Szittyakürt, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1973-10-01 / 10. szám
1973. OKTÓBER HÓ, XII. ÉVF., 10. SZÁM Szocializmust — magyar módra! ♦♦ «líTVAKOfct ÁRA: 50 cent. HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA Követeljük a szovjet haderők kivonását Magyarországról! Tizenhét évvel ezelőtt a világlapok címoldalain ezekben a napokban mindenütt Budapest neve szerepelt. A magyar nép szabad akart lenni! Szabad a természetjog alapján, amelyhez jussa van, amelyet a vörösköntöst öltött pánszláv imperializmus 1945-óta gúzsba kötött. A magyar nép szabad választások alapján szabad kormányt akart alakítani. A népakarat hangját a győzedelmes forradalom napjaiban a Magyar Forradalmi Bizottság napilapja a Magyar Függetlenség így fogalmazta meg: “Ebben a rendszerben a többség kormányoz, a kisebbség pedig az ellenzékben harcol politikai fegyverekkel. Ha szükséges, bírálja a kormányzó többséget, de akaratának minden tekintetben aláveti magát. Ilyen társadalmi rendben senkit sem szabad üldözni politikai felfogása miatt. Senkit sem lehet szabadságában korlátozni mindaddig, amíg a társadalmi együttélésre, az emberiség jövőjére veszélyt nem jelent. Mindazok, akik nem ilyen szellemben cselekszenek, akik a sajtószabadságot, a gyülekezési szabadságot és a szabad véleménynyilvánítás szabadságát akadályozni szeretnék — a terror és a diktatúra uralmát készítik elő. Mi békében és barátságban akarunk élni minden néppel, szomszédainkkal éppúgy, mint a többi nagyhatalmakkal.’’ A magyar nép ezért a hitvallásáért 1956. október 23-án haláltmegvető bátorsággal megindult nemzete függetlenségéért, az igazságosság és a szabadság nevében a jobb, a valóban európai jövőbe vezető úton. Sehol máshol ezekben a napokban nem dobogott oly hangosan és tisztán a második világháború befejezése óta leigázott Európa szíve, mint Budapesten. Dvorica Tyszics jugoszláv író, aki a forradalmunk győzedelmes napjaiban Budapesten járt, és a látogatásával kapcsolatos emlékeiben, amely “Hét nap Budapesten” címmel jelent meg ,a következőket írja: “Mit ért az a rendszer, amely annak ellenére, hogy pártjának nyolcszázezer tagja volt, az első órákban összeomlott? Micsoda proletárdiktatúra volt az, amelyet a budapesti dolgozók ilyen ostrom alá fogtak? Micsoda szocializmus volt az, amelyet ottlétemkor a politikai rendőrség egységei védelmezték, de azok is inkább kétségbeesésből, mint meggyőződésből szálltak szembe a dolgozókkal. Micsoda forradalmi és szocialista kormány az, amely csak a szovjet csapatok segítségével maradhatott a helyén?" Ennek ellenére a Rab-Magyarország orosz-bérenc vezetői tizenhét év óta újra és újra lelkesen ünnepelik turáni fajtánk hóhérát a Szovjetuniót, amely "másodszor is megszabadította az országot a fasizmustól”. Ez a szovjetbérenc rezsim Moszkva parancsára ma is az "ellenforradalomhoz” kutat kétségbeesetten bizonyítékokat — tudva azt —, hogy a kirakatperek és tömegkivégzések ugyanis még nem bizonyítékok. A vérszomjas pánszláv imperializmus martalóchadának lövései alatt összeomolhatott turáni fajunk heroikus és csodálatraméltó szabadságharca. A nagyszerű magyar fiatalság azonban puszta ököllel döntötte le a pánszlávizmus legyőzhetetlenségének mítoszát, és megmutatta, hogy még a tarkonlövés hatalmának is vannak határai. Ezt a magyar fiatalságot — ezeket a gyermekhősöket —, egy 1956. december 15-én nyilvánosságra hozott népírtó határozatra 5—10 évig terjedő börtönbüntetésre ítélte a rezsim. Nemcsak börtönbüntetésre, de ezekből a 18 éven aluli gyermekhősökből 150 magyar fiatalt kivégeztetett az “ellenforradalomároktól” rettegő judeizált-bolsevista rezsim. A több, mint egy évtizeden át letiport és meghajszolt turáni fajtánk, ez a névtelen tömeg a fegyházakban, az internálótáborokban, a gazdasági és szociális nyomorban, a fenyegető letartóztatástól való mindennapi félelemben nem roskadt össze, hanem egy felfoghatatlan és félelmetes egységbe kovácsolódott, amely 1956. október 23-án a szovjet imperializmus végét, a halálát jelentette Magyarországon. Senki sem tagadja, hogy a magyarvérű baloldal tagjainak nagyrésze is a forradalom mellé állt. Veres Péter írta a elkeseredés éveiben: “A családi felelősségtudatnak nyoma sincs már, az öregeket a kérlelhetetlen ínség várja. A magzatelhajtások száma katasztrofális, az már valósággal nemzet gyilkosság számba megy... Mennyi dráma, mennyi bűncselekmény, mennyi eltorzult szenvedély zajlik le mindennapi életünkben.” Mindez azonban nem felejtetheti el, hogy a forradalmunk hordozó erőit és célkitűzéseit tekintve 1956. október 23. a legtágabb értelemben vett nemzeti forradalom volt. Dudás József a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottság vezetője, akit Moszkva parancsára a kommunista rezsim rögtönítélő “bírósága" kivégeztetett, így fogalmazta meg nemzeti forradalmunk tartalmát: “A földet nem adjuk vissza! A nagytőke visszaszivárgása ellen éppen oly elszántan fogunk harcolni, mint ahogy Gerő és Rákosi ellen harcoltunk, akiknek kezeiből kemény küzdelemmel csavartuk ki a hatalmat.” A magyar nép hősi szabadságharca — még ha a kegyetlen ellenfél, az orosz imperializmus katonai fölényének tüzében össze is omlott — az emberiség történelmének messze világító fáklyája marad. 