Szittyakürt, 1975 (14. évfolyam, 11. szám)

1975-11-01 / 11. szám

1975 november hó «iTTVAKOirr 3. oldal HAZAI MUNKA TÁRSUNK TOLLÁBÓL: Széljegyzetek egy magyarországi TV-adáshoz A Magyar Televízió 1975. okt. 18-i “A nyelv vi­lága” c. adása első felében a műsorvezető Sugár András beszélgetett Hajdú Péter, Komoróczy Géza és Bálint Csanád nyelvész ill. régész szakem­berekkel a sumér-magyar nyelvrokonság kérdé­seiről. A közönség egy része a nyelvészeti kutatások eddigi szűk körének kitágítását várta ettől az elő­adástól, annál is inkább, mert Hajdú Péter a Tiszatáj ezévi szeptemberi számában a nemzet közi finnugor kongresszust bevezető cikkében ilyen kijelentéseket tett: “A finnugor stúdiumok kitörése a nyelvhasonlítás . . . bástyái mögül . . . ez napjaink finnugor kutatásainak jellemző fejlő­dési tendenciája, amelyet egyrészt a komplexitás, másrészt . . . korszerű módszerek érvényesülése különböztet meg a régebbi finnugorisztikától ”, (6.1.) . . . “A régészeti-történeti szekciónak az uráli őstörténet számára leggyümölcsözőbb ülése minden bizonnyal az lesz, amelyet L. Ja. Kri­­zsevszkaja tanulmánya vezet be az Ural-vidék me­zőik és neolit kultúrájának déli kapcsolatairól (ezek Kazahsztán, illetve az Arai tó felé utalnak)”. (U.o.) — De foglalkozott Hajdú Péter a sumér­­magyar nyelvrokonítással is, amelynek kutatóit “tudományos szektának” nevezte . . . “amelyik a finnugor kutatásokat a Habsburg-hatalom által a magyar nép ősi műveltségének letagadására, meghamisítására és végső elfelejtetésére szervezett és pénzelt mozgalomnak — nemzetközi összees­küvésnek bélyegzi.” (9.1.) A közönség egy része ugyancsak tudomással bírt az ősnyelvészeti kutatások két szovjet úttörő­jének — Illics Szviticsnek és Dolgopolszkijnak — eddigi eredményeiről is. Ezeket többek között Korenchy Éva is ismertette, aki az 1974 augusztu­sában megrendezett budapesti etimológiai konfe­rencián erről a tárgyról tartott előadást, majd ké­sőbb a Nyelvtudományi Közlemények 1975. évi első számában angol nyelvű tanulmányban ismer­tette Dolgopolszkij nézeteit az uráli, indoeurópai, kvartéli, semita-hamita, dravida, stb. nyelvek összefüggéseiről és feltehető ősrokonságáról. Itt megjegyzendő, hogy a Dolgopolszkij által “boreá­­lis”-nak nevezett ősnyelv hipotézise további kuta­tásokra ad ösztönzést, így többek között a sumér­­nyelvi örökség feltárására a különböző ma élő nyelvben, de elsősorban a magyar nyelvben, amelynek sokat keresett, “ismeretlen eredetű ”­­nek mondott szavai alapos kutatás után jórészt az ősi szumir szavakra vezethetők vissza, olykor telje­sen azonos hangképei és tartalommal. Mindezek ismeretében meg kell állapítani, hogy az október 18-i TV-beszélgetés nagyon hiá­nyos, sőt egyoldalú volt. A három előadó pusztán saját elgondolásait ismertette a sumérosok — Hajdú Péter szerint sumérozók — szektájáról, akiket a hazai sajtóban mindeddig nem engedtek szóhoz jutni, hogy saját maguk mondják el állás­­pontúkat. Az előadáson a sumérosok egyes állítá­sai egyoldalúan kerültek ismertetésre, az előadók a műsorvezető által feltett kérdéseket is sokszor megkerülték úgy, hogy egész szereplésük inkább a közönség befolyásolásának, mint tudományos eszmecserének tekinthető. De különben is a Tele­vízió nyilvánossága előtt a tudományos álláspon­tok közötti mérkőzés csak akkor időszerű, ha a saj­tóban s így a közvéleményben is már világos kép alakul ki a kérdés lényegéről, az érvekről és az ellenérvekről. Az előadás azzal kezdődött, hogy — a szerző megnevezése nélkül — felolvasták Csőke Sándor: “A sumér-magyar összehasonlító nyelvtan” (Bue­nos Aires, 1972) c. munkájának előszavát, majd ugyanennek a szerzőnek “A sumér ősnyelvtől a magyar élőnyelvig” (New York, 1969) c. könyvé­ből egy bekezdést (all. oldalról). Ezután Hajdú Péter fejtegetése következett, aki elvetette az altáji és a finnugor nyelvnek a sumér rokoni családba való bevonását, mondván: “Természetesen a nyelvtumány, a nyelvész szemé­vel nézve, ez az állítás — azt kell mondanom —, hogy ez nem helytálló. ” Bizonyítása csak a követ­kező volt: “Tudniillik, voltaképpen 18—19. szá­zadi módszerekkel igyekeznek bizonyítani a nyelv­rokonságot, ami a 20. században már nem megy. ” Ez az általánosító kijelentés bizonyítha­tóan téves. Éppen Orbán Árpád suméros volt az, aki a Magyar Nyelvészek II. Nemzetközi Kong­resszusán (Szeged, 1972. aug.) mintegy száz főnyi nemzetközi hallgatóság előtt szót emelt az idejét múlta, tudománytalan, két nyelvből kiinduló szó­­rokonosítások ellen, s bebizonyította, hogy az ál­tala “sokszögesnek” elnevezett komplex (vagyis legalább 5-6 nyelvet bevonó és a melléktudomá­nyok eredményeit is figyelembe vevő (összetett) vizsgálatokkal lehet csak célt érni. Jellemző a hazai nyelvészet módszereire, hogy Orbán Árpád­nak a kinyomtatott kongresszusi műsorban meg­hirdetett és nagy érdeklődéssel végighallgatott előadását kihagyták a kongresszusi előadások ki­nyomtatott szövegéből. Hajdú Péter tehát mindjárt első kijelentéseivel félrevezette a szakmai részletkérdésekben járatlan hallgatóságot. Összességükben lekicsinyelte a hazai és külföldi sumér kutatókat, s így vele tudo­mányos szintű vitát folytatni nem lehet. Mégis an­nak bemutatására, hogy fejtegetései során milyen további hasonló kijelentéseket tett, folytassuk a vázlatos beszámolót. A fent idézett egy mondatnyi tudományos ál­láspont kifejtése után ez következett: “Nem is szól­va arról, hogy amint hallottuk, itt különböző po­litikai kicsengései is vannak a nyilatkozataiknak, a felelősséget a nyelvészek nyakába óhajtják varr­ni, akár a trianoni határokért, akár a mohácsi vé­szért is úgy, hogy ezekkel a kérdésekkel én nem foglalkozhatom, mert ez már nem kizárólag a hazai tudomány ügye, hanem az egész nemzetközi tudományosságért, amit támadnak”. A valóság azonban az, hogy a Csőkétől idézett szöveg csak a trianoni békeszerződés felé vivő út előkészítésével vádolta meg a finnugor nyelvtudo­mányt, s hozzátéve “és a történetírást”. A mohácsi vészért való felelősség kérdése másutt merült fel, éspedig “A magyar őstörténet-kutatás legújabb eredményei” c. tudománypolitikai tanulmányban (Magyar Múlt, 1974. 4. sz.), amelyben utalás tör­tént a Habsburg uralomnak a magyarságra végze­tesen káros szerepére. Ez tény, amelyet “az egész nemzetközi tudományosság” kutatási eredményei igazolnak, s melynek rövid összefoglalását elol­vashatjuk Hermann Zsuzsanna: “Az 1515. évi Habsburg-Jagelló szerződés” (Bp., 1961, Akadé­mia) c. munkájában. Ebben a szerző megvilágítja a Fugger-bankház és a vele szövetkezett más euró­pai bankárok talmudista elveken alapuló tényke­déseit, amelyek végső soron Magyarország tönkre­tételére vezettek. A mohó haszonlesés magatar­tásából és szemléletéből indult ki a trianoni szer­ződés is. Erről — illetve a versaillesi szerződésről — 1920-ban már megállapította: “Németország­ra ráerőszakolták a békét, de ez a béke uzsorás béke, gyilkosok, mészárosok békéje volt. Mert ki­rabolták Németországot és Ausztriát (értsd: Ausztria —Magyarországot). Megfosztották őket az élet minden lehetőségétől, a gyermekeket éhe­zésre és éhhalálra kárhoztatták, ez hallatlan béke, rabló béke. Tehát, mi is a versaillesi szerződés? Hallatlan béke, rabló béke, mely az emberek tíz­millióit, s köztük a legcivilizáltabbakat rabszolga­­sorba taszítja. Ez nem béke, ezek olyan feltételek, amelyeket útonállók késsel a kezükben diktálnak a védtelen áldozatnak”. (V. I. Lenin Összes Mű­vei, Kossuth, 1974, X. 41. kötet, 334. 