Szittyakürt, 1974 (13. évfolyam, 1-5. szám)
1974-04-01 / 4. szám
Szocializmust — magyar módra! ♦♦ «ITtVAKOfeT HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA XIII. ÉVF., 4. SZÁM 1974 ÁPRILIS HÓ ÁRA: 50 cent. “S ELINDULOK HAZAFELÉ, ÁZOTTAN, ÉLETRE SZÁNTAN A KÉK, ZÖLD, PIROS ESŐBEN, A SZOCIALIZMUS KORSZAKÁBAN yj MAGYAR VALÓSÁG Huszonkilenc esztendővel ezelőtt — 1945 április 4-én — trianoni Magyarország utolsó talpalatnyi földjén elnémultak a fegyverek. Ezen a gyászos emlékű napon a nemzet függetlensége és szabadsága bizonytalan időre elveszett. Védelme azonban, hü fiai által a nemzetszolgálatnak iskolapéldája, a honvédelemnek pedig egyik legdicsőbb ténykedése volt. Ez a mentés és védelem mindvégig heroikus, de egyszersmind tragikus is volt. Áldozat volt ez az országvédő hadsereg, áldozat egy azóta valóban megsemmisített és egy független szabad szocialista Magyarország számára sem kívánatos politikai kormányzat áldozata. Majd három évtizeddel a második világháború befejezése után, otthon, a magyarvérű baloldal soraiból Nemeskürty István mondotta ki a véres történelmi valóságot, amikor a 2. magyar hadsereg tragédiáját tárgyaló Requiem egy hadseregért c. könyvében megállapítja, hogy: “A doni katasztrófa is egyik akaratlan előkészítő mozzanata volt új Magyarország építésének. Ezek a jeltelen sírokban nyugvó halott katonák is mártírjai a népi Magyarországnak.” Mártírjai annak a szabadságát és függetlenségét vesztett népi Magyarországnak, amelynek a második világháború vége, csak felperzselt és romokban heverő országot hagyott. Ma már pontosan tudjuk, hogy a gyáripar háborús károsodását a statisztikai felvételek 2,042,409,000 (1938-as) pengőre becsülték. Az iparágak közül a legsúlyosabb veszteséget a vas-, fém- és gépipar, valamint a vegyipar és a textilipar szenvedte. Csonkamagyarország 761 vasipari vállalatából 50 teljesen elpusztult, csak 45 maradt épségben. A vegyipar nagymértékű pusztulása már a légitámadásoknál kezdődött. A 320 vegyiipari gyárból 40 pusztult el teljesen és csak 18 maradt károsodás nélkül. A textilipart az épületekben és gépberendezésekben elszenvedett jelentős károkon túl a legérzékenyebb veszteségek a nyersanyag-, félgyártmány- és készárú-készleteinek német és orosz elhurcolásával érték. Súlyos veszteséget szenvedtek az újjáépítés szempontjából rendkívül fontos téglagyárak. A téglagyártó kapacitás 40 százalékkal, a cseréptermelési kapacitás pedig 50 százalékkal csökkent. Az egyetlen táblaüveggyárunkat, a zagyvapálfalvit a németek leszerelték és elhurcolták. A háború nem kímélte a mezőgazdaságot sem. A szarvasmarha-állomány 44, a sertésállomány 79 százaléka vándorolt Ausztriába, Németországba és a Szovjetunióba, a liszt és egyéb terménykészletekkel együtt. A mezőgazdaságban fekvő nemzeti vagyonnak mintegy egyötöde pusztult el. Katasztrofális helyzetbe került a vasúti közlekedés: 2491 mozdonyból 127 db, 6205 személykocsiból 285, 59122 db, teherkocsiból 5116 maradt használható állapotban. A közlekedés háborús károsodása 3,7 milliárd 1938. évi pengő-értéket tett ki, ami a csonkaország közlekedési berendezései több, mint 50 százalékának elvesztését jelentette. A felrobbantott hidak, kiégett házak, lerombolt utcasorok, felszaggatott vágányok, kifosztott gyárak és raktárak felett — 1945. április 4-én —, a háborús