1956-ban a magyar nép éppen úgy harcolt, mint 1514-ben. Harcolt személyi szabadságáért, a nagyobb darab kenyérért, harcolt azért a jogáért, hogy szabadon mozoghasson, élhessen. 1956. november 4-e után a kommunizmus uralmon maradt: sajnos még akadnak magyarok is, akik Ezt hangsúlyozta ki Mindszenty hercegprímás ez év szeptember 23- án megtartott torontói beszédében. Minden várakozást felülmúló érdeklődés előzte meg a magyar bíboros kanadai látogatását nemcsak magyar, de kanadai körökben is. Első kanadai nyilvános szereplésének helyén, Torontóban, a nagy napilapok részletesen foglalkoztak már érkezése előtt a bíborossal és legnagyobb meglepetésre igen kedvezően írtak róla, amit egyáltalán nem vártunk ma Kanadában. Magyart, nem magyart, egyaránt vonzott a Mindszenty varázs. Minden ellenkező híresztelések ellenére, a hercegprímás neve fogalom és egyet jelent az álhatatossággal. Ma már mindenki előtt világos a Vatikán és a bolsevisták közös politikai manőverezése és ezen vatikáni hintapolitika áldozatának tekinti minden józaneszű lény a bíborost, ezen keresztül a magyarságot. Nagyon is időszerű volt a Mindszenty látogatás Torontóban, mert már itt teljesen úrrá lett a beletörődés, az egyezkedés hangulata az általános közvéleményen, és innen sokezer kilométer távolságból egyeseknek már nem is tűnt olyan vérvörösnek a Vatikán által is mosdatott bolsevista rendszer. Mindszenty jelenléte valahogy észretérítette nemcsak a már teljesen belágyult emigrációs magyarságot, de kicsit felrázta a kanadai politikai köröket is, hogy valóban a realitás, az a bolsevizmus, amivel szembenézünk és nem pedig az ún. "kultúrcserére” ideözönlő ügynökök mosolyálarc mögé bújtatott, elkendőzött ördögi vigyora. Megdöbbenéssel hallgattuk Mitchell Sharp kanadai külügyminiszter kijelentését, üdvözlő beszédében, amikor azt mondta: azt mondják, hogy elviselhetőbb lett. Az emberek gyorsan felejtenek. Lehet olyan hangokat is hallani, miszerint népünk már nem kívánja a teljes függetlenséget és megelékszik valamiféle nemzeti vagy liberális kommunizmussal is. Ezeknek a nézeteknek a politikai naivitáson kívül az a háttere, hogy megfeledkeznek arról, hogy 1514-hez képest csak az elnyomók neve változott meg, de könyörtelensége nem: az éppen olyan, mint a négyszáz év előttieké volt. A különbség csak az, hogy 1956. november 4-után a magyar nép legjobbjainek nem izzó trónon, hanem az akasztófák ezrein kellett meghalni. A hatalom mai ura a pánszláv imperializmus azonban még kegyetlenebb, nemcsak rabszolgasorsban tartja a magyarságot, de hírhedt abortusztörvényével a csirájában is megöli a magyar életet. Major Tibor “annyi év után végre van egy olyan látogatónk is már, akitől vezetőképességet, határozottságot és jellemet is tanulhatunk". Megjegyzendő, hogy az “annyi év” látogatói között Koszigin szovjet miniszterelnök is szerepel többek között és megnyugtató hogy az igen szovjet-barát kanadai külpolitika ellenére, így vélekedik a kanadai külügyminiszter. Köszönet a Mindszenty látogatásnak, mi magyarok valahogy megint a fókuszba kerültünk és eszükbe jutott a kanadaiaknak meg egyes magyar emigránsoknak, hogy valójában volt egy 1956 októbere is, és bizony azóta eltelt 17 esztendő, de Európa térképén semmi sem változott. Nemcsak a magyarok, de njások is gondolkodóba estek, aminek következtében felmerült a budapesti amerikai követségen eltöltött 15 év is, az egész magyar helyzettel együtt, így az újságírók, politikusok kijelentései alapján, nyugodtan állíthatjuk, hogy a "liberális” Kádár kanadai szimpátiája visszacsúszott az 1957-es állapotokra. Kellet ez a látogatás ebbe a mármár teljesen ellaposodott általános politikai, valamint magyar emigrációs politikai életbe is. Valahogy felborzolta a jóléttől eltunyult álmos vizet és élő felkiáltó, figyelmeztető jelként intett, hogy Magyarországon lényegében semmi sem változott, csak mi távolodtunk el a jólét hatására a meztelen valóságtól. Az ünnepség rendezői és patrónusa, igen nagy igyekezettel akarták a bíboros jelenlétét kizárólag vallási színezetbe csomagolni, mert a látogatás célja a magyar római kereszténység ezeréves jubileumának a megünneplésén való részvétel volt tulajdonképpen, de a ki nem mon"Lelki megújulás nélkül, nincs nemzeti feltámadás!”
