Szittyakürt, 1976 (15. évfolyam, 3-12. szám)

1976-03-01 / 3. szám

1976. március hó

«ITTVAKÖKT

5. oldal

A MAGYAR ÉS VELÜK ROKON NÉPEK

AZ EGYHÁZTÖRTÉNELEM SZÍNTERÉN

I. RÉSZ

Vezérfonalul Bangha-Ijjas: "A keresztény egyház története” c. munkát tekintjük. Az ebből idézett szakaszokat csupán a kötet- és oldalszám jelzi zárójelben.

Az isteni kinyilatkoztatás teljességének, Krisztus tanításának emberi megfogalmazása és megértése sok nehézséggel kellett, hogy megküzdjön a történelem folyamán. És küzd ma is és a jövőben is az idők végéig.

Mikor Konstantin császár a maga Roma Novaját felszenteltette (330), az uj székesfőváros fórumára a Napisten szekere gördült be, rajta a győzelem istennnője, Niké. De Niké keresztet tartott a kezében és a szekér mellett a Kyrie eleisont énekelték (II. 13). Az ősi Nap-tisztelők épp úgy hitük győzelmének tekinthették a diadalmenetet, mint a keresztényüldözés korszakának életbenmaradt megkínzottjai. Krisztus, az Isten Fiát, joggal lehetett a “legyőzhetetlen Nap” jelzővel illetni. De éppen ezért a hivők leikéből a kétértelműségnek fokozatosan el kellett tűnniük, a krisztusi tanításoknak, a dogmáknak a hithirdetésben világos megfogalmazásban kellett állniok, és — ami mindezek gyökere —: meg kellett értenie magának az Egyházat alkotó embereknek a hitet, amit vallott. A Krisztus Lelke által vezérelt Egyház a krisztusi tanítás őrzője és tévedhetetlen tanítója, emberi oldalának minden gyarlósága mellett ezt a tanítást a mindenkori tudomány- és társadalomfejlődés szintjén mim dig tökéletesebben igyekszik megfogalmazni.

A dogmatörténet ezért nemcsak egyháztörténet, hanem az emberi értelem és társadalom fejlődésének a története is. A bölcselettudomány nem fejlődhetett volna ki Európában, ha a hívő kereszténynek nem kellett volna vívódnia és megküzdenie a belső és a külső sötétség erőivel, melyek a lelkében szüntelen élő Krisztusélmény világos megfogalmazása ellen akadályokat gördítettek. Az emberiség az Egyesült Nemzetek Szervezetében nem tudta volna megfogalmazni az alapvető emberi jogok okmányát, a világ békéjének biztosítékát, ha legjobbjaiban kialudt volna a testvéri szeretet önfeláldozó tüzének örök lángja.

Igaz az a megállapítás, hogy akkor válik sajátommá egy igazság, ha azt meg tudom fogalmazni (Keresztúry). Az emberi elmének nagy tévelygésein, elképzelésein és kalandjain keresztül kikristályosodtak a krisztusi tanítás pontos részletei, megszabadultak az érzelmek, szenvedélyek túlzásainak, hatalmi törekvéseknek, rosszakaratnak, gyűlöletnek elhomályositó ködétől. A dogmafejlődés megmutatja, miként fejlődött az emberi kifejezőképesség mindaddig, amíg a változatlan örök isteni igazságokat lényegüket illetően megértette és világosan emberi szavakba tudta öltöztetni.

Érthető, hogy a Római Birodalom keleti felének városai nagyobb múltra, élőbb hagyományokra épülve élénkebb és önállóbb életet éltek, mint a nyugati és északi részek friss alapítású, de kulturális múltra többnyire vissza nem tekintő központjai (II. 14). A sok forrásból táplálkozó eleven szellemi élet az igehirdetésben kapott nagy keresztény hitigazságokat minden oldalról meg akarta vizsgálni, meglévő képeinek, fogalmainak hálózatába fogva magáévá akarta tenni.

