Szittyakürt, 1976 (15. évfolyam, 3-12. szám)
1976-12-01 / 12. szám
6. oldal «ITtVAKOfct 1976. december hó T jászló Gyulát mindannyian ismerjük és szeretjük. írásait mindenkor szívesen olvassuk. Az ő területe a régészet. Ez olyan terület, ahol tények vannak. Tények, ahol a lektor-cenzoroknak csak a szavakon van lehetőségük változtatni, azaz a közlés módján, de a régészet tényein nem. Mert a régészet eredményei önmaguk beszélnek. Ezt a cenzúrát láthatjuk ott is, amikor László Gyula a régészet eredményei alapján kettős honfoglalásról beszél, a saját szavai szerint mint feltételezésről csak. Itt, kint mindenki előtt világos, hogy igenis, egy magyarság-ellenes szemlélet van ma hatalmon otthon Magyarországon, amelyik nem engedi meg, hogy a magyarság múltjáról a feltárt bizonyítékok alapján is mint tényekről írjanak, beszéljenek. A feltárt tények alapján újra írják a magyarság történetét és történelmét. László Gyula azt írja, hogy az elődökre építő, hazai kutatást nem ismerjük, mert nem tartjuk érdemesnek a kézbevételre. Valóban ez a helyzet, hogy ezek az írások nem érdemlik meg, hogy az ember kézbevegye őket. De egyet ne feledjünk el, ez a vélemény éppen azért keletkezett, mert ezeket az írásokat igen is kézbe vesszük és elolvassuk. És éppen az elolvasás után alakult ki ez a vélemény. Legyen erre egy példa Fodor (Vajh mi volt a neve, mielőtt Fodor lett?) István Verecke híres útján... c. könyve. Már maga a cím is gúnyolódásnak hat. Kételkedést sugall . . . Az első oldalon azt írja a szerző, hogy a magyarság őstörténetének a megírásához nagyon kevés megbízható adat áll rendelkezésünkre. Továbbá “Ebben a könyvben sem . . . megfellebbezhetetlen megállapításokat talál az olvasó, hanem . . . óvatos felvetéseket. De a második oldalon-u^) 3Eiatényt közli> hogy az őstör' ténértiiik, az ősmagyarság beletartozik a korábbi ugor, finnugor, sőt uráli közösség történetébe. Ennek az állításnak az az alapja, hogy F. szerint “mintegy ezer finnugor eredetű tőszavunk van”, “ezekhez hozzáadjuk a magyar nyelvben kb. 10.000 önállóan keletkezett, valamint a bizonytalan eredetű szavainkat is, ezek együtt tőszavaink 65%-át alkotják”. “Tolnai Vilmos irodalmi és köznyelvi szövegekben azt tapasztalta, hogy e szóanyag 88.4%-át finnugor eredetű szavaink teszik ki.” “Ennél talán még fontosabb, hogy a magyar nyelv nyelvtani szerkezetének, eszközkészletének s részben mondatalkotási sajátságainak kizárólag a finnugor nyelvekben akadunk párhuzamára.” (15.0.) A fenti idézetben érdemes figyelni az író “óvatos feltevését", hogy is néz ki. Az ezer finnugornak nevezett szóhoz hozzáad mindent és ezen ezer szó alapján már az egész magyar nyelvkincs 88%-át finnugornak teszi meg, igaz Tolnai szavaival. A nyelvtannal kapcsolatban pedig akadémikus határozottsággal jelenti ki, hogy csak a finnugorban van párhuzam a magyar nyelvtannal. Más tudósok, köztük nem magyarok azon megállapításáról, hogy a sumer nyelvtan sokban egyezik a magyarral, arról vagy nem tud, vagy — ami valószínűbb — nem akar tudni az író. A 24. oldalon “A mondanivaló váza itt a régészet adataira épül”, 26. oldal “A honfoglalás-kori magyar régészeti emlékanyag sem vethető egybe rokon népeink hagyatékával”, azaz a finnugorokéval. T.i. “Ha honfoglalóink viseletének és művészetük kialakulásának gyökereit akarjuk felderíteni, akkor a steppe és ligetes steppe régészeti emlékeit kell vallatóra fognunk”. Tehát az író látja az utat. Az ember azt várná, hogy most elindul ezen az utón, mint magyar és