Szittyakürt, 1975 (14. évfolyam, 11. szám)
1975-11-01 / 11. szám
Szentírás után és a szimbolikus könyvei után a legdrágább termése. Ö volt, az aki megtanította újra és ismétlen a magyar reformátusságot és az egyetemes magyar keresztyénséget arra, hogy hogyan lehet úgy szólni és szolgálni az Istent a 20. században, annyi meg an nyi megpróbáltatásközepette, egy széttépett és szétmarcangolt kis ország csonka törzséből hogyan lehet még mindig remélni és kiimádkozni az Úristentől új venyigét, új hajtást, új reményt, új jövendőt. Ravasz Lászlónak az élete egy jaj volt. Egy csodálatos fényességű elragadó élet volt, akkor, amikor oly letargiában ült az a kis nemzet. Amikor széttéptek bennünket és maroknyi maradt csak ott a közepén. Hagy mily kegyelmes volt az Úristen ahhoz a néphez akkor, amikor Ravasz Lászlókat adott, akik tudták szólni a az Ő akaratát; Prohászkákat adott, akinek de sok amerikai magyar elzarándokolt már szegedi kriptájához. Adott minékünk szellemi óriásokat: Szabó Dezsőket, Németh Lászlókat, Áprily Lajosokat. Adott minékünk világhírű tudósokat. Ez a mi kis nemzetünk gyászoló keresztyén szent gyülekezet — ez egy nagy nép. Azért nagy nép, mert nagy embereket tudott termelni és azért lesz még neki holnapja, mert ezeknek a szellemeknek és ezeknek a tanításoknak, ezeknek a látásoknak nincs és nem lehet vége a múló nappal, ezek a jövő felé mutatnak, ezek a megtartatás igéit szólják. Ezek Istenünk igenje és ámenje arra, hogy a fejét az hitem a magyar feltámadásban nem lesz hiábavaló. Ravasz László ajkán valami csodálatos gazdagsággal, valami kimondhatatlan színben jelent meg a mi magyar nyelvünk. Egyetlenegy idézetet olvasok tőle gyászistentiszteletünk alkalmával, s az pedig a Berzeviczy-Emlékkönyvből való. A magyar nyelvvel kapcsolatban ezt írta a nagy püspök: Nekünk a nyelvünk nagyobb kincsünk, mint a földünk, mert régibb, s akkor is él, amikor már a föld nem a mienk. Nagyobb, mint a történelmünk, mert a történelem a nyelvben elfér, de a nyelv nem fér el a történelemben. Ezt az élő, zengő testet, ezt az óriási és közös műalkotást, kibeszélhetetlen szépségű lélekparkot maga az Alkotó teremtette, sok ezerév finomította, fejlesztette, ápolta; dolgozott rajta az idő, az évszakok járása, természeti és történelmi erők. Lángelmék alkotásaikkal gazdagították, felfedezők kincseiket ide rejtették el, győzelmeikkel ezt szentelték meg. Igazán közös kincsünk: az egyetlen nemzeti vagyon, amelyből a szegény embernek is éppen annyi jut, mint a hercegnek, s csak annak nincs belőle semmije, aki maga dobta el magától. Titkos jegy, amelyről minden bábeli zűrzavarban egymásra ismerünk, címer, amelyet büszkén hordozunk az emberi szellem mérkőző porondján. Leghűbb képünk, mert nem nyelvünk olyan, mint mi, hanem mi vagyunk olyanok, mint a nyelvünk. Bástyánk, lélekgyepünk, védelmi rendszerünk,hódító hadseregünk; szent kapunk, amelyik kizár és befogad, menedéket nyújt és otthonunkat jelzi. Nincs nemzeti vallásunk; művészetünk, tudományunk és jogrendünk éppúgy Európáé, mint a mienk, egyedül a nyelvünk a mi külön sajátunk és senki másé. Ezt beszélni és mívelni: az igazi Ars Hungarica. Áldott legyen az a szív és elme, amelyben ezek a sorok