Az ősi keleti hitvilág továbbélő hagyományaiban gazdag afrikai Alexandriában Árius, az egyszerű pap, az egy Isten hitében szilárdan állva, a maga elképzelésének rabja lett. Az egy Isten, az Atya, — gondolta, — nem oszthatja meg természetét, hiszen egyszerű és oszthatatlan, a Fiú tehát csak az Ö teremtménye lehet. A többi teremtmény előtt lett és Isten Ő általa teremtett minden egyebet. Jézus Krisztus, akiben tehát a Fiúisten megjelent a földön, valójában nem egyenlő az Atyával, csak annak legkiválóbb teremtménye. 318-ban lépett a nyilvánosság elé tanításával, amikor már túl volt a hatvanon. Természetesnek tűnő okoskodása tetszetős volt, elkerülte a fáradságosnak Ígérkező elmélyedést a szentirásban és a pogányok könnyű megnyerésének reményével kecsegtetett. Püspöke azonban, Sándor alexandriai pátriárka, a 320 körüli alexandriai zsinaton Árius tanítását Krisztus tanításával szembenállónak jelentette ki, röviden: kiközösítette az Egyházból. Az emberi szenvedélyek felizgatásával ezután a sátán több nemzedékre kiható vihart kevert fel az Egyházban.

Árius legelszántabb követője a nikodémiai Eusebius, Konstantin császár rokona lett. A császár hívására 325-ben Niceában összeült az első egyetemes zsinat. Világos megfogalmazásban mutatta be a keresztény hitnek az evangéliumban megalapozott idevágó tanítását: a Fiú egylényegű az Atyával, "Isten az Istenből, Világosság a Világosságból, igaz Isten az igaz Istenből.” Sándor püspöknek a diákonus-titkára, 328-tól az alexandriai patriarchátusban utóda, Szt. Atanáz volt a zsinat legszabatosabban fogalmazó vezér-alakja: "Mi megmutattuk, hogy az, amit hiszünk, már a régi atyáknál nemzedékről-nemzedékre szállott.De vájjon, ti újzsidók és Kaifás-fiak, milyen atyákra tudtok hivatkozni?” — A zsinat kimondta, hogy az Ige egylényegű az Atyával (homousios, constubstantialis), elvetette a nikodémiai Eusebius mesterkedését, aki az i betű beiktatását javasolta (homoi-usios), mert ezzel a szó értelme hasonló-lényegűvé lett volna hamisítva.

A történetíró Eusebius, a ceasareai püspök, bizonytalan magatartást tanúsított és csak a császár kívánságára írta alá a hitvallást. Hasonló jelleműnek bizonyult a 335-ben tartott és Atanázzal szembeforduló tirusi zsinaton jelenlevő két pannóniai püspök: Ursacius singidunumi (belgrádi) és Valens mursai (eszéki) püspök is több mással együtt. A császár később hatalomra-vágyó és pénzéhes hivatalnokok, nagykereskedők, bankárok és papok hatása alatt Atanáz ellen hangolódott. Hiába száműzte azonban a hűséges püspököket (köztük Lucifer caglari püspököt az akkori világ másik végére, az Eufratesz mellé), magát Liberius pápát is Trákiába, nem tudta letörni a szívekben az igaz katolikus hitet.

Bebizonyosodott, hogy az üldözések idején vértanuságot vállaló egyház épp úgy nem hajolt meg a pogány erőszak előtt, mint a tévtanok hálójába került keresztény császár hízelkedései és megfélemlítései előtt sem. Az utódok ugyanezt tapasztalták meg. Valens császár sietve vonta viszsza eltévesztett intézkedéseit, amikor a hunoktól hajszolt gótok váratlanul, mint a vihar, felbukkantak északon és elárasztották Pannóniát, Moesiát és Illyricumot (II. 74). Az Egyház pedig az üldözések elmúltával krisztusi irgalommal fogadta vissza azokat, akik akár megtévesztések, akár megfélemlítések hatása alatt egy időre elpártoltak tőle.