barbárság kiáltó szimbólumaként komoran meredeztek a királyi vár kiégett romjai. Ennek a rettentő látványnak voltak tanúi a lefogyott és sápadt, rongyokba öltözött emberek, Magyarország újjáépítésének hősei! Ahhoz azonban, hogy a termelés megindulhasson, ha csonkahatárai között is, az ország újjáépülhessen, először romot kellett takarítani. Olyan munkát kellett elvégezni, amelyet hatósági utasításra, de még kevésbé pártparancsra nem lehet. Csak egy független szocialista magyar jövőben bízó, hazáját és fajtáját szerető munkás, paraszt és értelmiségi tudta saját akaratából megvalósítani. Azok emelkedtek fel és építették a romokból szebbé és gazdagabbá Magyarországot, akiknek jöttét előre látta és várta minden szocialista magyar. Látta a költő József Attila is, és azt is, hogy az országépítők mindenben újat hoznak a magyar történelembe. “Új nép, másfajta raj, másként ejtjük a szót, fejünkön másként tapad a haj” — írta jövendölésszerűen. És valóban így tört előre, s így vált a szovjet imperializmus rabbilincsei között is — új országgá az ország! A két világháború közötti hivatalos Magyarország előtt sem volt ismeretlen a munkásság és a szegényparasztság helyzete. Hírhedt kormányintézkedésekkel és végső fokon szuronyokkal védték a rezsimet, a nemzeti szocialista vagy a népies baloldali mozgalmakkal szemben. A kivándorlóhajók százai jelezték eme darutollas-rezsim "megértő" politikáját. Megadta a menekülés jogát a nincstelennek, hogy ne kelljen kiváltságaiból adni. A földreform "megoldását" is napirenden tartották. Azonban soha nem jutottak tovább annál, hogy parasztnyomor ide vagy oda, a meglévő társadalmi, gazdasági rendszerhez nem szabad hozzányúlni. Az 1920-ban végrehajtott úgynevezett Nagyatádi-féle földreform — amely nem volt egyéb a nép hazug becsapásánál —, a kritikán és a tetszetős elvek hangoztatásán kívül a hivatalos politikai körök nem akarták a szükséges méretű földreformot (Juhász Ferenc) végrehajtani. Tudták, hogy a földreformmal az adott úri-muri politikai rendszert fönntartani képtelenség. A nemzeti szocialista és a népies baloldali mozgalmak földreform politikájával szemben ezért javasolta Kállay az azonnali cselekvés helyett, a kivárást, illetőleg a rezsim szembekötösdi akcióit, amikor azt írta Horthynak, hogy: "csak egy lassan vezetett földbirtok politikai akció vihető keresztül úgy, hogy az ország gazdasági, társadalmi és politikai struktúráját meg ne bontsa”. Háborúban omlott össze a Horthyrendszer, de politikailag már 1944 október 15-én szenvedett vereséget. 1945. április 4-ke tragikusan, a nemzet függetlensége és szabadsága árán lezárta a nagy készülődés idejét és megnyitotta a tettek korszakát, amely Dózsa György parasztforradalma óta népi követelés volt, egyformán papírra vetett programja lett, a szélsőjobboldali Hubay Kálmánnak vagy a népies baloldali Veres Péternek. Féja Gézának éppúgy, mint Matolcsy Mátyásnak. Program volt, egyformán küzdöttek érte, hogy valósággá legyen. A tettek korszakát végzik otthon, az országépítő magyarok! Tele fájdalmas sebekkel, huszonkilenc esztendő égigható panaszaival és a megdicsőülés akasztó fáinak tengerével... Major Tibor HOMONNAY OTTÓ JÁNOS: ÉL A MAGYAROK ISTENE, RAJTA KÍVÜL IDEGEN ISTENEID NE LEGYENEK! A közel harmincéves ún. magyar nemzeti emigráció minden eddigi szóbeli törekvése