a tudomány őszinte, becsületes és igaz szolgája. Ám a következő mondat olyan nyakatekert bukfenc, hogy a kapcsolatot talán maga az író sem tudja megmagyarázni. FINNUGOROSOK! LÁSSUK A BIZONYÍTÓ ANYAGOT! T.i. ezt írja: “így viszont szinte kizárólag csak a honfoglalás előtti időszakra vonatkozólag szűrhetünk le értékes tanulságokat.”, azért, mert a steppei divatot élelmes kereskedők “óriási területen terjesztették el”. Tehát a honfoglalók művészete az vásárolt művészet. Ugyanitt később az író maga is bevallja célját: “Ezen az utón nem juthatunk el az ugor vagy finnugor korig”. Tehát az író célja nem egy pártatlan, elfogulatlan igazság keresése a magyarság történetében, hanem a finnugor származás tanának bizonyítása. A 23. oldalon “Az ősmagyarság kialakulását, legkorábbi történetének ma még csak sejthető fő irányvonalát a finnugorság általános törvényszerűségeibe ágyazva igyekszünk majd jellemezni." Mindenki tudja, az igazság egy és oszthatatlan. Ha az igazságot valaki többarcúnak nevezi, vagy akarja láttatni, akkor az már a hazugság útját járja. Hogy az író nem az igazság útját járja az biztos. Egy másik példa (77.0.): “egyes fémnevek a különböző finnugor nyelvekben gyakran más-más fémet jelölnek. így például az arany a vogulban és osztjákban rezet jelent, s ugyancsak a réz megnevezésére szolgál a finn vaski szó, amely pedig a magyar vas megfelelője.” Pár sorral lejjebb, mint aki elfelejtette, mit is írt, a következők olvashatók “mégis közös szavakkal illeti őket az egész finnugor nyelvcsalád”. Ha valaki az egész könyv ellentmondásain, nyakatekert mondatain alaposan végig akarna menni, egy egész könyvet lehet róla írni, mint tette Sebestyén László a “Kézai Simon védelmében" c. könyvében a Szűcs Jenő tanulmányával, melyet egy nemzetközi történész kongresszuson akartak előadni, melyben Szűcs Kézait “félművelt fantasztának” nevezi. Sebestyén László könyvében — bár csak a honfoglalás körüli kort tárgyalja — olyan tömegét hozza az adatoknak, amelyek e kornál sokkal messzebbre mutatnak, amely eleve ellent mond Fodor szerinti “kevés megbízható” adatnak. Teljesen egyetértek Sebestyénnel, ki azt írja: “Irgalmatlan meglepetés lehet még itt egyszer, ha a korban messzebbi, például perzsa, parthus, méd, szumir, akkád egybevetéseket is tudománnyá kényszerül avatni a magyar tudósvilág”. Ehhez én még hozzátenném az örményt, kínait, indiait, tibetit is. De egyszer talán még az etruszkok és pannonok is szóba kényszerülnek. És itt álljunk meg szintén egy pillanatra, mert a pannon kérdés is hozzátartozik az uralmon lévők ellenséges beállítottságának bizonyításához. Pl. a Magyarság c. hetilap 1976/38-i száma 43. old., közölnek egy cikket a Tác határában elterülő Gorsiumról, ahol ásatások folynak. A városnak 30.000 lakosa volt és a cikk szerint kilenc út találkozásánál épült fel. A rómaiak is a pannóniai “kelták” által használt utakat építették ki újra. Bár az utakat a “kelták” is használták, a város keletkezését a cikk mégis “időszámításunk előtt 46-49-ben 500 fős katonai tábor körül” keletkezteti. Ami még fontos, bár Pannóniáról ír a cikk, a lakásokat nem pannonoknak, hanem minden esteben “keltáknak” nevezi az író — Mekis János. Az ásatások vezetője, dr. Fitz Jenő egy évet Olaszországban töltött pompeji és ositia ásatásainak tanulmányozásával. Kérdésünk az, miért beszél a cikk “keltákról”, mikor tudomásunk szerint az egész világ úgy tudja, hogy pannonok lakták? A rómaiak is pannonoknak nevezték őket. Fajilag bizonyított talán, hogy a pannonok a kelta népcsoportba tartoztak? A másik, a római haderő i.e. (Kr.e. 35-től, i.u.) Kr.u. 9-ig, azaz 44 évig tartó harcban tudta csak legyőzni a pannonokat és római gyarmattá tenni. A cikk e harcok, a hódítás előtti időre teszi mégis egy római katonai tábor létét szinte Pannónia szívében. Lehetséges ez? Nem. Vagy ha igen, annak valami magyarázata kell, hogy legyen. Mi ez? Előttünk világos miért “kelta” a pannon nép. Azért, mert talán az első magyar nyelvemlékek, már Kr.e.