Szittyakürt, 1976 (15. évfolyam, 3-12. szám)
1976-03-01 / 3. szám
1976. március hó «itmkofct 3. oldal A NAGYSÁGOS FEJEDELEM SZÜLETÉSÉNEK 300. ÉVFORDULÓJA II. Rákóczi Ferenc születésének 300. évfordulóját ünnepeljük 1976 március 27-én. A Nagyságos Fejedelem emléke háromszázesztendős múltból is kristálytisztán ragyog felénk, mint a magyar fajvédelem, elvhüség, férfias bátorság és akaraterő szinte utánozhatalan példaképe. Tragikuma dicső tragikum, mert belőle minden nemzedék termékenyítő ihletet meríthet — fajvédelmet, elvhűséget, bátorságot és kitartást jelent — a nemzetet demoralizáló és elsorvasztó megalkuvással szemben. Emlékét csak Szegfű Gyula habsburgi méreggel fertőzött tolla merte meggyalázni. Nem csoda. Az ilyen irányú nemzetgyalázó munkák versenyében — a judeo-bolsevista országhódítok mellett — a Habsburgokra vonatkozó rész viszi a pálmát. Soha sehol sem hamisították meg ilyen alávalóan a a katolikus egyház támogatásával a nemzet érdekeit, sőt életét szolgáló eseményeket, a bűnt erénnyé, az erényt bűnné formálva. II. Rákóczi 'Ferenc történelmi nagyságát, szabadságharcának jelentőségét röviden ezzel méltatjuk: ha nincs spanyol örökösödési háború és nincs Rákóczi, aki ezt a történelmi alkalmat kihasználja, a Dunavölgyében ma nem beszélnének magyarul. A Nagyságos Fejedelem, mint korának leggazdagabb főura nem volt kényszerítve arra, hogy fegyvert fogjon az üldözött és elnyomott magyar népért. II. Rákóczi Ferenc azonban I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona fiaként 1676 március 27- én magyarnak született, egy olyan országban, amelynek középső részén a török volt az úr, nyugati és északi része pedig a "a magyar királlyá” koronázott német-római császár fennhatósága alatt állt. A század elején még virágzó keleti rész, Erdély, meggyengülve tengette félig önálló állami létét az Ottómén Birodalom árnyékában. A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC ELŐZMÉNYEI A török kiűzésével, a másfél évszázados hódoltság megszüntetésével nemzeti fejlődésünk egyik akadálya elhárult. A török kiűzéséért azonban — ahogyan azt Zrínyi jó előre megjósolta — óriási árat kellett a nemzetnek fizetni. Még teljesebbé vált a katolikus egyháztól támogatott Habsburg rémuralom. A Habsburgok magyarországi hatalmának megnövekedése "természetes” következménye volt a törökök felett aratott győzelemnek, mivel a "felszabadító háborút” a bécsi udvar szervezte és vezette. Budavár visszavétele 1686 szeptember 2-án történik meg. Nem Habsburgérdem, csak Habsburg érdek. XI. Ince pápa nyeri meg rá a hatalmakat. A vár ostromát a nyugati kútfők tisztán az egyesült európai hadak dicsőségére szokták elkönyvelni. A történelmi igazság ezzel szemben az, hogy az ostromló seregben minden más nemzetnek ott találjuk egy-egy csapatát. Az egész had 90.000 emberből állott, ebből 22.000 magyar és 15.000 horvát volt. Ez együtt magyar részről 37.000 ember, ami a felszabadító seregnek 41 százalékát alkotta. Az idegen európai csapatok száma is meghaladta a tízezret, úgyhogy a császár hada még felét sem alkotta az ostromlóknak. A történelmi igazsághoz tartozik az is, hogy Buda ostromakor százezernyi török sietett a védők segítségére, ezek ellen a felkelő nemességet és a hozzájuk csatlakozott lovas kurucokat indították harcba, akik két hónapig harcoltak a törökökkel, az ostromlók közé is csak az utolsó napokban állnak be és az első zászlót Petneházy kuruc hadnagy tűzi a vár ormára. Az ő érdemük, hogy a török hadsereg nem űzhette el újra az ostromlókat Buda alól — de osztrák szokás az érdem elhallgatása. A rendek már Buda visszafoglalását követő évben politikai engedményekre kényszerültek. Lipót elha-II. Rákóczi Ferenc tározza az ősi király választói jog elrablását. 