megfogantak, áldott legyen az a nagy élet, amelyik ezt elmondotta minékünk, és bizonyságot tett. Erről 93 esztendő hosszú zarándokúba tesz bizonyságot. Mint egyházi vezérférfiú, Isten különleges és csodálatos vezetésre való képességgel indította el őt ebbe a világba. Akik ismerték, előttük szüntelenül nőttőn-nőtt ez a férfi, hiszen olyan csodálatosan tudta vezetni az ő egyházát, tudta a szívet, a lelket, a reménységet a hitet az emberekben tartani akkor, amikor szinte összedőlt minden, és amikor a második világháború üszkös, égő nyomorúságában oly sok ember érezte és oly sok szív remegett. Akkor még az ő érces hangja bizton mutatta az utat és szólt igét, mely örök és igaz. Öt nem lehet beskatulyázni egyetlenegy teológiai rendszerbe sem. Egy egészen sajátos és önálló teológiai koncepciója volt, amely valahogyan a történelmi református és kálvinista élet- és vallásszemléletnek, ugyanakkor pedig a modern egzisztencialista és 20. sz.-beli legújabb, legmodernebb gondolkodások, termések kategóriája 2. oldal_______________________________________ kölcsönkérésében, amit kifejezett, s mindezt valami csudálatosán szépen tudta mindig elmondani. Diákjainak annyiszor szívére kötötte azt, hogy amikor szólsz, amikor Isten elé állsz, ünneplő ruhába állj oda. Szépen beszélj. Ügy beszélj, mint a ki nagyon jól tudja, hogy drága nárdus szelence a nyelv, amelyben az örökéletnek hímpora, az Evangéliuma van. Ö erre mindig vigyázott. És ez volt, amelyik annak a kicsinyke népnek, annak a sokszor reménytvesztett népnek, drága jó vigasza lett a Kálvin-tér katedráján keresztül, vallásfelekezetre való tekintet nélkül. Mindenkinek a számára tudta szórni-hinteni, gazdagon dobni oda a léleknek és a szeretetnek azon gyümölcseit, amelyek bizony szomjúhozó szívnek és léleknek lettek mindennapi kenyere és mindennapi itala. Életének őszbehajló idején neki áll a Szentírás lefordításának. Előtte már tucatszámra jelentek meg könyvei. Hatalmas, vaskos, fekete köteteiben ott van az ő életének nagy alkotása. Ott vannak beszédei, igehirdetései, mind-mind megannyi márványba faragott ragyogó mestermű. Egy csodálatos művésznek a kezenyoma minden során. És az igehirdetései után neki fog élete opus vitaejének legnagyobb munkájához, az Újszövetség lefordításához. És lefordítja. Éjt-napot eggyé tesz. Elmúlik nyolcvan esztendős, nyolcvanöt, majd kilencven, s még mindig dolgozik. Hajnalon még ott silbakol és pislákol az ő remeteségének leányfalusi kis szobájában és ott társalkodik az Istennel. Kéri, könyörög nékie, hogy Uram, add az én számra az Igét, a szót, amellyel tolmácsolni tudom az én népem, az én fajtám, az én szeretteim, ennek az agyongyötört kis nép gyermekei számára azt az egydüli Evangéliumot és Igét, melyhez ha mi hűk maradunk, megtartatunk. S valahonnét előkerül egy régi, hű tanítvány, hóna alá csapja a kéziratot, kihozza messze túl ide. És régi tanítványai kiadják, hogy legyen, legyen nyoma a Szentírás-fordításnak, hogy legyen ismétlen egy drága és egy áldott és friss, egy csodálatos szavakba öltöztetett, egy hihetetlen menyegzői ruhába fölöltöztetett, Szentírás-fordítás. Amelyikről hiszem, hogy talán a legszebb nyelvezete van néki ezen a világon, nemszólva