Szittyakürt, 1974 (13. évfolyam, 1-5. szám)
1974-02-01 / 2. szám
1974. február hó *mmKÖfct 11. oldal MARITS L: MAGYAR AGGODALOM UJ HÁBORÚ KÜSZÖBÉN Meditáció Eddig csak azért borsódzott a hátam, mert szállásomon a fűtést csökkentették. — Meglehetősen edzett vagyok már a rabhazánkban meghonosított bolseviki paradicsom előnyeitől, a "Tied az ország, magadnak építed” és hasonló hazugságok áldásai következtében. — Most azonban másról van szó; mástól borsódzik hátam. Belekóstolva a háborús pusztításokba s az azokkal járó nyomorúságokba, bár fegyverrel próbáltam én is népem szabadsága és igazsága mellett kiállni, mégis lelkem mélyén békeszerető ember vagyok és inkább a békéért harcolok, mint a semmit meg nem oldó háborúért csatáznék. Olvasva, hallva az izrael—arab háború következtében előállt gazdasági bonyodalmakról sűrűsödő híreket, ezek, miként arra ugyanekkor utalnak — szociálpolitikai követelményei elmaradhatatlanok. A munkanélküliség és az árak emelkedése széles e világon a legkisebb embert is érinti. Sőt! Éppen a legkisebbeket a legkeményebben ... Eszembe kellett jutnia, amit szegény jó apám Victor Hugótól többször idézett nekünk: "Fiaim, amikor a templomokat bezárják, a börtönök megtelnek; amikor a gyárak kapuit bezárják, a kaszárnyákat kinyitják”. — Hát igen, hova menjen a szegény ember? Ha lop, ha rabol, börtönbe csukják. Ha tisztességes akar maradni, akkor fölfedezi, hogy jó hazafi, akit a hon védelmére, a demokrácia megmentésére besoroznak. Elmehet Koreába, Indokínába s ha "jól felfogott érdeke” — amint neki most mondják mindenütt — azt követeli, el fog menni az arab sivatagba is. Nos, miközben borsódzik a hátam, az agyam lázasan működött. Előbb azt hittem, hogy rémlátások gyötörnek. Amikor azonban a rádió óránkint közölte s ma minden újság, hogy Mr. James Schlesinger, az USA hadügyi államtitkára (értsd: miniszter) attól tart, hogy az amerikai közönség körében növekszik a követelés, hogy alkalmazzanak erőszakot az arab nemzetekkel szemben..., akkor világossá vált előttem, hogy éppen nincs szó lázálomról, hanem arról a véres valóságról, amely Amerika békeszerető népében háborús szenvedélyeket szít. Ilyen lázítás már sikerrel járt, amikor olyan elvont fogalomról volt szó, mint a "demokrácia védelme” ... Milliókat lehetett csatasorba állítani és milliárdokkal megterhelni az Egyesült Államok adófizetőit, mert hiszen a "szentséges demokrácia” védelmében adtak például mai napig sem visszafizetett $ 11 billiós kölcsönt a Szovjet támogatására! S ha a háborús uszítás akkor sikerrel járt, mennyivel nagyobb a lehetősége annak, hogy milliók és milliók ragadnak majd fegyvert, hiszen most már — mondja propaganda — a saját érdekükről van szó és Mr. Schlesinger szerint Amerika népénél már fokozódik a düh az arab nép ellen. — Egyik bajtársam "Új háború felé?” c. fejtegetését a minap olvasva, úgy véltem, hogy a kérdőjelet elhagyhatta volna. De még mindig reménykedtem, hogy a józan észnek az igazságos rendezésre irányuló törekvése fog győzedelmeskedni. Ma kétségbeesetten látom, hogy a mesterségesen szított szenvedélyek kerekednek felül. Nem vagyok képzett közgazdász, vezérkari kiképzést sem kaptam, csak úgy a magam paraszti eszével közelítek e forró tárgy felé, magyar szívvel érezve, hogy ismét nagy veszélyben forog az én népem! — Úgy látom, hogy bár pillanatnyilag még az Egyesült Államok és a Szovjetunió az izrael—arab ellentét egyeztetésére hajlandóságot mutat —, de mert az egyeztetőket elkötelezettségeik egyre inkább ellenféllé alakítják, összecsapásuk egyre inkább közeledik. Azt is mondják, hogy itt az utolsó alkalom, amit Washingtonnak meg kell ragadnia, ha meg akarja tartani nagyhatalmi állását. No meg a Watergate-botránnyal fölkavart belpolitikai ocsmányságokról is így a külpolitikai nehézségek előtérbe tolásával tudják elterelni a nép figyelmét. Minden jel tehát arra mutat, hogy a III. világháború küszöbén vagyunk. S ha ez így van, akkor Európát is belesodorják a lángtengerbe, hiszen Európa fölemelkedése már nem is szálka, hanem