1687 november 7-én Dolny István esztergomi kánonok az egész katolikus papi rend nevében indítványozza, hogy a Habsburgházi örökösödési rend elfogadtassák. Draskovich Miklós országbíró ragaszkodik legerősebben az ősi királyválasztói joghoz, Lipót azonban reárivall: "Te vagy tehát, aki a fiamat nem akarod elismerni örökös királynak” — majd megdördülnek a pozsonyi vár ágyúi és a főrendek engedelmeskednek, az Aranybulla 31. pontjának eltörlésével a nemesség lemondott a felkelés, a fegyverrel való ellentmondás és a szabad királyválasztás jogáról. Draskovich Miklós országbíró még azon éjjen meghal, megmérgezték — az udvari orvos azonban szélütést hirdetett. Az évtizedeken át hadszíntérül szolgáló ország egyébként is sokat szenvedett. A császári hadsereget a magyarországi jobbágyok házaiba szállásolták, a vezérek és közkatonák pedig egyaránt szabad zsákmánynak tekintették az országot. "Oda jutott a magyarság a német katonaság elnyomása alatt, ahová Tacitus szerint a frízek — írta az egyik császári hadbíró jelentésében —, előbb ökreiket, aztán földjeiket, s végül feleségüket és gyermekeik testét kénytelenek eladni barbár rabszolgaságba, — hogy magukat a német rabságból kiválthassák." A katolikus egyház a megszálló katonaságot nyílt magyar protestáns üldözésre használta fel. Katonaság foglalta el a templomokat, iskolákat, kergette el a protestáns prédikátorokat és iskolamestereket. Lőcsén egyszerre 300 családot irtanak ki s fosztanak meg vagyonától. A Szelepcsényi érsek által szervezett pozsonyi rendkívüli törvényszék maga elé idéz minden magyar protestáns lelkészt: lázadással és a katolikus vallás gyalázásával vádolva fej- és jogvesztésre ítélték őket. A katolikus egyházba való áttérés, külföldre való távozás, hivatalról való lemondás, vagy börtön között választhattak. Azokat, akik a börtön és kínzás ellenére sem hagyták el hitüket, vasra verve Nápolyba hurcolták és eladták őket gályaraboknak. A szerencsétlen életbenmaradt magyarokat Ruyter holland tengernagy szabadította ki a gályák bilincseiből. Buda visszafoglalása után a jezsuiták vér törvény székkel katolizálnak a "nemzet" javára úgy, hogy Budának és vidékének színmagyar lakosságát s az ott élt törököket teljesen kiirtják és helyűkbe németeket telepítenek olyan sikerrel, hogy a hírhedt magyarfaló Kolonics érsek pár év múlva joggal jelenthette: ..Magyarország fővárosát és vidékét már németté tettem.” A zúgolódó északi megyékre Lipót elküldi a vérszomjas Karaffát, aki embertelen kegyetlenséggel bánik el a magyarokkal. Habsburgi jelszó volt: “mindenkit össze kell kaszabolni, aki magyarul beszél s egy rőfnél magasabb.” — Magyarország lakossága a török elleni hosszú harcokban tagadhatatlanul lecsökkent, de a Habsburgok vérbosszúja volt az, ami majdnem teljesen kiirtotta a nemzetet. Az ország nagy vidékei változtak pusztává így. Ezt aztán a klérus előljárásával telepítették be a világ minden részéről betóduló kalandorokkal, majd németekkel. A jezsuita vérszopók, a hóhér tábornokok, a kétlelkű főpapok közt sok a zsidóvérű — írja Baráthosi-Balogh Benedek: A Magyarság kigyilkoltatása a Habsburgok alatt című megrázó történelmi munkájában (Bp. 1937). A habsburgi vérbosszú célját szolgálta az is, hogy a tartományokból összeszedett gonosztevőket, vérbajosokat, s a társadalomból kidobott cédákat évenként kétszer összeszedve, hajókon szállították a magyar földre, hogy erkölcseinket és vérünket annál biztosabban megrontsák. A Habsburg-hatalom erősítését szolgálta az első katolikus német telepesek behívása is, hogy a "királyság lassan németesíttessék és a forradalomra és nyugatalanságra hajló magyar vér a némettel szelidíttessék természetes ura és örökös királya hűségére és szeretetére”. A bécsi udvar azt hitte — írja II. Rákóczi Ferenc —, hogy "kezében van az ostor és szabadon üthet vele.” A Habsburg-önkény azonban már 1697-ben felkelést váltott ki a Hegyalján. Bujdosásba kényszerített jobbágyok és kenyér nélkül maradt végvári katonák váratlan