-ről, a rómaiak révén a pannon nép nyelvével kapcsolatban maradtak fenn. Nem csak a “marha” szó, hanem sokkal több. Ennek tényénél pedig úgy omlik össze a magyar hivatalos őstörténet “tudomány”, ahogy egy habból épített várat elfúj a szél. A “habsburg-vonal”. Fodor is írja könyve 30. oldalán “A finnugor népekkel való közös származásunk . . . alig száz esztendeje aratott győzelmet”, azaz, pontosan a szabadságharc leverésének volt az eredménye. Eredményként pedig egy olyan magyar-ellenes tettsorozat következett a császári hatalom részéről, amilyeneknek párját — terrorját tekintve — csak a kommunista hatalom produkált, pl. 56-ban. A finnugor “győzelem” is a császári beavatkozás eredménye volt. El kell jönnie, amikor valaki ezt a “győzelmet” bonckés alá veszi és elemzi. Születése pillanatától kezdve a finnugorosok magyarok voltak-e, lojálisak voltak-e a magyarsághoz, tárgyilagosan kezelték-e a kérdést, a tudományt szolgálták-e úgy, annyi magyarságtudattal, mint a többi nemzetek fiai tették és teszik, így az angolok, oroszok, németek, olaszok, görögök, oláhok, zsidók? Vagy a császári udvar és mások magyar-ellenességét igyekeztek kiszolgálni, akik az akadémiánk vezető posztjaiba ültette őket. Mert ha ez történt, akkor ma ebből a szempontból felül kell ■vizsgálni ezt az egész “győztes tudományt". Talán mi magunk már meg se tudjuk állapítani ki a magyar közöttünk? És azt sem, hogy ezek a “tudósok” magyar ügyet szolgálnak-e? Magyar a magyarral veszekszik, vitatkozik-e? Erre a kérdésre legyen egy idegen a tanú. Prof. Shokótu Faisi történész írja: “Igaz magyar történetírás sem a Habsburg, sem a Horthy korszak alatt nem létezett.” “A valóságos faji mythosok alapján dolgozó történész ebben a gárdában nem létezik.” “Miután a magyar nemzet, faj és nép — vagy nevezzék ahogy akarják — történelmi kutatás szempontjából csak olyan elbírálás alá kell essen, mint a többi nemzet, faj és nép.” “Innen messziről jobban látszik az igyekezet is, meg a hamisság is. Valóban a magyar fajta igen elkeveredett már. A ‘magyar’ történelemírás tudósai is ilyen kevert vérnek. Van német-magyar, szláv-magyar, román-magyar, izraelita-magyar keveredésű történelem tudós is. Érdekes kívülről megállapítani azt, hogy ezek egyike sem az igaz magyar történelmet kutatja, hanem a németek, szlávok, románok és izraeliták javára akarja a magyar történelem igazságait elferdíteni." “Miért van, hogy a világ egyetlen nemzete a magyar, amelynek származását, történelmét minden más népség elhomályosítani igyekszik? Kik állnak emögött a homályosítás mögött?” Én nem hiszem azt, hogy azoknak a könyveknek, amelyek nem finnugor-szellemben íródnak és foglalkoznak a magyarságot érintő kérdésekkel, csak azért van sikerük, mert jószándékú, magyarságukat szerető emberek “Szeretnék múltunkat minél dicsőbbnek látni. Az odakintiek egyúttal igazolást is keresnek maguknak, hogy miért is hagyták el hazájukat.” A népek, tömegek emlékeznek. Félelmetes az emlékezőtehetségük. A magyar nép is