Minket különösöbben most a kereszténységnek keleten való terjedése érdekel több szempontból is. Saul éppen a damaszkuszi hitközségben jelentkező keresztények üldözése céljából vállalt útján lett keresztény. Az első Pünkösdkor, tudjuk, hogy az apostolok "beszélni kezdtek különféle nyelveken” Krisztus életéről, haláláról, feltámadásáról és a megígért Lélek eljöveteléről. A nép csodálkozott: "Hogyan hallottuk mi mindegyikünk saját nyelvünket, melyben születtünk? Mi pártusok, médek, elamiták, Mezopotámiának, Judeának, Kappadóciának, Pontusnak, Ásiának, Frigiának, Pamfiliának, Egyiptomnak és a Cirene körüli Libia részeinek lakói, a Rómából való jövevények, zsidók is, prozeliták is, krétaiak és arabok: halljuk, hogy a mi nyelvünkön hirdetik az Istennek nagy tetteit (Csel. 2, 6-11).

Jeruzsálemben azonban az évi zarándoklatok során már előbb is, még Jézus földi életében is megfordultak "zsidók, istenfélő férfiak minden nemzetből, mely az ég alatt van” (Csel. 2, 5). Sokan halották Jézus tanítását, látták csodatetteit és ezeket az élményeiket magukkal vitték, már az úton elbeszélték, hazaérve pedig mindennapi életük során beszéltek róla rokonaiknak, ismerőseiknek, a betérő utasoknak és vándoroknak. Az apostolok maguk is Jézus parancsára szétszéledtek a világ minden tája felé, hogy hirdessék a rájuk bízott tanítást.

Szent András apostol "az európai Szkítiába ment, amely tartomány neki jutott osztályrészül a krisztusi hit elültetésére” (Brev.). Az Alduna vidékén tanított először (Schütz: Szentek élete

IV. 278), majd Epirusba és Tráciába ment, végül Achájába, ahol Patrasban érte a vértanú-halál. Szent Simon apostolról a hagyomány azt tartja, hogy működésének javarésze a nagy perzsa birodalomra esett. Eszerint ott is szenvedett vértanuságot Suanir városában. A ma már ismeretlen város helyét a Kaukázustól délre keresik, részint Koldusban, részint pedig Iberia tartományban (I. m. III. 122).

Szent Judás apostol Szíriában és Mezopotámiában tanított, főleg Edessában és Perzsiában, "vértanúságát is Perzsiára teszik” (I. m. IV. 122).

Szent Tamás apostolról a mai Martirológium ezt írja: "Kalaminában (India) volt Szent Tamás apostol vértanusága. Hirdette az evangéliumot a pártusoknál, azután Indiába ment. Mikor itt már sok népet térítetett a kereszténységre, az egyik király lándzsával agyonszúratta. Földi maradványai először Edesszába jutottak, innen később Ortonába (Itália) vitték” (I. m. IV. 368).

Szent Fiilöp Szkítiában nagy eredménnyel téritett, majd Frigiának Hieropolis városába ment, hol keresztre feszítették s agyonkövezték (Brev).

Mindezek a tények és a Jeruzsálemből kelet felé szétágazó utak is megkönnyítették a kereszténységnek Kisázsiában, Szíriában, a Kaukázusvidékén, a Folyamközben, Perzsia különböző népei között történt korai és gyors elterjedését. A Perzsiában elindult térítés a 4. században már gyönyörű eredményeket hozott. Számos egyházközség keletkezett, amelyeknek a főpásztora a seleuciai Ktesiphonban székelő metropolita volt. A perzsa papság a hírneves nisibisi, később az edessai főiskolában sajátította el az egyházi tudományokat” (II. 83). A 4. század derekán azonban páratlan és kegyetlen keresztényüldözés tört ki. A perzsiai keresztények rendkívüli hősiességgel és hűségesen viselték el négy évtizeden keresztül a gyötrelmeket. Szozomenos szerint ez alkalommal több mint 16,000-en szenvedtek vértanú-halált.

