.k. egyházért? . . . avagy a nyugati keresztény népekért . . . hogy ezzel békés fejlődését biztosítsuk?

A kereszténység és az egyház létét sem a tatár, sem a török soha kérdéssé nem tette, mert egyikkük sem rendelkezett olyan katonai és erkölcsi erővel, hogy a sűrűn lakott, várrendszerekkel átszőtt Európát leigázza és itt tartósan berendezkedve: a kereszténységet és az egyházat felszámolja ... s helyükbe az izlámot ültesse. Marad végre a nyugati keresztény népek kötelező védelmének kérdése.

Az a puszta tény, hogy a nyugati keresztény népek és államok — kereszténnyé válásuk óta is

— állandó és pusztító harcokban állottak egymással szemben történelmeik folyamán — ez már önmagában megsemmisíti minden erkölcsi alapját annak, hogy akár tőlünk magyaroktól, vagy más néptől el lehessen egyáltalában várni e népek védelmét bármely támadással szemben csak azért, mert ezúttal kivételesen a támadó “pogány” volt és nem keresztény! Különösen nevetséges dolog a Nyugat védelme kötelező vállalásának kérdését felvetni a török vésszel kapcsolatban, amikor köztudomású, hogy időnként éppen Európa egyes keresztény országai voltak azok (Velence, Franciaország stb.), amelyek török-szövetségben kívánták érdekeiket megvédeni!

Minket semmi sem kényszerített arra, hogy Mohács alatt kiálljunk, hisz a török elsődleges támadási célja nem Magyarország volt, hanem a németség és a Habsburgok nagy hatalma. Eredetileg csak szabad átvonulás engedélyezését kérte Horvátországon át, hogy Bécs ellen vonulhasson. De ezt megtagadva, követségüket lemészárolva az összevágást egyenesen kierőszakoltuk . . . épp abban az időben, amikor az ország belső erői a leggyengébbek voltak.

Mert mi csak botorul hittünk — mert velünk ravaszul elhitették, hogy magát a kereszténységet kell bármi áron megvédenünk — holott mi csak magukat kereszténynek mondott népeket kíméltünk meg attól, hogy saját maguk legyenek kénytelenek a vésszel szembeszállni.

Mert akár Mohács alatt, akár másutt a keresztény népekért, kultúráért kiállni? Igen! Lehet is, szabad is, de sosem egyedül — hanem csak a többi keresztény népekkel együtt, vállvetve, egy közös csatasorban, a közös érdekekért, közös kínokért ... a teljes összefogás és kölcsönösség jegyében!

De ez a feltétel sosem volt adva. Mert a keresztény vagy akárcsak a katolikus népek európai, vagy világ-szolidaritása: a történelemben ismeretlen fogalom.

E gondolatokat már sokan, sokféle fogalmazásban elmondották. Meg kellett mégis ismételni? Igen! Mert népünk erejét messze meghaladott és ezért gerincét-roppantó múltbeli feladatvállalásunk dicsőítése szakadatlanul folyik ma is — igyekezvén azt egyenesen Isten rendeltetéseként hirdetni.

De Trianon, Yalta, Második Trianon, Helsinki láttán már oszladozik a magyar milliókban az agymosás köde és ezeréves NEM-et kiált a mások szolgálatát célzó és magunkat veszejtő silány hivatástudatnak és követeli egy kizárólag magyarérdekű-világnézeti és történelmi szemlélet kialakítását, mert csak az öncélú magyarság-szolgálat az, amely a velünk ellenérdekű népek soha fel nem adott öncélúságát hosszú történelmi távlatokban kiegyenlíteni képes, s mert csak ez lehet egy következő magyar évezrednek szellemi alapja!

A zseniális Padányi Viktor írta le márványbaillő tömörséggel — “Minden népnek, — mintahogy minden élőnek Isten teremtett világában

— öncélja van és öncéljának kell lennie . . . Mások védelme, idegen kincsek őrzése: zsoldosmunka, de nem öncél és mi zsold helyett 1000 éven át csak gyűlöletet, pusztulást kaptunk.”

* * *

Nem lehet szó nélkül hagyni végül Oláh György azon kitételét sem, hogy: “az Árpádok papjainak latinnyelvű gesztái tették igazán tudatossá a közös őstörténet és közös leszármazás mithoszát Hunorig, Magorig és Attiláig.”

Ne tulajdonítsuk ezt a mentőszolgálatot így általánosítva az Árpádok r.k. papjainak, hanem mondjuk ki bátran, hogy ezen papok között voltak néhányan ... de csak néhányan, akik Szilveszter pápa parancsszerű-kívánságára István király által kiadott rendelet alapján megsemmisített egész rovásírásos kultúrnépből — magyar szívükre hallgatva — megmentettek pártöredéket. Mert a Honfoglaláskor bírt rovásírásos nemzeti szellemi hagyatékunk: őstörténetünk, költészetünk, hitvilágunk írásos emlékeinek elpusztításában nyilván istváni egyházszervezetünk szorgoskodott a legjobban!

Ezért és csak ez után lehetett őstörténetünket meghamisítani: sumír—szabír—pártos — szitytya —hun —avar népekkel való azonosságunkat, de még rokonságunkat is megtagadni, ezek tudatmaradványait (mint ezt Olág György is teszi) a mithoszok honába utalni — csak ezért lehetett eredetünket a jelentéktelen, primitív és történelmet sosem csinált mansi — vogul — osztyák népekhez kötni, honfoglaláskori vallásunkat a baljós