arról, hogy mögötte egy áldott életnek,egy csodálatosan megvilágosított elméjű tudósnak, és egy a teológia minden berkében járatos nagy elmének, és e szívnek van a dobbanása minden, minden sorában. Ökumenikus kapcsolatai egészen rendkívüliek voltak. Mint budapesti teológiai hallgató egyszer késő esti órákban kerülök haza. Valahol Pestkörnyékén prédikáltam. És egy nagy fekete autó áll meg a Ráday utca 28 kapuja előtt. Meglepetésemre látom s nézem, hogy az autóból Mindszenty József magyar hercegprímás száll ki. S gyors léptekkel felsiet; felsiet, hogy találkozzék az ő barátjával, testvérével a Krisztusban. Találkozzék azzal, akiről nagyon jól tudta, hogy szívében azok a drága látomások rejlenek, amik az övében, aki épp úgy könyörög és zörget a Kegyelem Urának ajtaján a magyar holnapért, miként ő. Nagyon tudjuk, jól tudjuk, néhai Prohászka püspök úrhoz intim, baráti, meleg kapcsolatok fűzték. Minden alkalmat megragadott arra, hogy ő necsak az ő szűk felekezetének korlátain belül legyen az ő szava, ismerete, látása és útmutatása meghallott, hanem hallja meg azt az egész nemzet. Minden alkalmat megragadott arra, hogy azt az evangéliumot szólja, amely minden mindeneknek mind örökké. Kiváló tanár is volt. Ügy tudott tanítani, hogy akinek tanítása elől szinte képtelen volt menekülni a tanulónak az elméje és a szíve. Ügy tudta magához kapcsolni és átadni a legkomplikáltabb és a legnehezebb dolgait teológiának, filozófiának, bölcseletnek, miként talán senki más. Valami hallatlanul és valami csodálatosan áldott volt minden egyes alkalom, amikor közöttünk volt, amikor leült velünk, amikor elmagyarázott és megértetett velünk olyan dolgokat, amik csak a személyes találkozás, csak az egyéni perszonális egzisztenciális gondolatközlésen keresztül tudunk egymásnak átadni. Ö az a tanítótípus volt, aki abban hitt, hogy személyesen mennyit tudsz átadni. Ö nem használt jegyzetet, nem használt könyvet. Önmagát adta, úgy ahogy az ő elméjén, szívén az a gondolat, az a tanítási anyag átszüremkedett, amint ő azt a mi számunkra átadandónak, az ő csodálatos meglátásiban közölte. Szeretett Testvéreim! Gyászoló keresztyén, _______«ITtVAKÖftT______ szent gyülekezet! Ez, ez az ember, akiről ma emlékezünk, bizonyság lehet minden magyar számára annak, hogy Isten nem hagyja el ezt a kis népet. Nem adott volna neki váteszeket és prófétákat, ha neki ne lenne ezzel a néppel még valami célja és szándéka. Mert nem haltak meg ezek az emberek — csak alusznak, elszenderültek. Elmentek abba a láthatatlan világba szolgálni az Élet Örök Urát. De emlékük itt maradt. Lábuknyoma itt maradt közöttünk — ennek a földnek porában. És hogyha mi tudjuk szólni Istennek akaratát, éshogyha a mi szívünkben ég a mi népünknek, fajtánknak, egyházainknak szerelme, akkor az azért van, mert voltak előttük, akik valami roppant nagy szeretettel tudták azt átölelni. Akiknek számára drága volt minden magyar göröngy, akiknek számára, és akiknek szivükből szökkent mindig, de mindig a magyar szó. Azért, hogy annak ne légyen vége ebben a generációban, de legyen továbbra is és ezután is útmutatás és vezetés, bárhová kerültek a világban, bárhová kerülünk is a diaszpórának, a szétszórattatásnak ebben