1.) Ugyanilyen bosszúvágy vezette az 1848-as sza­badságharc csalárd leverésére, majd a Bach-kor­­szakban a magyar szellemi életet elnyomorító intézkedésekre, köztük a finnugor nyelvtudomány politikai eszközökkel történt erőltetésére, az ellen­­vélemények kigúnyolására és üldözésére. Tehát is­mét nem úgy van, amint Hajdú állítja, hogy a “nyelvészek” vannak vád alá helyezve a mohácsi vészért és Trianonért, hanem ugyanazok a nem­zetközi életet behálózó és nyerészkedésre törő sötét erők, amelyek végzetesen befolyásolták a történe­lem menetét a mohácsi és trianoni tragédiában. Ma már világosabban látjuk a nemzetközi esemé­nyeket sokszor előkészítő romboló erők “eredmé­nyeit”. Hajdú Péter nem akar a magyar nyelvé­szetben az okok feltárásával foglalkozni, s azt “az egész nemzetközi tudományosság” illetékességi körébe utalja. Nem tudhatta, mikor előadását tartotta, hogy éppen előző nap a világpolitika leg­főbb iránymutató szerve, az ENSz 3. sz. szociális — humanitárius — kulturális bizottsága már megbélyegezte a nemzetközi cionizmust, mint “a fajüldözés és faji megkülönböztetés egyik formáját”. “A sumér-magyar rokonság művelői között — folytatta tovább Hajdú — voltaképp nyelvészt nem találunk. A nyelvészt most olyan értelemben értem, hogy nincs közöttük olyan ember, aki a nyelvelméleti és nyelvhasonlítás-történeti kutatás­ban képzett. Ugyancsak . . . nincsen közöttük olyan, aki az ókori filológiában és ékírásban jára­tos.” Ez a kijelentés nem felel meg a valóságnak, mert a magyar sumerológusok között is olyan képzett nyelvészek vannak, mint Kun-Hosszú Sán­dor (NSzK), Gosztonyi Kálmán (Párizs) és Csőke Sándor (Ausztria), akik egyetemi intézetekben szereztek felsőfokú sumér nyelvészeti kiképzést, és akik erről írásaikban, könyveikben mindenki által ellenőrizhetően tanúságot is tesznek. Hogy ezek és más sumér kutatók műveit Hajdú nem ismeri, ez nem jogosítja fel őt arra, hogy felelőtlenül általá­nosítson. Mert ugyanakkor Hajdú Péter, majd ké­sőbb Komoróczy Géza — valószínűleg szándéko­san — megfeledkezik azokról a különféle nemze­tekből kikerült sumér kutatókról és orientalisták­ról, akik a sumér-magyar nyelvrokonság gondola­tát már több száz esztendeje megállapították és hangoztatják. Ezt a tudományos feltételezést nem lehet kizárólag a magyar kutatóknak tulajdoní­tani és őket — itteni kiszolgáltatott helyzetük­ben — támadni és gúnyolni, ugyanakkor pedig elhallgatni azt, hogy a rokonság tényét olyan ne­ves külföldi kelet-kutatók állapították meg, mint Rawlinson, Hincks, Oppert, Sayce, Lenormant, stb., Akik annyira jártasak voltak a keleti nyel­vekben és az ékírásban, hogy sok ókori történeti feliratot ők fejtettek meg legelőször. Ez az eljárás teljesen világossá teszi, hogy vagy tudóshoz nem illő tájékozatlanság vagy szándékos félrevezetés volt az előadók célja. Az igazság azon­ban azonnal kiderül, ha kézbe vesszük dr. Érdy Miklós nagyszerű könyvét: “A sumir-uralaltáji­­magyar rokonság kutatásának története” (New York, Gilgamesh, 1974). E témakörben páratlan értékű ez a kutatás-történeti mű, amelyhez csatolt