gerenda sok amerikai szemében. Elsőszámú aggodalmunk e valóságos helyzetben a magyarság sorsa a rabhazában és állásfoglalása a külföldön. — Ugyanekkor fölmerülvén a kérdés: kinek szurkoljunk, az USA-nak, vagy az URSS-nek? Nyomban azt válaszoltam: csak magunkért! A magyarságért! Van erre elég okunk. Köztudott, hogy a Szovjet rab-hazánkat nemcsak védelmi övezete fontos sarkpontjának tartja, hanem támadó hadműveletei ugródeszkájának is. Megalapozott tehát a rettegés, hogy a "Liberatoroknak”, "Felszabadítóknak” nevezett orosz gépek korszerűsített utódai bombáikkal ismét magyar életet, magyar javakat fognak pusztítani! A magyar népállományt már alaposan megtépázta a II. világháború s az azt követő szörnyű idők, most meg a népírtó abortusz! — Megalapozott a rettegés, hiszen tud-A szovjet kétszínűségre legjellemzőbb az a politika, melyet a két Kína elmélettel gyakorolnak. A Peking Review 51. 1973. december 21-i száma erősen kirohan a szovjet ellen, mert Moszkva, Peking felé igyekszik minél barátságosabb arcot vágni, a feszültségek csökkentésére, ugyanakkor Peking szemében a vörös posztót jelentő Nemzeti Kínát úgyszintén igyekszik "baráti” viszonyra bírni a Szovjetunióval szemben. A Novosti Press Agency (APN) valamint a szovjet New Times c. folyóiratok, Taiwan felé barátkozó cikkei igencsak ingerük Pekinget. Pekingben azt tartják, hogy ez a tipikusan egyszerre, egytűzben két vasat tartó szovjet politika kimutatja, hogy valójában Moszkva mit érez Peking iránt. Vitathatatlan, hogy Moszkva, Pekinget Taiwan ellen és fordítva igyekszik kijátszani, csakhogy ezen a téren mindkét esetben kínaiakkal áll szemben Moszkva és Pekingben legalább úgy ismerik Moszkvát, mint Formózán. Hitele nincs és mindkét helyen nagyon óvakodnak tőle, mi több, egyenesen utálják őket. A Review szerint Moszkva támaszpontokat szeretne ezeken a szigeteken Peking ellen, de bármily nagy szükség is van Formózán barátokra, Moszkvára nem tartanak igényt. • Ehhez viszont nem kell semmilyen kommetnár: A "Németországi Mozaik” c. a kórjuk, hogy a varsói szerződés csapatainak őszi hadgyakorlata nem védelmi, hanem kifejezetten Európa lerohanását célzó támadó jellegű volt. Ugyanekkor a hazacsalogatóban (1973. okt. 27.) szemembe ötlött egy, a faramuszi dicsekvései között is igen elgondolkoztató beszámoló. Pethő Tibor "Magyar-amerikai kerékasztal” c. alatt, ahogy írja az északolaszországi Como-tó partján, "az amerikai kultúra előmozdítására és a nemzetközi együttműködés ápolására” egy gazdag whiskigyáros özvegye a Rockefeller Alapítványra hagyta a "Villa Serbelloni komplexumát”. "A ciprusokkal, pálmákkal és majomfákkal szegélyezett”, tehát jó burzsuj keretben "héttagú magyar (? M. L.) delegáció okt. 8—13 között "magyar-amerikai kerekasztal megbeszélésen vett részt”. Amerikai részről, amint hála Pethő indiszkréciójának, "valamennyien a Council of Foreign Relations” (az ominózus CFR) tagjai voltak! Félelmetesen figyelmeztető ez, mert tudjuk ugyebár, milyen minden hájjal megkent társaságról van szó. Aki még nem ismerné akár szörnyű ostobaságnak, akár ördöginek ítéljük is meg terveiket, sürgősen pótolja mulasztását, elolvasván John A. Stormer: None dare call it treason c. bestsellerjét. — Hát igen, mit főznek ezek az USA kül- és belpolitikáját immár 50 éve láthatatlanul kormányzók a magyar népnek? A 7 gyászmagyarnak milyen szerep jutott a Washington—Moszkva asztal alatti összeműködésében? Az nem kétséges, hogy a majomfák árnyékában folyt tárgyalásaikról azon nyomban a Kreml mindenhatói előtt feküdt a beszámoló úgy a "magyar(?) delegáció”, mint a CFR-tagjai részéről. Talán a CFR szükségesnek látta ismételten megnyugtatni a Kremlt mány hivatalos sajtótájékoztatója 1973. évi 52. számában a következők olvashatók; “Megérkeztek az első chilei menekültek az NSzK-ba." Bonn (DaD) — Megérkeztek az első chilei emigránsok az NSzK-ba. Az első csoport 23, a második 36 politikai menekültből áll. Mindannyian a santiagói bonni követségen találtak ideiglenes menhelyre a szeptember 11-i katonai