emlékezik. Emlékezik a “népmesék”, a népdalok, a népitáncok, a népművészeten keresztül. Mindezekben olyan gazdag a magyar nép, hogy a világ bármely népével felveszi a versenyt. Ezeknek pedig mindnek oka van. Mindezeket valami ok kiváltotta. Mindnek valami magyarázata van. Mindez azt bizonyítja, hogy a néppel sok mindennek kellett történnie, sok mindent meg kellett érnie, azon az úton, amit kultúrának nevezünk, régen kell járnia. Pl. a népművészetünk tele van szimbolikával, jelképekkel. Ezeket a jelképeket a “tudósok” nem értik, nem tudják mit jelent. A nép sok fia még érti, tudja és felismeri. A “tudós” tehát mikor azt mondja, hogy ezek “átvételek” a nép ezt nem fogadja el, és erre a feltevésre épített “tudományos feltevést” sem. Az ilyen írást “nem tartja érdemesnek arra sem, hogy a kezébe vegye”. A gyermek ezer szállal kötődik a szüleihez. Elválhat tőlük, de mindig megismeri őket. A népek is ezer szállal kötődtek őseikhez. Mindazon, amin keresztül mentek, mindaz, amit megértek, az utódok örökölték. Ezért érzik, tudják, mikor, ki mond igazat, mert ez vagy egyezik azzal, amit ők tudnak tudat alatt sokszor, a népmesék, hímzések, táncok jelképeivel, vagy ettől idegen. Ha egy mű “szinkronban” van az emberek érzéseivel, azt fejezi ki amit ők éreznek, tudat alatt tudnak, akkor annak az írásnak sikere van, bármiről szóljon is. Ha nem így van, akkor az az írás megbukik. Mert az emberek sok mindent tudnak, csak amit tudnak nem tudják kifejezni, mert talán szántó-vetők, kovácsok, pásztorok és nem egyetemi szinten képzett írástudók. De érzik, tudják az igazságot. Én is helyeslem László Gyula indítványát, “magam részéről a vitát szabaddá tenném” és “a szemben álló felet komolyan vegyük”. Mind a két tábor kapjon egyenlő esélyt szóban, könyvben, előadásban. Tessék cáfolni! A finnugorosokon a sor, cáfoljanak és magyarázzanak. Az emigráció és a nem-magyar tudósvilág bőven szolgáltat anyagot hozzá. Cáfolják meg és bizonyítsák be pl., hogy Krámer professzor által megfejtett szó, hogy “ablaku”, amely a sumereknél a házon levő nyílás neve volt, azt másképp kell olvasni, vagy hogy ez a szó — és a többi ezer — a szlávból kerül a sumerbe és magyarba. Vagy fordítsák meg a feltevést, a szlávok és a finnugor népek — és a többiek is sok esetben — tőlünk és a sumerektől kapták a szót. Miért lenne ez kizárt dolog? Miért lehetetlen, hogy az út mindig csak másoktól vezet felénk, de tőlünk soha másokhoz. Avagy cáfolják meg azt a legújabb feltevést, amely — kínai, örmény, indiai és több keleti iratok alapján — azt állítja, hogy a sumer és a magyar is csak a turáni népeknek egy-egy ága volt. A sumerek bevándoroltak sumerbe és aztán később — a semita uralom elől — nagyrészük ismét elvándorolt. Bizonyítság be, hogy Budhát nem Buda-nak kell ejteni és a családi nevük nem Bódi volt. És, hogy ma már nem élnek Bódi nevű emberek Magyarországon. Győzzék meg a tibetieket, buda-istákat, hogy a filozófiájuk — ők állítják — nem öt ágú és nem hun örökség. De minek soroljam. Vannak hivatottabbak, akik sokkal többet tudnak. Ezek sok adatot ismertettek. Kérdések, állítások vannak. Hát lássuk a bizonyítékokat —, mert csak ezeknek hiszünk, nem fröcsögő szavaknak — mert most már valóban az otthoni “finnugorosokon” a sor. Csak még egy kérdés: mikor, hol és milyen írott nyoma, bizonyítéka van annak, hogy valaha, valamikor élt egy nép, amelyik finnugor volt és a finnugor alapnyelvet beszélte. Van erre valahol írásos bizonyíték? Vagyhát akkor miről beszélnek? F._p