Az összetett, tudományközi módszer alapján, ha most elővesszük az ókori kelet térképét és csak a helységekre figyelünk, nem pedig arra, hogy miként változott fölöttük a politikai hatalom, vagy az uralmat megragadó nép, elkészíthetjük ennek a tájéknak településfejlődési vagy helytörténeti térképét. így jobban figyelemmel kísérhetjük az uralom-változások, háborúk, művelődési, vallási áramlatok, üldözések közepette is a nagyjából folytonosan továbbélő lakosság megújuló és megújító szerepét, jobban észrevehetjük az új és új arculaton jelentkező ősi művelődési hagyományok továbbélő vonásait.

A 3. században Ktesiphon a Tigris partján virágzó keresztény püspöki székhely. Alig 100 kmre fekszik tőle nyugati irányban Seleukeia, mely egy fél évezred előtt a Szeleukidák fővárosa volt. Ettől nem sokkal délebbre, már az Eufrátesz partján, ott állnak az ősi Babilon városának falai. Hatalmasan gazdag anyagi és szellemi élet örökségét leheli a tájék.

Hogy ez mennyire hatékony valóság volt még ebben az időben, azt éppen a tévtanítások terjedésének lelassulása mutatja. Mig Bizánc hatósugarában és a nyugati világban az arianizmus futótűzként terjedt szét, mikor 313-ban megszűnt a háromévszázados keresztényüldözés kora, addig a Folyamközben nagyjából a régi Sumér világ területén emelkedett sok újabb városban a korán elterjedt kereszténység külső és belső viharok nélkül erősödött és virágzott. A sumér hitvilágnak a kinyilatkoztatással egyező sok tanítása, és ebben az esetben az isteni háromság (En-ana, En-ki, En-lil) ismerete jótékonyan tudta fékezni az egyéni okoskodások tévedéseit.

Még világosabban kitűnik az ősi józan hagyományok ereje abból, hogy csak az 5. század közepén üti fel fejét Perzsiában a tévtanítás, akkor pedig már a nesztoriánizmus formájában. Ezt is azonban a Római Birodalomból menekülők hozták magukkal. "A perzsa császárság politikai okokból befogadta és támogatta őket, hogy ezáltal is fenntartsa a Római Birodalom vallási megoszlásának tűzfészkét. Ilyképpen Perzsia lassanként a nesztoriánizmus főbástyája lett. Mivel a nesztoriánizmus a keleti császárságot politikailag is ellenségesnek érezte magával szemben, később Rómától teljesen elszakadva, független nemzeti egyházzá alakult át, sőt a katolikusok töredékei is közébük olvadtak” (II. 83-84).

Az a tény, hogy a perzsa nesztoriánus-kereszténység a Távol-Keletig is eljutott, felfed számunkra olyan művelődéstörténeti útvonalakat, melyek a korábbi évezredekben is ismeretesek és használatosak voltak. Ezt mindenesetre jó figyelembe venni pl. az ékírás, rovásírás, szabír fémtechnika, lurisztáni bronzok, szkíta ezüst- és arany-művesség, stb. elterjedésének még nem minden részletben tisztázott kérdésének a vizsgálatakor. A nesztoriánizmus eljutott egészen Indiáig, a fehér hunokhoz, a tatár táborokba (v. ö.: Tardy 1974), sőt Kínába is. "Nyomaikkal és eredményeikkel több mint ezer év múlva is találkoztak az Egyház misszionáriusai” (II. 84).

Szíria déli vidékei Nisibis városával együtt 363-ban Julianus (apostata) császár feletti győzelem után a perzsák kezébe került. A lakosság nagy része, a legnevezetesebb szír egyházatyával együtt római területre menkült. Szent Efrém ekkor Edesszában telepedett le és ő tekinthető a nagy hírnévre tett szert itteni katechetikai iskola megalapítójának. Később a főiskolává fejlődött tudományos központ a nesztoriánizmus terjesz-