rajtaütéssel kezükbe kerítették Patak és Tokaj várát. Ezek után fegyverbe szólítottak "mindeneket, valakik hazájokat s nemesi szabadságokat keresik.” A felkelés elszigetelt maradt s elbukott, a bécsi politika miben sem változott, egyre nőtt az elkeseredés, egyre nőtt a bujdosó parasztok száma, s mikor 1703-ban II. Rákóczi Ferenc állt az üldözött és elnyomott magyarság élére, országos kiterjedésű szabadságharc lett belőle. A NAGYSÁGOS FEJEDELEM SZABADSÁGHARCA II. Rákóczi Ferenc nagy utat tett meg, míg kezet nyújtott a bújdosó parasztok vezérének, Esze Tamásnak. A Rákóczi-, a Zrínyi-, a Báthory-család Habsburg-ellenes hagyományaival s a munkácsi emlékek(Folytatás a 4-ik oldalon) ISTEN HOZOTT 6976-OS ÉV! Ne csodálkozz, Testvér, a fenti évszámon. Ez a magyarság időszámításának az éve. Történelmünk nem 896-ban, és nem Jézus Urunk születésétől kezdődik. Dicső múltúnk kezdete ötezer évvel előzi meg Megváltónk születését. A magyarság atyja, Nimród, 6976 évvel ezelőtt szállt le a földre, hogy isteni küldetését valóra váltsa. Küldetését maradéktalanul teljesítette, s teremtői áldását adta két fiára, Hunorra és Magorra. Ettől az időponttól kezdve a magyarság gyarapodott, gazdagodott; lélekszámban, tudásban, hagyományokban egyaránt. Béke és testvéri szeretet uralkodott közöttük. Kétezeréves dicső múlt után azonban megjelentek a "sötétség fiai”, akik a magyarság megsemmisítésére törekedtek. Kisajátítani akarták a már meglévő magasfoku műveltségűnket, alkotásainkat. Amikor látták, hogy békésen nem tudják céljaikat elérni, az erőszak fegyveréhez folyamodtak. Különösen elviselhetetlen volt ez az erőszak alkalmazása az utóbbi ezer évben. A sötétség erői mindent elkövettek, hogy a magyarság leikéből kiverjék ősi hitét , származástudatát. Idegen hitet, életszemléletet erőszakoltak ránk, melyet a magyar lélek a mai napig sem tudott befogadni. Ellenségünk nem számolt a magyar lélek végtelen erejével. Tudomásul kellett vennie, hogy a magyar lelket nem lehet megsemmisíteni! A magyar lélek él, az ősi eszme halhatatlan! A nép lelke, táltos, — mágócs tudósaink üldöztetéseik ellenére is megtartották hagyományainkat, szokásainkat. Egyik fontos hagyományunk: ünnepnapjaink. Természetesen ezeket sem volt szabad megőrizni. Tavasz küszöbén vagyunk. Az ezévi tavasz kezdete március 20. (Középeurópa: Magyarországon du. 2:50, Kelet-U.S. A.: de. 6:50, — Nyugat-U.S.A. hajnali 3:50 óra.) A tavaszi napforduló nekünk, magyaroknak, nemcsak évszakváltozást jelent. Jelenti egy új élet, egy új év kezdetét. A magyarság kezdettől fogva az északi féltekén élt, és a tavaszi napforduló részükre megújhodást, újraéledést jelentett. A növényzet is új életre kél a tavasz kezdetekor. Fák, bokrok rügyeznek, virágba, levélbe szökkennek. A hó alatt téli álmukat alvó virágok is megérzik az új élet kezdetét. A nap sugarának erejétől duzzadó erővel törnek ki a földből. A hóvirág az első, a példamutató. Elsőként jön, hogy jelenlétével felébressze, serkentse a többi életre való virágokat is. Követik őt az ibolyák, jácintok, gyöngyvirágok, stb. Követik, mert ők is új életre akarnak kelni. Tavasszal (újévkor) tehát minden új életre kél. Őseink is ebből a természeti jelenségből és a természet erőinek ismeretéből következtetve ünnepelték az új év kezdetét. Keljünk mi is új életre, új erőre, mint a virágok! Robbanó erő sugározzon minden új életre kelő testvérünk bői. Ápoljuk hagyományainkat, ősi ünnepeinket tartsuk meg. Ünnepeljük az új évet úgy, ahogyan azt őseink tették. Köszöntsük az új évünket a mindenkori tavasz kezdetekor, ez évben március 20-án. Isten hozott 6976! Köszöntünk, ünnepelünk! Legyen ez az év lelki feltámadásunk hajnala! Kérjük a Magyarok Istenét, hogy áldja meg ezt az évet, adjon erőt, egészséget, lelki feltámadást minden magyar testvérünknek! Istenáldott, boldog magyar újévet. Ügy legyen! TISZAZUG