puccs után. A Szövetségi Köztársaságba érkezett a menekült csoporttal Jose Oyarce, Allende megdöntött kormányának első munkaügyi minisztere is. A majnafrankfurti repülőtéren Georg Sippel, Hessen, szociálügyi miniszter köszöntötte a chilleieket: "Itt úgy beszélhetnek, ahogy akarnak és azt tehetik, amit akarnak, Hessen egy szabad ország.” — Willy Brandt nagyvonalú segítségben akarja részesíteni a chilei menekülteket. Nyugat- Berlinben mondott beszédében utalt arra, hogy "országa több chilei emigránsnak ad majd menedékjogot, mint bármely más európai állam”. Időközben az NSzK számos városa már kijelentette, hogy hajlandó chilei menekülteket befogadni. A munka és lakásszerzés kérdései is már tisztázódottnak látszanak. • Nemrégiben olvastam egy kis cikket az egyik magyar-nyelven írott újságban, hogy Rákosiék mindent megváltoztattak otthon, mindent át-arról, amit — a tájékozatlanabbak kedvéért idéztem —, Arthur Schlesinger jr., a CFR-tól már régen megfogalmazott: "Reduce to its fundamentals, the American problem is to arrange the equilibrium of forces in the world... At the same time, the U.S. must not succomb to demands for an anti-Soviet crusade nor permit reactionaries in the buffer states to precipitate conflicts in defense of their own obsolete prerogatives." (Idézet Stormer, 213. 1.) — Az ütköző-állam szerepére lealacsonyított szegény Csonka-Magyarországra gondolva, kinek ne szorulna el szíve!? Az öndicsekvésből kifogyhatatlan koordinált Közös Magy. Külpolitikai Bizottság figyelmét — úgy látom —, mint a múltban, most is elkerülte a ránkleselkedő veszély. — Avagy talán mégsem? Akármi is legyen a válasz, itt az ideje, hogy állítólagos befolyásukat, összeköttetéseiket végre nem önérdekből, hanem a magyar nép érdekében érvényesítsék. — Pozitív javaslattal élve, felszólítom a koordináltakat, hassanak oda az USA felelős köreinél, hogy azok ugyanúgy bírálják el és meg Magyarországot, mint Csehszlovákiát a II. világháború során. Emlékeztessék a hadműveleteket tervező Pentagont arra, hogy míg amerikai segítséggel a szovjet előretörés harcmezejévé vált Magyarországot bombázták a "Liberatorok”, addig a cseh Skoda-müvek, amelyek a németeknek habozás nélkül, engedelmesen gyártották a fegyvereket —, egyetlen bombatámadást sem kaptak! Hát kérem, itt az ideje, hogy a fennen hangoztatott jó kapcsolatokat az amerikai vezető körök felé végre valóban a magyarság védelmében felhasználják a koordináltak! Ne tűrjék, hogy Magyarország aféle pofozóbábúként újból a nagyok verekedésének áldozata legyen! Húzzátok, magyarok, mindenütt a világon a vészharangot, ha nem akarjátok hallani a lélekharang szavát a meggyilkolt magyar nemzet fölött! írtak saját szájízük szerint, kivéve a magyar szakácskönyvet nem tudták "vonalassá” tenni. Ez valóban így is van, mert a magyar szakácsművészetbe a legnagyobb erőlködések ellenére sem lehet pártdialektikát belevinni. Ez az a terület, ahol a burzsoá gyomor és a paraszt gyomor vagy kádergyomor egyenlő élvezettel tud rajongani a magyar paprikás csirkéért vagy mondjuk egy jó rakott palacsintáért. A legmesszebb ameddig elmehettek írja a cikk; az az, hogy a neveket, mármint az ételek nevét megváltoztatták. így történt az, hogy a volt burzsoá Eszterházy rostélyos, Puskin rostélyosra lett keresztelve, anélkül azonban, hogy a rostélyos alapvető politikai és gasztronómiai mondanivalójának a lényege megváltozott volna. Valahogyan igen furcsán néz ki otthon abban az igen "magyaruló” világban, hogy ha már az Eszterházy neve nem "szalonképes” ma, akkor nem voltak képesek valamilyen magyar névvel ellátni ezt a jobb sorsra érdemes magyar rostélyost, de ha már itt tartunk akkor hadd javasoljam talán, hogy igen aktuális, sőt vonalas is lett volna, mely teljesen kifejezné a mai hazai szocialista realista állapotokat a vendéglőkben, ha ezt a jó rostélyost mondjuk Rózsa Sándor rostélyosra keresztelik el, mert az legalább ízig-vérig magyar volt, mint maga a rostélyos. Továbbá, hogy az ide kikerült hazai étlapokon az árait /Z ILÁ M KO K