gyűjteményben valamennyi — e témával foglal­kozó — múlt századbeli kutató tanulmánya ha­sonmás kiadásban olvasható. Ez a könyv egyma­gában halomra dönti az előadásban elhangzott “érveket”. De különben is, a felfedezések történe­tében járatosak azt is jól tudják, hogy amatőr ku­tatók is jutottak már értékes felfedezésekre, mert nem köti őket a sokszor hamis feltételezések, elő­ítéletek, politikai nyomás, karriervágy és sok más tudományon kívüli szempontok kolonca. Nem az a döntő tehát, hogy valaki hivatalos vagy műked­velő kutató, hanem az, hogy mit ér a felfedezése és milyen érvei vannak. Hajdú a sumér-magyar nyelvrokonságot illú­ziónak, mítosznak nevezi, amely “eszmeileg a haj­dani turánizmussal áll szoros kapcsolatban, mely­nem az volt az ideológiája, hogy egy nemzet jövője a múltban van megalapozva és minél dicsőbb egy nemzetnek a múltja, minél mélyebben nyúlnak vissza a kulturális teljesítményei és erkölcsi érté­kei, annál ragyogóbb jövő előtt áll. Hát ez egy naív elképzelés, egy nagyon naív történetszemlélet és egy hamis történelmi tudatot alkot az embe­rekben”. Eddig Hajdú. A valóságban a turániz­­musnak nem ez volt az alapgondolata, hanem ki­fejezetten a turáni népek jogos önbecsülését akar­ta felébreszteni a minden más nemzeti öntudatot elsorvasztó túlzó iranizmussal szemben. Irán és Túrán egyértékű történeti tényén és hagyomá­nyán állva a turánizmus az indo-európai, főleg német nyelvészek és történészek egyoldalúságai­nak, sőt ferdítéseinek a hatására és annak ellen­­súlyozására született meg. Ez a germániszta szem­lélet hatott Bach rendőrminiszteren keresztül Ausztriában is a keleti ősi kultúrák s elsősorban a jogos magyar nemzeti érzés lebecsülésére, sőt le­rombolására, egy nagy-német birodalom álmá­nak megvalósítása érdekében. A turánizmus ezzel a nyomással szemben védekezett, s ezért nem “naív elképzelés” volt, hanem a szükség paran­csolta ellentámadás a minden téren — irodalom­ban, nyelvészetben, történelmi szemléletben és a politikában is jelentkező német történelemhami­sítás kihívása ellen. Mint ilyen, szószólói nyilván túlzásokba is estek, de a történeti mag és a törté­nelmi igazságkeresés alapjában helyes és igaz volt — a nagy-német terjeszkedéssel szemben pedig ez jelentette a legtudományosabb ellenhatást az akkori Európában. A túlzó iranizmus mögé ké­sőbb felsorakoztak a plutokrata titkos érdekszö­vetség megbízottai is — ők szállították a magyar­­ellenes “érveket” a szlovák és román soviniszták­nak is. Meglepő, hogy Hajdú, mint marxista, nem veszi észre, hogy — mint minden kortörténeti je­lenséget — a turánizmust is a születésekor ural­kodó társadalompolitikai okok részletes elemzése alapján kellene ismertetnie, vagyis rá kellene mu­tatnia az indo-európai nyelvészeti, történeti ha­misításokra is, vagy ez nem vág össze céljaival? Megteszi ezt azonban helyette Sebestyén László, akinek “Kézeai Simon védelmében” (MÉM Rota­print, 1975) c. munkája pontos adatokat közöl a fentemlített erők történelmi és nyelvészeti hamisí­tásairól. Munkája mindenkinek ajánlható, aki e kérdésben tisztábban akar látni. A TV-beszélgetésben elhangzott az a megjegy­zés, hogy a sumérosok egymás között sem értenek egyet, csak a főkérdésben, hogy ti. “a sumér vala­miképp ide tartozik”. Nos, ez a megjegyzés egye­nesen a sumér kutatók javára írandó. A vitatható részletkérdésekben mindenki védheti azt az állás­pontot, amit legjobban bizonyítottnak lát, a lé­nyegben azonban, hogy ti. a sumér-magyar nyelv­

Next

/
Thumbnails
Contents