a huszadik századi fergetegében, próbáljunk — és ismétlem — próbáljunk naponként megállni elfutó életünkben; levenni kalapunkat azok előtt, és megmutatni a hálánkat azok iránt, akik megjárták ezt a zarándokutat és immáron a dicsőség honában vannak. Akik megtanítottak bennünket szólani, Urunkat, népünket, fajtánkat hőn szeretni, kik megtanítottak bennünket nemcsak élni, de halni is. És ezért nem halnak meg ezek, ezért halhatatlanok a nagyok, mert maguk mögött hagyják az ő megáldoztatott életüknek, és azoknak a drága látomásoknak emlékét, mint drága ezüstszelencébe, úgy kaptuk tőlük szívünknek drága szentélyébe mindazt, amiért érdemes élnünk odaát és itt és szerte ezen a világon, úgy mint Istennek magyar népe, úgy mint akinek szívében ott van nemcsak a feltámadásnak, hanem az örökéletnek, nemcsak a mában való boldogulásnak,, hanem a holnap Ígéretének, nemzedékről nemzedékra való életünk, mint elkötelezett pecsét szívünkbe vagyon vésve, mert jártak előttünk, voltak itt és szolgáltak közöttünk dr. Ravasz Lászlók. Szolgáltak itt, és álodtt életűek voltak; azoknak a számára Isten üzenetet adott, számukra mint pecsétet ütötte szivükre azt az elkötelezettséget, hogy ezt mondjátok el, mondjátok el az én gyermekeimnek, szétszóródott fiaimnak. Mondjátok el újra ennek a szétszóródott magyar nyolcadik törzsnek azt, hogy vigyáz még és silbakol történelmünk, sorsunk felett az élet örök Ura, ki ezer esztendőkön keresztül vezette ezt a népet. Nem fogja most magára hagyni, majd előhoz sötétségből világosságra Ravasz Lászlókat látnokokat, mártírokat, hívőket, Isten igaz gyermekeit, áldott életű magyarokat. Mondjátok el ezt szanaszéjjel ezen a világon, a kishitűeknek, a félőszívűeknek, a megijedetteknek, a pesszimistáknak, a mindent mindig föladóknak, hogy amíg él az Élet Ura, addig mi reménykedünk, addig mi hiszünk, mert megáldoztatott egykoron Önéki egyetlen Fia. De elmondotta a kálváriás Krisztus minékünk azt is, hogy nagyobb az élet, mint a halál! Húsvét van Nagypéntek után. Föltámadás van megcsúfoltatás, megverettetés, meghasonítás után! És mindig és mindig ott virraszt ott silbakol fölöttünk az, Aki gondot visel az övéire bárhol lett-légyenek is azok. Ezzel a lélekkel és ezzel a néhány futó gondolattal ismétlen véssük szívünkbe ennek a nagy magyarnak emlékét, hogy aztán ebből az emlékből éljünk ezután is. S elmondjuk gyermekeinknek, elmondjuk másoknak, s bizonyságot tegyünk arról, hogy van minékünk jogunk itt a nap alatt, van minékünk örökségünk, van minékünk üzenetünk drága és csodálatos. El tudjuk mondani ennek a nyomorult mai világban tengődő, vergődő embernek számára, hogy ég felé nézz testvér, hogy tiéd legyen a föld. Istenbe bízz és higgy, ama Megfeszíttetnek és ama Föltámadottnak nevében és érdemében, hogy tiéd legyen a holnap, hogy nagypéntekeid után néked is legyen húsvétod. Elmúlás, fagyos rögök, őszi levélhullások idején — akkor is szívünkben éljen a reménység, hogy minden elmúlás után majd lesz virradat, minden halálból lesz föltámadás. Isten veled Ravasz László! A föltámadás hajnalán majd a kegyelem örök Ura előtt majd találkozunk. Ámen. (Dániel Ferenc magnó-szalagja után) ______________________________1975 november hó