odairányult, hogy valamilyen emigráns egységet alakítson ki a külföldre szakadt magyarság között. A legnagyobb baja ennek az egységtörekvéseknek az, hogy minden egyes csoport vagy csoportocska úgy szeretné egyesíteni az emigrációt, hogy az teljesen megfeleljen az egyéni elképzeléseiknek. Régi, ma már idejét múlt vagy módosításokra szoruló dogmatikus elgondolásaikból egy jottányit engedni nem akar egyik sem, mert szerintük mindenki hazaáruló, kommunista bérenc, kádárügynök meg miegymás, aki odáig merészkedik, hogy kritika tárgyává tegye ezeknek a csoportoknak a célkitűzéseit, eddig elért eredményeiket (?), de főleg a nemzet egyetemes érdekeinek szempontjából vizsgálja meg ezeket a mozgolódásokat. Vagyis röviden elmondhat juk, hogy harminc év ide vagy oda, ezek az emberek sajnos még mindig nem tanultak meg nemzetben gondolkodni. Észjárásuk megállt 1945 tavaszán és képtelenek felfogni, különösen egy liberálisan gondolkodó környezet kellős közepén, hogy a világ, illetve az emberiség az elmúlt harminc év alatt rengeteget, úgy is mondhatnám, hogy szinte felmérhetetlen nagyot fejlődött. Vannak ún. politikai realitások, nemzetközi erőviszonyok, világméretű gazdasági krízisek, melyek a föld népességét teljes egészében érintik közvetve vagy közvetlenül, mely valóságos politikai, az egész világot érintő kérdéseket irányító tényezőket vagy helyzetet, ezek a régmúlt időkből itt maradt múmiák képtelenek megérteni. Azokkal lépést tartani nem tudnak, de az eszelősök csökönyösségével ragaszkodnak saját, a gyakorlati élet által bebizonyított nemzetromboló ideáljaikhoz, mely végső fokon ránkhozta 1945.-április 4-ét, majd az 1947-es párizsi békeszerződést és ennek az emigrációnak a mai állapotát. Bármennyire is úrrá lett az utóbbi évtizedeken a materialista gondolkodás, a statisztikai kimutatások szerint a vallásos témájú irodalom a virágkorát éli. Soha annyi bibliát el nem adtak az emberiség története folyamán, mint az utolsó harminc évben. De ez az érdeklődés viszont nem azt jelenti, hogy az általunk is ismert bibliát az emberek azért veszik, hogy azt elhíve magukévá tegyék, hanem kizárólag a kritika és belsőbb, mélyebb vizsgálatok tárgyává tegyék, mert ráébredtek, hogy vallás nélkül élni mégsem lehet, de mindaz, amiket eddig nekünk tanítottak az sántít, az eddigi dogmák alapos és tárgyilagos vizsgálatokra, módosításokra szorulnak, mert idejüket múlták, a mai ember által egyszerűen elfogadhatatlanok, sőt a józan ész felfogásaival egyszerűen összeegyeztethetetlenek. Mi magyarok sem vagyunk kivételek éljünk akár a szülőföldön, vagy idegenben. Mivel ún. keresztény környezetben élünk, ez a kereszténynek mondott életfelfogás, amely életünket és történelmünket irányította, befolyásolta az elmúlt ezer év alatt, így nekünk ezt a hittant kell alapos vizsgálatok tárgyává tenni és megállapítani, hogy a sajátos magyar lelkületűnknek egyáltalán van-e valami köze ezekhez a tanokhoz, amit velünk magyarokkal úgy ismertettek meg, hogy "nyugati keresztény szemlélet". Van-e abból valami haszna a nemzetnek? Volt-e valaha is valami előnye ebből a nemzetnek? És ami a jövőt illeti van-e értelme, hogy valamilyen formájában is ragaszkodjunk ehez a szemlélethez vagy pedig térjünk vissza ahhoz a Hithez, amely évezredes vándorlásaink alatt megtartott bennünket, mint egységes
